ApCsel 15, 6-18 (2023.okt.8. - gyülekezeti találkozó)

   6 Összegyűltek tehát az apostolok és a vének, hogy tanácskozzanak ebben az ügyben. 

7 Amikor nagy vita támadt, Péter felállt, és így beszélt hozzájuk: Testvéreim, férfiak, ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek. 

8 A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, ahogyan nekünk, 

9 és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket. 

10 Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát akartok a tanítványok nyakába tenni, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni? 

11 Ellenben mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők. 

12 Ekkor elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen nagy jeleket és csodákat tett általuk Isten a pogányok között. 

13 Amikor elhallgattak, megszólalt Jakab, és ezt mondta: Testvéreim, férfiak, hallgassatok meg! 

14 Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott már kezdetben Isten arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen magának. Róm 9,26; 15,9-12 

15 És ezzel egyeznek a próféták szavai, amint meg van írva: 

16 „Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom azt, Ám 9,11-12 

17 hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a népek, amelyeket tulajdonomnak neveztem. Így szól az Úr, aki ezeket 

18 öröktől fogva ismertté tette.” 

   Ünnepelni, hálát adni, ua. tanácskozni, Isten igéjére figyelni gyűltünk össze. Súlyos gondok nyomasztanak. Talán nem is érzékeljük. Elsősorban nem külső veszély, hanem belső szétmorzsolódás fenyeget. Kell-e beszélni erről? Vagy hagyjuk, majd lesz valahogy? Van-e felelősségünk, tennivalónk az adott helyzetben: idősebbeknek és fiataloknak? 

  Talán csodálkozunk, hogy a tanítványok körében (is) vita támadt… Emberek voltak, különbözőképpen láttak, néha nézeteltérések adódtak közöttük. De együtt akartak továbblépni, együtt akarták megtalálni a megoldást, mégpedig Isten akaratára figyelve. Ez mindenképpen példa számunkra. Nekünk is ezt kell tennünk. Véleményből sok lehet (és talán ez a természetes), de közös út csak egy van.   

   A kérdés akkor a pogányok befogadása volt. Néha az emberi döntések gátat szabhatnak Isten munkájának. Ez félelmetesen hangzik. Szoktuk mondani: végső soron mindenben Isten akarata jut érvényre. Ám hozzá kell tennünk: kivéve a bűnt, az engedetlenséget. Isten megtartásunkat akarja, de mi – öntelten, önfejűen - sokszor ellene szegülünk... Mondhatjuk, hogy valamiképpen a mi ügyünk is akkor dőlt el, azon a jeruzsálemi zsinaton. Aztán az évszázadok során még sokféle zsinat, gyűlés, (nagy)hatalmi döntés, rendelkezés, békeszerződés irányította sorsunkat, történelmünket. De milyen jó, hogy Krisztushoz tartozásunkat semmi nem vonhatta és vonhatja kétségbe! Az egyszer s mindenkorra elhatároztatott. Valójában nem is ott és akkor az apostolok által, hanem Isten örökkévaló tervében. Ennek tudatában kell lennünk, ez mindenek felett fontos kell legyen számunkra!

   Azt tapasztaljuk: irányzatok, ideológiák özöne ostromol minket, és ezek széthúzásra, elszakadásra, elkülönülésre ösztönöznek (megtévesztő módon a „félrevezetések” ellen emelve szót húzzák csőbe az embereket, a kifejezésnél maradva: a hangoztatott széles perspektívák helyett rögeszmék csőlátását kínálva számukra). Az új elméletek, tanítások mindig izgalmasabbnak, csábítóbbnak mutatkoznak, mint a régiek. Ezért hatékonyak. De vajon milyen célok fele mozdítanak el? (A mai napra kijelölt ószövetségi igerész a 4 Móz 16: Kórah és társai lázadásáról szól. Szép dolgokat mondanak a népnek – pl. hogy nemcsak egyesek, hanem az egész közösség szent, és Isten jelen van mindenki életében -, mégis hamis, gonosz a szándékuk, mert a lázadás, az engedetlenség, a makacsság lelkülete van benne.) 

   A vita hevében Péter áll fel, és szól a jelenlevőkhöz. Nem tekintélyére, hanem Istentől kapott megbízatására, és azzal kapcsolatos tapasztalataira hivatkozik. Nem presztízsharc ez, hanem az evangélium győzelméért vívott küzdelem. Ha a jó hír diadalmaskodik a szívekben, a közösségekben, abból áldás, békesség, egyetértés származik. Ha Isten igazsága, Krisztus szeretete jut érvényre (ez sokszor saját igazságunk, elképzeléseink feladása árán történhet meg), abból megtartatás, növekedés, megbocsátás, összefogás, igazságosság lesz.  

  Van-e ennél nagyobb szükségünk valamire családjainkban, gyülekezeteinkben? Vajon meghallottuk-e igazán az evangélium igéjét mi, akik „papíron” keresztyének vagyunk? Hiszünk-e benne? Sokszor hallom: ma már másról szól a világ, ma már más témák foglalkoztatnak minket. Vajon ez a „más” tényleg a lényegről szól, vagy éppenséggel elvonja arról a figyelmünket? A pénz, a siker, az érvényesülés lettek az elsődleges szempontok. Nem elhanyagolható tényezők ezek. Nem mindegy, hogy ki tudom-e fizetni számláimat, meg tudom-e vásárolni a gyógyszereket, biztosítani tudom-e a szükséges anyagiakat magamnak, családomnak. A földi javakért való küzdelem valóban sok energiát kíván tőlünk. De ha közben elszakadunk Istentől, egymástól… Megéri? Nem kellene-e jobban vigyázzunk arra, hogy lelki értékeinket el ne tékozoljuk (Adyra utalva: ne szórjuk azokat a „disznófejű Nagyúr” elé), sőt, azok legyenek az elsők, a legfontosabbak számunkra? 

    (Egy híres, 80-as éveit taposó sportolót kérdeztek, aki Kolozsváron töltötte gyerekkorát… Elmondta, sok nehézséget, nélkülözést élt át a kommunizmus éveiben, de hozzá tette: mégsem cserélné fel múltját senkiével, mert a bajban, a szegénységben segítőkész embereket ismert meg, igazi barátokra tett szert.) 

    Ha sokkal jobban élünk, mint elődeink, akkor miért mutatkoznak közösségeinkben a hanyatlás jelei? Valami nincs rendben, valami hibádzik: az Istenre figyelés nyitottsága (tekintetünk hiúságokra irányul), a már említett összefogás. Belekerültünk az önzés, az önfejűség spiráljába. A próféta ezt érthetően és egyszerűen így fogalmazza meg: ki-ki az ő útjára tértünk (mindenki a maga útját járja). 

  Péter az ő szolgálata során átélt tapasztalataira hivatkozik, a pogányok megtérésére. Arra, hogy az ige megérintette a szívüket, megváltozott az életük, hogy igazi öröm töltötte el őket. Szinte ilyen pogányok kívánunk lenni. 

   Isten is bizonyságot tett mellettük, mert adta az ő Szent Lelkét. Szükségünk van a Lélek tisztánlátására, erejére, vigasztalására, bölcsességére. Arra, hogy alázatra tanítson minket. Nem elég az emberi belátás, számítgatás. Több kell! Mi nem tudunk biztos jövőt tervezni magunknak. Sok minden megtettünk az elmúlt években a gyülekezetben: építettünk, programokat szerveztünk, diakóniai szolgálatot végeztünk… Hálásak vagyunk ezekért, de tudatában kell lennünk: a mi emberi aktivitásunk kevés önmagában. A szívünket kell megnyitnunk, bent kell megváltoznunk, teljesen Istenhez térnünk, a Szentlélek vezetésére figyelnünk. 

   Újból halljuk: Isten nem személyválogató… Izgalmas kihívás lenne számomra, ha lehetőséget kapnék arra, hogy egy kívánságom szerinti, elit gyülekezetet állítsak össze magamnak (). Vajon kiket hívnék be, és kiket nem? Már ebből az elméleti felvetésből is kiderül, hogy sajnos, mi válogatósak vagyunk. Nem tudjuk feltétel nélkül befogadni egymást. Előítéleteket hordozunk magunkban. Igen, vannak rossz tapasztalataink is. Nekem is, és biztos, másoknak is velem kapcsolatban. Mégis megszívlelendő, amit az ige tanít: fogadjátok be egymást, ahogy Isten is befogadott minket. Pedig tudjuk, hogy milyenek vagyunk. 

    Egyetlen szempont a hit. Hit által megtisztította a szívüket. Mert az nem tiszta önmagában. Sem a tietek, testvéreim, sem az enyém... Néha megijedek magamtól: harag, neheztelés, bűnös gondolatok kapnak helyet a szívemben. Hit által, vagyis Krisztushoz kapcsolódva lehet megújulni.  

  Péter őszintén szól a követelésekkel jövő törvényeskedő hangokról is, amikkel neki is meg kellett küzdeni önmagában: Mózes törvénye, előírások, egyebek. Sok képmutatás bújhat meg ezek mögött. Azt kérjük számon másokon, amivel nekünk is gondjaink vannak. Olyan terheket teszünk másokra, amiket mi sem tudunk elhordozni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy nem a tökéletesek gyülekezete, hanem a kegyelem egyháza vagyunk. Nem a törvényben reménykedünk, mégsem élünk törvénytelenül, hanem a Krisztus törvénye szerint. 

  Ellenben mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők. Nincs semmi többletünk, plusz értékünk a „pogányokhoz” képest. Egyedül a Krisztusban kapott, elfogadott kegyelem számít. Hisszük-e ezt az egyedüliséget (amit a reformátori solus-ok is megfogalmaznak), vagy szívesen hozzátesszük ahhoz ilyen-olyan érdemeinket, lelki teljesítményeinket?   

   Péter hozzászólása után Pál és Barnabás bizonyságtétele következik, amelyben csodákról számolnak be. Isten igazolja az övéit…

   Jakab vonja le a végső következtetéseket. Először Péter szavait erősíti meg az Ószövetség kijelentéseivel. Isten minden kijelentését, munkáját szent harmónia, egybehangzás jellemzi, amit semmiféle emberi zűrzavar nem tud megrontani. Felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom azt. Az elmúlt években sok templom újult meg Erdély-szerte. Vajon a közösségek? Hiszitek-e azt, testvéreim, hogyha Isten szavát meghallva feleszmélnénk, az Úrhoz térnénk, igazán összefognánk, lenne új kezdet közöttünk is? Hiszitek-e? Ha a mi gyülekezetünkben (és másutt is) mindenki komolyan venné küldetését, ha elhagynánk a széthúzás, az önpusztítás, a hiábavalóság útjait! Isten tudja ezt véghezvinni rajtunk, ő tud minket helyreállítani, de nem nélkülünk. Elszorult a szívünk, ahogy a múlt hetekben a Hegyi-Karabahban élt örmények kálváriájáról, meneküléséről hallottunk a hírekben. Milyen szörnyű volt otthagyni szülőföldjüket, a városokat, falvakat, ahol őseik is laktak, a templomaikat! Micsoda tragédiát kellett átéljenek! Külső erőszak nélkül, alattomban pusztító közömbösségünk mellett ez történik velünk is. 

  Hogy keresse az emberek maradéka… Maradékok lettünk. Egyetlen esélyünk egyéni és közösségi vonatkozásban is az, ha keressük az Urat. Benne van megtartatásunk, jövendőnk. Gyertek, álljunk egymás mellé, tegyük félre a haragot, önzést, okoskodást, akik még maradtunk! Milyen jó hallani: Isten a népeket tulajdonának nevezi. A HK első feleletében valljuk: a Krisztus tulajdona vagyok. Ez az identitásom, ez az értékem. Nem az, hogy mi az enyém, hanem az, hogy én kié vagyok. 

  Földi és mennyei reménység származik ebből. Isten örökké kijelentette, és örökké igaz marad. Itt és ott. Az örök kijelentésben benne van az örök beteljesülés. A kettő „összeér” Krisztusban. Benne kapjuk az ígéretet és annak tökéletes megvalósulását.  Áldott legyen az ő neve! Ámen.        

Felséges Istenünk, örökkévaló mennyei Atyánk Jézus Krisztus által a Szentlélek közösségében! Hálát adunk ezért az ünnepért, a testi erőért és lelki vágyakozásért, hogy eljöhettünk. Hálát adunk, hogy külső békességben élhetünk, nem egy háború szörnyűségei között, rettegve, menekülve, és hálát adunk azért is, hogy szívünkben is békesség lehet Krisztus megváltó érdemére tekintve, benne bűnbocsánatot nyerve. Téged áldunk családunkért, szeretteinkért, ismerőseinkért, barátainkért, a szeretetért, amit kapunk, és amit adhatunk. Megköszönjük az elmúlt héten megtapasztalt áldásokat, a gondviselést, a felülről való segítséget, reménységet. Nevedet dicsérjük ezen a napon templomunkért, a találkozások helyéért és alkalmaiért, és a gyülekezet közösségéért, a lelki családért, mindenek felett szent igédért, elhívásunkért, megváltásunkért, az örök élet bizonyosságáért. 

   Köszönjük, hogy minket is, akik egykor távoliak voltunk, befogadtál, és közeliekké tettél, egészen közel jöttél hozzánk egyszülött Fiadban. Azt kérjük tőled, hogy valóban újíts meg minket, add nekünk Szent Lelked bölcsességét, hitelesítő erejét. Őrizz meg minket attól, hogy megelégedjünk a külsőségekkel, a törvényekkel, a hagyományokkal, hanem szívünket fordítsd magadhoz, hogy keressünk téged, hogy megértsük: nincsen másban megtartatásunk, üdvösségünk, egyedül megváltó Urunkban, Jézus Krisztusban. Őbenne és őáltala építs fel minket, adj nekünk növekedést, és tégy az ő bizonyságtevőivé! Mert nekünk sem lehet más reménységünk, csak az, hogy őáltala a tied vagyunk és maradunk. 

   Tedd igédet élővé és hatóvá közöttünk, személyes üzenetté, hogy hozzád térjünk, és megnyissuk a szívünket egymás felé is.

  Áldd meg gyülekezetünket! Könyörgünk betegeinkért, akik régi erőtlenségeket hordoznak, vagy akik nem rég jelentkezett testi bajokkal küzdenek, imádkozunk műtéteken átesett testvéreinkért, erősítsd őket testben, lélekben, adj nekik bizodalmat földi sorsukat, és mennyei jövőjüket illetően. Fohászkodunk a gyászolókért, vigasztald őket az élet evangéliumával, Krisztus feltámadásával, légy azokkal, akiket bajok, nehézségek sújtanak, akiket kísértések, megkötözöttségek bénítanak: adj szabadulást számukra. Áldd meg azokat, akik szeretteikért dolgoznak, fáradoznak, akik a közösségért vállalnak áldozatot – tedd munkájukat eredményessé, gyümölcsözővé! 

   Imádkozunk a háború szörnyűségeit átélni kényszerülő emberekért, a száműzöttekért, menekülőkért, azokért, akiket az igazságért üldöznek, börtönbe zárnak, az erőszakot szenvedőkért, kizsákmányoltakért, megalázottakért, megszomorítottakért. 

  Hadd fogadja el ez a háborgó, nyugtalankodó világ a Krisztus békességét! Ámen.