ApCsel 2, 29-36 (vas.de.)

 

Testvéreim, férfiak! Hadd szóljak nektek nyíltan ősatyánkról, Dávidról: meghalt, eltemették, és sírja is nálunk van mind a mai napig. De próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára, ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a holtak hazájában, és teste sem lát elmúlást. Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Miután tehát felemeltetett az Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt, amint látjátok is, halljátok is. Mert nem Dávid ment fel a mennyekbe, hiszen ő maga mondja: „Így szól az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem.” Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.

   A mai igeszakaszban a Jézus Krisztus feltámadásáról van szó, illetve annak reménységre indító következményéről. Az utóbbi hetekben – a bibliaolvasó kalauz alapján – különös módon került elénk az ünnepek üzenete, Krisztus Urunk megváltó munkájának jelentősége. Igazából minden nap ennek a jó hírnek az érvényességi körében, az erőterében, igazságában élünk. A keresztyén embernek – ha tudatosan gyakorolja hitét - minden nap hálával kell emlékeznie Krisztus alázatos testet öltésére, bűnt eltörlő áldozatára, dicsőséges feltámadására és a Lélek megszentelő, megvigasztaló ajándékára. 

   Tkp. Péter apostol pünkösdi prédikációjának az utolsó gondolatait hallottuk. A keresztyénség történelmét elindító, annak legnagyobb hatású igehirdetésének titkát nem a szónoki fogásokban találjuk, hanem az őszinteségben, személyességben, a szókimondásban és a Lélek erejében. Így fogalmazhatnánk: a tanítás fentről jött és belülről fakadt.  

   Az előző mondatokban – tegnap este olvastuk - egy szép zsoltáridézet hangzik el (16. zsoltár). Péter beszédében azt hangsúlyozza: Dávid itt nem magáról beszél. Kevés az, amit magunkról tudunk mondani. Lehet valakinek az élete érdekes, tanulságos, példát mutató, de kevés mások számára az igazi reménységhez, vigasztaláshoz. Többre van szükségünk.

    Dávid meghalt, eltemették, sírja – mondja Péter – minálunk van. (Az izraeli kirándulások egyik célpontja ma is a Dávid király síremléke). Dávid valóban neves személyiség volt, Izrael legnagyobb királya, de nem volt megváltó. Uralkodása a maga korában gazdagságot, kiteljesedést, felemelkedést hozott, sok mindent köszönhet neki a zsidó nép, de bocsánatot, üdvösséget senkinek nem tudott ajándékozni. Dávid király meghalt, eltemették, és az ő személyes szolgálata, küldetése ezzel véget ért. Életpályája a mi emberi sorsunkat ábrázolja ki. Ő maga írja le: ne bízzatok emberekben, még főemberekben sem (Zsolt 146, 3-4).     

   Dávid azonban ismerte az Isten üdvözítő akaratát (próféta az, aki nemcsak azt látja, ami a szem előtt van, nemcsak az evilági törvényszerűségeket ismeri), hit által tudott utódjáról, aki elődje volt, aki örökkévaló király lesz. Aki nem földi hatalmat birtokol, hanem mennyeit. A zsoltárban megfogalmazott kijelentések Krisztusra és az ő feltámadására vonatkoznak.

A feltámadás átlépés a valóságos halálból a valóságos életre, a földi világból a mennyeibe. Ezekben a zsoltárokban hangsúlyos az Isten Szentjének valóságos, testi feltámadása: testem is reménységben nyugszik. 

   Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten … A halál az emberi lehetőségek, a természet törvényei szerint a visszafordíthatatlan vég. Itt már csak Isten léphet közbe végtelen hatalmával.  Tette immár nem e világ, hanem az ő országának törvényeihez tartozik. Isten az élők és az élet Istene.

   Az örökkévaló Isten üdvözítő tervét nem keresztezheti a halál, úgy, ahogy a puszta és kietlen semmiség nem lehetett akadálya az ő teremtő munkájának. Egyszülöttje nem maradhatott a halál foglya. A testet öltött Isten Fia dicsőségesen feltámadt. Pál apostol méltán hangsúlyozza: ezzel kiábrázolta a mi sorsunkat. (HK is ebben az értelemben tanít).  

   Ennek mi tanúi vagyunk, hirdeti Péter … Láttuk őt, a megfeszített és feltámadott Urat, találkoztunk vele, betöltött az ő jelenlétének öröme, békessége. Ebben a hitben, reménységben élünk. Vajon így van-e ez a mi esetünkben is?

   A Krisztus feltámadásának következményei vannak „úgy a mennyben, mint a földön is”. Előbb a mennyeiről beszél az apostol: felemeltetett az Isten jobbjára, dicsőséget nyert, megkapta a megígért Szentlelket, amit – íme - kitöltött, amint látjátok és halljátok. A Szentlélek által újból tapasztalható (másképpen) a Krisztus jelenléte, szeretete. Az Ige testté lett, tanított, gyógyított, átragyogott rajta Isten országának dicsősége, megfeszítették, meghalt. De feltámadt, felment a mennybe, és a Szentlélek által megint látható jelekben mutatkozik meg az, amit benne tett az Isten. Vajon mi látható, hallható köztünk? Úgy szeretném, ha a bergenyei gyülekezet életében a békesség, az összetartás, szeretet jelei lennének láthatók! Hisszük, hogy olykor csak nyomokban, erőtlen formában, ám mégis jelen vannak ezek. Törekedjünk egyre inkább Krisztus szerint élni, ezt tanítsuk gyermekeinknek! Mert ha nem ez, akkor más lesz látható rajtunk, közöttünk. Nem az élet, hanem a bűn, széthúzás, az önzés, a pusztulás jelei. Szétszed a Sátán, megosztja erőnket, aztán könnyen elbánik velünk. Elszakaszt a közösségtől, az Igétől, Istentől …  

   Kitöltötte. Krisztus önmagából ad, önmagával tölt el. De ha tele a szívünk mindenféle hiábavaló lommal, kacattal, tisztátalan gondolattal, indulattal, akkor nem tudjuk őt befogadni. Mennyi minden fontosabb! Pedig mennyei örökségünk van.

   Az élő Krisztusban hinni azt is jelenti: részünk van győzelmében, és az ő oltalmában élünk. Bűn, halál nem rémíthet már. Ő a mi szabadítónk. (Egy színes bőrű  idegenvezető egy turistacsoport előtt így mutatott Abraham Lincoln szobrára: ő a mi szabadítónk. 250 évvel az elnök halála után fogalmazott ilyen személyesen. )

   Az utolsó mondat intés és magasztalás. Tudja meg tehát Izráel egész háza! Mindenkinek szól, még akik nem is akarják meghallani. Bizonyos a hír, még ha bizonytalankodunk is. (Nem hiszem, hogy megtart a mentőcsónak, de tudom, hogy elsüllyed a hajó.) A kereszt biztos fogódzó. Krisztus ígéretére építeni lehet.

  Úrrá és Krisztussá, azaz Felkentté tette az Isten. Az igazi jó hír. Ő a kiválasztott, az Egyetlen. Nincsen más. Vannak nagyobbnak látszó hősök, van nagyszerűbbnek tűnő életcél, de végül Krisztus marad. Egyetlen sziklaszál .

   Egy direkt, személyes megjegyzéssel zárul ez az igeszakasz. Ez volt annak az igehirdetésnek az utolsó mondata. Elgondolkoztató. Mi szeretjük lezárni, lekerekíteni a mondanivalót. Pedig csak Isten kegyelme tudja lezárni. Ti megfeszítettétek. Azt, akit Isten feltámasztott. Hogyan viszonyultok Krisztushoz? Ez a kérdés. Milyen gondolatokkal távozom? A lázadás indulatával, Isten Krisztusban megjelent jóságát, kegyelmét közönyömmel, hitetlenségemmel „keresztre feszítve”, vagy bocsánatát, áldozatát komolyan véve, hittel elfogadva?

   Olvassuk tovább, hogy az akkori hallgatókat szíven találta a testet öltött és önmagát odaáldozó Igéről, az elküldött, a megváltás művét elvégző Krisztusról szóló üzenet. Csak amit befogadunk, az formálhat át. A legnagyobb igazságra is lehet azt mondani, hogy nem érdekel. Engedjük, hogy megmozgasson, hogy megérintsen! Hogy Krisztust elfogadva bocsánatot, békességet nyerjünk.

   Egy történet szerint volt gazdag ember, akinek sok adósa volt. Fiát bántotta ez a helyzet, elszegődött zsoldosnak, hogy az adósok tartozását visszafizesse apjának. Hosszú éveken át sokat szenvedett, súlyos sebekkel, rokkantan érkezett haza. Az apa amnesztiát hirdetett, az eladósodottaknak csupán annyit kellett tenni, hogy átveszik az elengedésről szóló levelet. Sokan még arra sem voltak hajlandók. Nem érdekelte, hogy milyen „büntetése” volt szabadságuknak.

   Mit tennénk ennek az embernek a helyében? Mit tegyünk bűnös mulasztásunkat felismerve? Péter azt mondja a kérdezőknek: térjetek meg! Ámen.