ApCsel 15, 6-11  (pünkösd III./de)

 

Összegyűltek tehát az apostolok és a vének, hogy tanácskozzanak ebben az ügyben.

Amikor nagy vita támadt, Péter felállt, és így beszélt hozzájuk: Testvéreim, férfiak, ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek.

A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, ahogyan nekünk,

és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket.

Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát akartok a tanítványok nyakába tenni, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?

Ellenben mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.

 

        Pál és Barnabás első missziói útja után, amelyen csodálatos módon és örömmel tapasztalták meg, hogy Isten kegyelme, Krisztus megváltó szeretete, a Szentlélek ereje  kiárad a pogányokra is, hogy rájuk is vonatkozik minden ígéret, néhányan a farizeusok sorából megtértek közül azt kezdték hangoztatni, hogy a Krisztushoz tért pogányok körül kell metélkedjenek, meg kell tartsák Mózes törvényét, különben nem üdvözülhetnek. Szerintük a szertartások, a hagyományok, a törvény előírásai megkerülhetetlenek. Ezek nélkül a Krisztus érdemében való hit csak önáltatás. Úgy tűnik, hogy az Istentől kapott törvényekkel az ember őt magát akarja korlátozni. (Történet az igazságos királyról.)

   Ennek a kérdésnek a tisztázására indul el Pál és Barnabás néhány atyafival együtt az antióchiai gyülekezetből, ezért gyűlnek össze az apostolok tanácskozni Jeruzsálemben. Történészek szerint Kr. u. 49-50-ben került sor erre a nagy jelentőségű eseményre, az ún. apostoli zsinatra, amelyen a fiatal keresztyén egyház egységének a megvédése volt a tét. A megkülönbözés, a pártoskodás, széthúzás, hatalmi vágy, akarnokság bűnös természetünk alapprogramjának tartozik. A Szentlélek képes legyőzni akarnokságunkat, keményszívűségünket, össze tudja hangolni gondolatainkat, hogy Krisztusban megtaláljuk az egységet. Engedjünk énünk elfogult álláspontjából, engedjük, hogy Isten teremtsen békességet!

   A pünkösd nagy üzenete ez: nekünk úgy kell élni, egymáshoz viszonyulni, szolgálni, mint akik állandóan tudatában vagyunk annak, hogy Krisztus köztünk van. (És nemcsak mintha köztünk lenne!) Az ő szava kell lecsendesítsen vitáinkban, az ő szeretete kell megbocsátásra indítson, az ő Lelke kell megtanítson egymás megértésre, segítésére. Az ő akarata kell érvényesüljön. A kérdés tehát nem az, hogy mit mondana Krisztus, ha velünk lenne, hanem az, hogy mit mond Igéje és Szentlelke által. És az, hogy vajon készek vagyunk-e engedelmeskedni neki, van-e bennünk alázat azt mondani: Uram, legyen meg a te akaratod, adj nekem belátást, hogy ne mondjak ellent neked és a te Lelkednek.

    Fontos az, hogy az apostolok és vének összegyűlnek, találkoznak, leülnek egymással. Komolyan veszik az ügyet, a rájuk bízott nyáj, Krisztus egyháza sorsát. Együtt tusakodnak a megoldásért… A mi esetünkben sokszor már az első lépés is hibádzik. Már összegyűlni is csak nehezen és foghíjasan tudunk. Távolmaradással nehéz közös dolgainkat rendezgetni. Érdektelen lélekkel, semmit nem vállaló hozzáállással nehéz felelősséget hordozni egymásért. Ha megkérdeznénk a bergenyei híveket, hogy szeretnék-e, hogy megszűnjön az egyház, úgy gondolom, hogy túlnyomórészt azt válaszolnák, hogy természetesen: nem. De közömbösségükkel, nemtörődömségükkel, hiányzásukkal legtöbben mégis a gyülekezet elerőtlenedését, felszámolódását támogatják. Imádkozzunk, hogy Isten Lelke döbbentsen rá arra, hogy mennyire fontos az ő gyermekeiként összefogni, élő közösséget alkotni!

   Szinte megbotránkozva olvassuk: nagy vita támadt…  Az ember pünkösd után is ember marad, de megvan az esélye arra, hogy gondolatait, elképzeléseit Isten Lelke Krisztus tanításához, megváltó irgalmasságához igazítsa. A Szentlélek mindig Krisztust igazolja, az ő igazságát képviseli. („Uram, akkor lesz igazam, sőt, akkor igazulok meg, ha neked adok igazat.”)

    Feláll Péter, és bizonyságot tesz arról, hogy Isten neki világosan megmutatta, hogy apostoli kiválasztásához, küldetéséhez hozzátartozik az, hogy a pogányoknak (is) hirdesse az evangéliumot, hogy azok is higgyenek. Az apostol itt a Kornéliusszal való esetére hivatkozik, ami széles körben ismert volt a jeruzsálemi közösség előtt. És ehhez a történethez kapcsolódóan valószínű ismert volt az ő értetlenkedése, vonakodása, okoskodása, a hagyományokhoz és saját előítéleteihez való ostoba ragaszkodása is. A Szentlélek túlvezet az emberi korlátokon, mennyei távlatokat nyit. Az ítélkezés szűklátókörűsége helyett a kegyelem széles távlataira nyitja rá szemünket, az irigység megbénító, visszahúzó nehézkedése helyett a megbocsátás, a szeretet felemelő erejét mutatja meg nekünk.

   A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, ahogyan nekünk. Egy nagyon fontos mondat ez. Egyrészt azt halljuk, hogy Isten ismeri a szívünket… Még anatómiailag nézve is, a szív alapján nem lehet megállapítani valakinek a bőrszínét, társadalmi rangját, vallását. De Isten tudja azt is, hogy milyen érzések, indulatok, vágyak töltenek be, milyen tervek foglalkoztatnak, egyszóval, jelképesen, hogy „mi van a szívünkben”. Ismeri jól, hogy a magukat keresztyéneknek, hívőknek tartók bensejében is mennyi képmutatás, gonoszság lappanghat, és azt is, hogy az ún. hitetlenek, pogányok szívében is lehet szeretet, jóindulat, segítőkészség. Mi egymást félrevezethetjük, Isten a lelkünk közepébe lát. De - ez a kegyelem – irgalommal, szeretettel néz.

   Éppen ezért Isten nem ellenünk, hanem mellettünk tett bizonyságot. Főleg abban, hogy elküldte egyszülött Fiát értünk. Isten letette a voksot mellettünk, emberek mellett, - legyünk keresztyének vagy pogányok -, és irgalmából Krisztusban megjelent kegyelmének elfogadásához, bennünk való megerősítéséhez Szentlelkét adja. Ezt mutatta meg a pogányok fele Pál és Barnabás szolgálata által, ezt mutatja meg nekünk is.

  És nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította a szívüket. Vajon bárki tud ennél többre hivatkozni Isten előtt?  Valami ennél nagyobb egyéni érdem alapján tarthatja magát többre akárki másnál? Jócselekedetek, vallásosság, adomány, egyházi vagy társadalmi rang? Minden törvényt megtartok, mondta a gazdag ifjú. Ábrahám fiai vagyunk, büszkélkedtek a farizeusok. Még az dédszüleim is egyházias emberek voltak. Minden alkalommal a templomban vagyok… Mit mond Jézus minderre?  A vámszedők és paráznák megelőznek az Isten országában. Egyetlen esélyünk van, egyetlen mentségünk, hivatkozásunk, dicsekedésünk, az, amiről itt az Ige beszél: Isten hit által megtisztította szívünket. Tudjuk, valljuk: a Krisztus drága vérével. A Szentlélek munkája révén lesz erős, rendíthetetlen ez a bizonyosság bennem. A különbségeket mi építjük:  egyszer meg fognak szűnni. Isten egyben lát minket… a nagybetűs Egy által. Valaki azt mondta: 3 nagy meglepetésben lesz részünk az Isten országában… Ott vannak azok, akikről nem gondoltuk volna, nincsenek ott azok, akikről pedig nagyon azt hittük… És a legnagyobb: ott vagyok én, nyomorult bűnös.

    Mennyire igaza van Péternek, mennyire tisztán, elfogulatlanul látja: sem atyáink, sem mi el nem hordozhattuk. Pedig általában nézésünk, tekintetünk (ítéletünk) elhajlik énünk gravitációs mezejében. A Lélek megtanít minket a Krisztus szemével látni, az ő szívével érezni, az ő kezével segíteni. Ilyen módon látjuk helyesen önmagunkat is. Erőtlenségeinket, botlásainkat. (Ha orvoshoz mész, fölösleges kisminkelni fájó sebeidet.)

   Amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni. Az őszinte önvizsgálat hangja ez. (Cigarettás történet. Feleség kérte az orvost: doktor úr, beszélje le a férjemet a dohányzásról. Azt felelte az orvos: sajnos, nem tehetem, én is cigarettázom.) Én is bűnös vagyok- ez a becsületes álláspont. Mielőtt felháborodnál máson, nézz szembe magaddal! Nézz szembe Krisztus megbocsátó tekintetével! (Akkor látsz tisztán másokat.) Igaz, másként szól az ítéleted, ha te is az elítéltek közt vagy? 

   Miért akarnátok elhordozhatatlan igát vetni a tanítványok (a pogányokról beszél így!) nyakába. Mintha azt mondaná Péter a farizeusok közül hívőkké lett gyülekezeti tagoknak: álljon fel közületek az, aki a törvényt tökéletesen betöltötte. Senki? Hát akkor hogyan várhatnánk el ezt a pogányoktól?

   Ne kísértsük az Istent! Ne tegyünk akarata, nyilvánvalóvá lett elhatározása, kegyelme ellen! Krisztus, az Isten Fia, nem volt személyválogató. Ő mindenkin segített, aki hozzá fordult, ő mindenkiért meghalt, hogy aki hisz benne, el ne vesszen… Isten a Lélek pecsétjét adta a pogányoknak is. Akkor most állítsunk fel emberi feltételeket? Akkor most a mi hajthatatlanságunk miatt zárjunk ki olyan embereket az anyaszentegyházból, akik bizonyságot tettek hitükről?

   Mert mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők. Gyönyörű, mindenekfelett igaz kijelentés. Tud-e valaki ennél többet, nagyobbat, meggyőzőbbet mondani? Hát nem ebben hiszünk? Vagy talán inkább magunkban, hagyományainkban, Kálvinban, a templomban, egyházunkban, akárkiben, akármiben? Isten őrizzen!

   Akkor hát ezt a hitet nem vitathatjuk el másoktól, akik őszintén megélik azt. Vagy ki akarjuk egészíteni, pótolni valamivel Krisztus tökéletes áldozatát?

   Kérjük arra Isten Szentlelkét, hogy ezt tanítsa meg nekünk, vésse a szívünkbe: mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Ha ezt a mondatot magunkkal visszük erről az ünnepről, akkor nem hiába töltöttük el. Akkor a Szentlélek drága bizalommal töltött fel minket.  

Ez legyen a mi legfőbb reménységünk, vigasztalásunk, ez legyen a másokkal való egyetértés alapja… Vitatkozni ezer ok van. Egyetérteni igazából csak egy, de az a legnagyobb: Krisztus. Ámen.