ApCsel 15,1-5  (pünkösd II./ de.)

   Némelyek pedig, akik Júdeából jöttek le, így tanították a testvéreket: Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek. Gal 2,11-14

Mivel pedig Pálnak és Barnabásnak nem kis viszálya és vitája támadt velük, úgy rendelkeztek, hogy ebben a vitás ügyben Pál, Barnabás és néhányan mások is menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe. Gal 2,1-2

Miután a gyülekezet útnak indította őket, áthaladtak Fönícián és Samárián, elbeszélték a pogányok megtérését, és nagy örömet szereztek minden testvérnek.

Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, örömmel fogadta őket a gyülekezet, az apostolok és a vének, ők pedig elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük Isten.

Előálltak azonban néhányan, akik a farizeusok pártjából lettek hívőkké, és azt mondták, hogy körül kell metélni azokat, és meg kell parancsolni nekik, hogy tartsák meg Mózes törvényét. Gal 2,1-9

    Az apostoloknak a Cselekedetek könyvében leírt munkája, de Isten népének a Lélek erejével máig végzett szolgálata a pünkösd folytatása. Benne vagyunk-e ebben az áramlatban? Ment-e végbe változás az életünkben, megragadott-e Isten Lelke? Vagy ugyanúgy zárjuk az ünnepet, ahogy kezdtük? Jeruzsálemben a pünkösd valami radikálisan újat hozott, emberek élete fordult meg 180 fokban, hagyták el régi, pogányos hitüket, szokásaikat, lettek Krisztus hívei, és alkottak egy élő, egymást támogató közösséget. Szeretnénk-e, ha pünkösd a maga teljes értelmében megvalósulna közöttünk? Ha nemcsak emlékezés, múltidézés lenne, de élő felbuzdulás, lelkesedés, feltöltekezés? Ha határozott léptekkel, lendülettel indulnánk el a Krisztus követésére és egymás felé?

   Ne mondjátok, testvéreim, hogy mi már megszoktuk, ilyenek vagyunk! Engedjétek, hogy az Úr kezébe vegyen, átformáljon, megújítson!

   A Pál és Barnabás missziós útjáról hallottunk a bűnbánati héten, illetve a tegnap délelőtt. Az evangéliumot, Krisztusról szóló örömüzenetet viszik, a Krisztusban való hit örömét, az ő jelenlétének boldog hírét. Halld meg, ember, bárki légy: Krisztussal élhetsz, betölthet az ő szeretete, kegyelme, békessége, Lelkének ereje! 

A bűnök, babonák sötét világában élő pogányoknak micsoda felszabadító tanítás volt ez! És micsoda reménykeltő üzenet számunkra is, akik felvilágosultaknak tartjuk magunkat, fejlődésről beszélünk, mégis annyi nyomorúsága van az életünknek. A naggyá lett ember lelki kiskorúságban él. Saját földhözragadt indulatai, kívánságai, bosszúvágya irányítják.

   Az apostolok tehát visszatérnek az őket kibocsátó, imádsággal kísérő gyülekezetbe, és elbeszélik, hogy minden üldözés, szembeszállás ellenére milyen csodálatos dolgokat vitt véghez az Isten. Hála, öröm, dicsőítés van.

   És akkor Júdeából atyafiak jönnek, akik homlokráncolva azt kezdik tanítani: ha nem metélkedtek körül… Mintha azt mondanák Pálnak és Barnabásnak: hiába hirdettétek az evangéliumot, a lényeget kihagytátok belőle. (Azt mi ismerjük.)

    A körülmetélkedéshez sehol a Szentírásban nem kötődik az üdvösség ígérete (illetve, mint itt is, tévtanítás formájában) - de ezek a fontoskodó, törvényeskedő emberek összekapcsolják a kettőt. Sem ünnepekkel, napokkal, vallási előírásokkal kapcsolatban nem olvassuk azt, hogy azok megtartásától függne az üdvösség. Egyedül Krisztus annak a szerzője. Üdvözítő nélkül abszurd dolog üdvösségről beszélni. De hogy kerül Krisztus mindenre elégséges, megváltó áldozata mellé a körülmetélkedés, vagy akármi más? Gondoljunk a megtért gonosztevő esetére! Jézus azt mondja neki: még ma velem leszel a paradicsomban… Nem kérdi meg tőle, hogy körül vagy-e metélve, (jaj, bocsánat, akkor nem érvényes rád a kegyelem), nem parancsolja meg neki, hogy tartsa meg ezt vagy azt a parancsolatot. A szíriai  pogány asszonynak sem. Sem a római századosnak. Azt mondja: a te hited megtartott téged. Aki Krisztushoz ragaszkodik, aki belé kapaszkodik, az áltata megtartatik.  

  Tudjátok, hogy kerül Krisztus mellé a törvény vagy akármilyen külső feltétel? Úgy, hogy mi hozni akarjuk a régit, saját elképzelésünket, saját teljesítményünket, vagy valamilyen tetszetős, fekete-fehérre egyszerűsített, kézzel fogható parancsolatot. Ami nekünk biztonságot ad. Amivel megnyugtatjuk magunkat. Igen, ezt megtettük (megtartottuk), akkor garantált megtartatásunk. (Két férfi beszélgetett egy hajó fedélzetén.  Az ég alján sötét, fenyegető felhők gyülekezetek. Azt mondta az egyik: van egy kis varázsamulettem tengeri viharok ellen, és amikor veszély közeledik, mindig kinyitom, megnézem, és megvéd a katasztrófáktól. Nekem nincs ilyen amulettem, felelte a másik, de ha vihar vagy akármilyen veszély van, akkor mindig ott vagyok a hajó kormányánál. Ugyanis én vagyok a kapitány.) A kapitányban bízunk, vagy saját rögeszméinkben?

  Pálnak és Barnabásnak viszálya és vitája akad velük. A viszály a vita élesebb formája. Ami meghasonláshoz vezet. Amelyben nehéz megtalálni a közös nevezőt. Pál és Barnabás nem hallgatják el véleményüket. Ők nem ezt a vegyes igazságot hirdették, nem ezért tették kockára az életüket. Hanem azért a Krisztusért, akiről Péter így tett bizonyságot: nem adatott az ég alatt más név…  A ciprusi helytartó életét, gondolkodását nem a körülmetélkedés változtatta meg, a lisztrai sántát nem a körülmetélkedés gyógyította meg… Nem gondolom, hogy Pálék feltétlenül meg akarták volna győzni a törvény rajongóiként élőket, hanem a gyülekezet hitének a tisztaságáért harcoltak.

     Megfigyeltétek: az emberi elméletek ereje az ellenkezésben van. A mások elítélésében. Ti így hiszitek, de mi másként. Egymás ellen határozzuk meg az identitásunkat. Kell egy ellenségkép, akkor működik jól egy tanítás, egy elmélet.  Jézus a mindenkire kiterjesztett szeretet parancsát tanította. Úgy szerette Isten e világot. Nem mondta azt, hogy te pogány vagy, te görög, te zsidó, te nem ezt vagy azt tartod, nincs közöm hozzád. Nem állított fel külső feltételeket. Ezt az álláspontos nehezebb képviselni. Elhatárolódni, kritizálni, kizárni, a magunk igazát a másoké fölé emelni könnyű, de megérteni másokat, mindenkihez krisztusi irgalommal odahajolni - nehezebb.  Könnyű az embereket megbélyegezni, nehezebb kiszabadítani (vallásos)előítéleteink hálójából. Pál és Barnabás nem elméleteket, nem ceremóniákat tanított, hanem Krisztust hirdette. A megváltás boldog igazságát, a szeretet általános megbízatását. Ennyi.

   Vegyétek otthon elő a Bibliát, és keressétek meg azokat a részeket, amelyek az üdvösségről, az örök életről szólnak! Ha találtok ezek között olyan kijelentést, amelyik (közvetve vagy közvetlenül) nem Krisztusra vonatkozik, nem rá mutat, nem róla tesz bizonyságot, amelyik rajta kívül valami vagy valaki mást nevez az üdvösség alapjának, akkor tényleg ki kell egészítenünk a Krisztusról szóló hitvallásunkat. Olvastatok olyat, tanított a mi Urunk olyat, hogy akkor üdvözülsz, ha ide vagy oda áttérsz? Ha ezt vagy azt a napot tartod meg? Ha ilyen vagy olyan nyelven beszélsz, ilyen vagy olyan megnevezéseket használsz? Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz. A hit – tudjuk – ismeret és szívbeli, engedelmeskedő bizalom. Van mégis egy ige: aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül… De kiről szól a keresztség? Nem rólunk, hanem Krisztus áldozatáról.   

    A gyülekezet úgy rendelkezett, hogy Pál, Barnabás és még néhányan a gyülekezetből menjenek fel Jeruzsálembe. Milyen bölcs döntés! Az apostolokkal, a szem- és fültanúkkal kell tisztázni ezt a kérdést. Nem mondják azt, hogy kár is rá szót vesztegetni. Ha nem is értenek egyet a másik csoport véleményével, de nem seprik le azt az asztalról. Komolyan veszik bírálóikat, és azok meglátásait. És komolyan veszik azt, hogy meg kell találni a közös nevezőt.

   Útnak indították őket. Kedves dolog: elkísérik, bátorítják őket, elbúcsúznak tőlük, a szívükön hordozzák szolgálatukat. Sok ilyen imádkozó emberre lenne szükség!

  Áthaladnak Fönícián, Samárián, elbeszélik a pogányok megtérést. Megfigyeltük a mondatot? Nagy örömöt szereztek minden testvérnek. Az öröm a Lélek egyik ajándéka. Szeretet, öröm, békesség - ez a sorrend (Gal 6,22). Mennyi öröm van bennünk? Kifejezésre jut-e közöttünk? Örülünk-e az Úrban, dicsőítjük-e az ő nevét tiszta szívvel, hálával? Örülünk egymásnak, kedvesen, megértéssel, szívélyesen fordulunk-e egymáshoz? (Egyik lelkésztársam írásában olvastam a következő történetet. Egy hívő ember álmában a mennyben jár, és letekint a gyülekezetére, ahol éppen együtt vannak, igét hirdetnek, énekelnek, de ő nem hall semmit az egészből. Odafordul egy angyalhoz: miért nem hallok semmit, megsüketültem? Jaj, nem, feleli az angyal, itt a mennyben csak a szívből fakadó bizonyságtétel és dicsőítés hallatszik. És ebben a pillanatban lent a gyülekezetben egy kisgyermek kezd el énekelni: hangja tisztán, gyönyörűen csendül fel- a mennyben is.)       

  Következő mondatban megint előjön ez a szó.  Örömmel fogadták őket Jeruzsálemben. Pünkösd az öröm ünnepe. Ha lehet ilyen megkülönböztetést tenni: karácsony a szereteté, húsvét a hité. Pünkösd feltárja az öröm forrását. És szívünkben is fel akarja azt fakasztani. Ezt munkálja a Szentlélek. Gondoljunk a pünkösdi történetre! Félelemmel, szorongással kezdődik, és bátor bizonyságtétellel folytatódik, aminek egy olyan közösség megszületése lesz az eredménye, ahol hit, szeretet és öröm van. Kint semmi nem változik, bent minden átalakul. 

  A farizeusok pártjából valók úgy látják… Nem tudjuk levetkőzni a régi beidegződéseket. Saját erőnkből nem tudunk túllépni magunkon. Elkísér ó-emberünk árnyéka. (Egy karikatúrán láttam: két férfi mosolyogva nyújt kezet egymásnak, de az árnyékuk lesújtani készülő, ökölbe szorított kezeket mutat.) Ezért van bennünk előítélet, kicsinyesség. Isten Lelke megújít, új utakat mutat. Új feladatokat bíz ránk. Kiszabadít gondolkodási sémáink csapdájából. Kimozdít a megszokottból, a magunk körüli forgásból. (Mondhatták volna a tanítványok is pünkösdkor: maradjunk inkább bent a házban. Biztonságosabb. Vagy próbáljuk meg online…) Isten szíve nagyobb nálunk. A Lélek világosságában tudjuk megsejteni, megismerni, hogy mi a szélessége és hosszúsága…

   Mózes neve kétszer hangzik el ebben az igeszakaszban, a Krisztusé egyszer sem. Nem jó, ha mellékvágányra terelődik a figyelmünk. Ha egymás elleni harcokra fecséreljük az energiáinkat.

Teréz anya mondta: ha állandóan vitatkozunk egymással, nem jut időnk a szeretetre. Milyen szomorú, ha pl. a családban, a gyülekezetben vitával telnek el a drága, közös évek. Pedig szeretetre rendelt az Isten Krisztusban. Ennek felismeréséhez, gyakorlásához adja nekünk az ő Szentlelkét! Ámen.