Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

ApCsel 21, 17-26 (vas.de.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

ApCsel 21, 17-26 (vas.de.)

 

17 Amikor Jeruzsálembe érkeztünk, örömmel fogadtak a testvérek. 

18 Másnap eljött Pál velünk együtt Jakabhoz, ahol a vének is jelen voltak mindnyájan. 

19 Köszöntötte őket, majd részletesen elbeszélte, mit tett az Isten a népek között az ő szolgálata által. 

20 Amikor ezt hallották, dicsőítették az Istent, aztán így szóltak hozzá: Látod, testvérem, milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan buzgón ragaszkodnak a törvényhez. 

21 Rólad pedig azt hallottuk, hogy Mózestől való elszakadásra tanítod a népek között lévő zsidókat, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és ne a zsidó szokás szerint éljenek. 

22 Mit tegyünk tehát? Mindenképpen híre megy annak, hogy megjöttél. 

23 Tedd hát azt, amit mondunk neked! Van nálunk négy férfi, akik fogadalmat tettek. 

24 Vedd magad mellé őket, végezd el velük együtt a tisztulási szertartást, vállald a költségeiket, hogy megnyírhassák a fejüket! Így megtudja mindenki, hogy semmi sem igaz abból, amit rólad hallott, hanem magad is megtartod a törvényt, és aszerint élsz. 4Móz 6,13-21 

25 A pogányokból lett hívőknek pedig már megírtuk azt a határozatunkat, hogy tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hústól és a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. ApCsel 15,19-29 

26 Akkor Pál maga mellé vette ezeket a férfiakat, a következő napon elvégezve velük együtt a tisztulási szertartást, bement a templomba, és bejelentette, hogy mikor telnek le az ő tisztulásának napjai, amíg mindegyikükért be kell mutatni az áldozatot.

 

   A mai igénk cselekményének előzményeiről az ApCsel írója ezt jegyzi fel (tegnap este páran hallottuk): „Már több napja ott voltunk, amikor lejött Júdeából egy Agabosz nevű próféta … levette Pál övét, megkötözte vele saját kezét és lábát, és ezt mondta: így szól a Szentlélek: akié ez az öv, így kötözik meg Jeruzsélemben… megnyugodtunk, és azt mondtuk: Legyen meg az Úr akarata!” (ApCsel 21, 10-14)

Pál számára tehát nyilvánvaló, hogy mi vár rá Jeruzsálemben. Vannak utak, amiket Isten akarata szerint nem elkerülnünk, de végigjárnunk kell. Krisztus Urunk is engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.

   Jeruzsálemben Pált és szolgatársait örömmel fogadják a testvérek. Jó megfürödni egymás szeretetében, szívélyességében, örömében. Átélni azt, hogy bár különböző a sorsunk, megbízatásunk, lényegében összetartozunk. Vajon nem ugyanabba a mennyei országba készülünk mindnyájan?

   Másnap Pál és kísérői elmennek Jakabhoz, ahol jelen voltak a „vének” (presbüteroi) is: az apostolok, az ősgyülekezet vezetői. Pál üdvözli őket, és elmondja, hogy mit tett Isten az ő szolgálata által. Többször hallottuk az ApCsel magyarázata során: ez a helyes sorrend. Isten munkálkodik, de minket is felhasznál terve véghezvitelében. Vajon alkalmas eszközök vagyunk-e az ő kezében: családunk körében, munkahelyünkön, környzetünkben? Nem vehetjük félvállról küldetésünket. (Tegyük fel, valamilyen súlyos ragály terjed a falu lakosai körében, és te ismered a biztos gyógymódot: nem hozod-e családtagjaid, rokonaid, barátaid, egyáltalán mindenki tudomására? Vagy hagyod, hogy küzdjön meg mindenki a maga nyomorúságával, végzetével? ) „Légy örömmondó!”

   Vajon, nem azért vagyunk-e olyan erőtlenek hitünkben, közösségünkben, mert nem érdekel az, hogy Isten mit akar elvégezni általunk? Gyermekeink úgy gondolják, hogy ők még túl fiatalok, fiataljaink azt, hogy sokkal izgalmasabb dolgok várnak rájuk a világban, a felnőttek túl elfoglaltak, az idősek túl megfáradtak. Közömbösségünkben feladjuk a lelki harcot. Legyen meg a Sátán akarata!

   Meghallgatták a jeruzsálemi vezetők a Pál beszámolóját, és dicsőítették az Istent. Meg kell tanulnunk: Isten dicsőítése erőforrás. A hálaadás az egészséges léleknek a megnyilvánulása. „Nagy hálát adjunk”, énekeljük egyik dicséretünkben, mert Isten nagy dolgokat tett. „A sok jót, mellyel áld, ki sem mondhatja szánk.” A meg nem köszönt ajándékban nem lehet igazi öröm. Ezért egyre személytelenebb az életünk.

Meg lehet látnunk Isten áldásait a mások életében is. Testvéri elégtétel tölti-e el szívünket azért pl., hogy a szomszéd gyülekezet templomot épít, hogy erről vagy arról a közösségről jó híreket hallunk, hogy valakinek közösségünkben pl. jól alakul családi élete?

   Aztán a vének szavaiból kiderül: aggódnak amiatt, hogy Pál összetűzésbe kerülhet a törvényhez buzgón ragaszkodó hívőkkel. Megtudjuk, hogy egy tekintélyes létszámú közösségről van szó. Jeruzsálemben az első pünkösdöt követően több ezer zsidó-keresztyén élt. Féltik Pált, féltik a gyülekezet békességét, egységét is.

   Mert azt hallottuk, mondják tovább, hogy a Mózestől való elszakadásra tanítod a népek közt levő zsidókat. Arra bátorítod, hogy ne metéljék körül fiaikat, ne zsidó szokás szerint éljenek. (Tudjuk, Pál ilyesmit nem szorgalmazott a zsidók közt, hanem az evangélium elsődlegességét hirdette.)

   Meglep a jeruzsálemi véneknek ez az óvatoskodása. Hát nem Krisztus a fontos? A benne való hit nem tesz viszonylagossá minden külső dolgot, körülményt? A megtért embernek lehetnek még ilyen kérdései? De gondoljunk csak arra: mit szólnánk, ha valaki azt kezdené tanítani köztünk: hagyjuk el anyanyelvünket, szokásainkat, templomunkat, fordítsunk hátat a gyülekezetnek, mert ezek mellékes dolgok (sajnos, mindezt magunktól megtesszük!)? Mindenképpen elítélnénk azt, aki ilyen tanokat hirdetne, propagálna. Meg lennénk botránkozva.

   Nyilván, vannak olyan sajátos, szigorú értelemben véve nem hitbeli értékeink, amik szintén Istentől kapott kincsek, amik bár nem lehetnek fontosabbak a krisztusi élet ajándéknál (nekem az élet Krisztus), de ragaszkodnunk kell hozzájuk, drágák kell legyenek számunkra.  

   A gyülekezet vezetői a tanácskozás rendjén arra a következtetésre jutnak: mivel a jeruzsálemi hívek mindenképpen tudomást szereznek Pál megérkezéséről, ezért neki valami módon nyilvánosan be kell bizonyítania, hogy nincs a törvény ellen, nem törvényrontó. Kérdésünk, hogy tényleg szükség volt-e erre a lépésre? Pál határozottan vallja: ha embereknek igyekeznék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája (Gal 1,10). De azt is leírja: a zsidók közt zsidóvá lettem, a törvényen kívülinek törvényen kívülivé (1 Kor 9,20), csakhogy megnyerjek némelyeket a Krisztusnak.

   Az adott helyzethez kell nekünk bölcsen, a hitünkkel nem megalkudva viszonyulni. Tekintettel az emberek gondolkodásmódjára, érzéseire, hogy dialógusban maradhassunk velük. Pál mondhatta volna: engem nem érdekel a mások véleménye, de akkor megbotránkoztat egyeseket. Ezt, nyilván, nem akarta. A Lélek tisztánlátására van szükség. Okos, józan mérlegelésre. Az utat fel lehet adni, a célt nem szabad feladni soha. A változatlan igazsághoz következetesen ragaszkodni, a változó formákat rugalmasan kezelni. Vigyázni, hogy a kompromisszumból ne legyen megalkuvás, az elvek feladása vagy éppen képmutatóskodás. („Kompromisszum az a megoldás, ami minden résztvevő félnek egyformán rossz.”)

   Volt négy férfi, akik fogadalmat tettek. Nem derül ki pontosan, mi volt a fogadalom tétje, csupán a tényéről tudósít a szentíró. Szokás volt a zsidóknál, hogy a fogadalom ideje alatt nem nyiratkoztak meg.

   Pált arra biztatják a vének: csatlakozzék hozzájuk, végezze el velük együtt a tisztulási szertartást, majd vállalja a megnyiratkozásuk költségeit. Pálnak még pénzébe is kerül az egész! Ennek a szertartásnak az elvégzése pedig nyilvánosan hirdeti: Pál tiszteli a törvényt és a hagyományokat. Meg fognak nyugodni a zsidó keresztyének.

   A pogányokból lett atyafiaknak pedig már tudtára adatott az a törvénytiszteleti minimum, amit elvárunk tőlük. Hogy ti. tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hús, a vér, a megfulladt állat fogyasztásától és a paráznaságtól. Három ceremoniális rendelkezés (ami bemegy a szájon kategóriájába tartozó), és egy erkölcsi, a szívet, a kapcsolatot érintő törvény.

   Elgondolkoztam azon: vajon, mi az református minimum, amit elvárunk híveinktől. Helyesebben szólva: amit a református ember elvár magától, amit többé-kevésbé kötelező érvényűnek tart önmagára nézve is. Amire azt mondja: ezt illik vállalnom, ez hozzátartozik identitásomhoz: ceremoniális, erkölcsi és lelki értelemben. Beszéljünk őszintén erről! A református közvéleményben élő, általános elvárások – más keresztyén egyházakhoz képest is - nagyon alacsony szinten vannak. Egyházfenntartói járulék fizetése: talán ez az, ami még túlnyomórészt megvan. Igaz, nem tizedet fizetünk, hanem századot, vagy sokan még annyit sem. Menjünk tovább: évente egyszer-kétszer részt venni az istentiszteleten. Gyülekezetünk tagjainak 50%-a még ezt sem teszi meg. Léphetünk tovább? A káromkodás, a hazugság, rágalmazás kerülése: nagy gondok vannak ezen a területen is. Mértéktelenségtől, kicsapongástól való elfordulás? És egészen túlzott elvárásnak, irreális követelménynek tűnik bibliaolvasásról, az egymás iránti tiszteletről, megbízhatóságról, békességre törekvésről beszélni, pedig egy keresztyén, krisztusi elveket valló közösség lennénk.

Pál beleegyezik. Minden bizonnyal életformájához amúgy is hozzá tartoztak ezek, vagy ezekhez hasonló, önfegyelmező rituálék. Biztos, hogy szükségünk van külső „gyámolító eszközökre” is (Kálvin), lelki megtisztulásunkat, elmélyülésünket segítő alkalmakra, gyakorlatokra.

     A 17. században volt egy megújulási, kegyességi mozgalom a német protestáns egyházban. Ők kiemelten hangsúlyozták a praxis pietatis, a kegyesség gyakorlatba ültetésének fontosságát (énekeskönyvet is adtak ki ezen a címen: Praxis pietatis melica). „A keresztyén hit vagy életforma, vagy szédelgés.”

   Krisztusban való hitünk meghatározó, döntő módon jelen kell legyen „ülésünkben és felkelésünkben”, tanulásunkban és szórakozásunkban, munkánkban és pihenésünkben. Vagy gyakorlat az, vagy üres elmélet és önáltató képmutatás. Adja az Úr, hogy praxis legyen: egész életünket betöltő meggyőződés, hálás engedelmességből fakadó szolgálat! Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, dicsérünk és magasztalunk téged ezen a napon, hálát adunk az alkalmas időért, a találkozás lehetőségéért, mindazokért, akik itt vannak, kicsikért, nagyokért, fiatalokért, idősekért. Olyan csodálatos észrevenni életünkben, hogy te erős kézzel hordozol minket, és a nehézségekben erőt, a szomorúságban vigasztalást, megpróbáltatások közt kitartást adsz nekünk. Segíts Lelked által, hogy miként Pál apostol, mi is teljes bizalommal tegyük le életünket, szolgálatunkat a te kezedbe, és boldogan éljük át, hogy te munkálkodsz bennünk és általunk is. Legyen tiéd a dicsőség!

Nyisd meg szemünket arra is, hogy meglássuk áldásaidat a mások életében, és azért is öröm töltsön el minket, hiszen minden jó által a te országod épül és növekszik.

Megtanultuk az is az igéből, hogy vannak félreértések is köztünk, amíg itt a földön élünk, mindig lesznek emberi elképzelések, érdekek. Adj bölcsességet, hogy megkülönböztessük a fontosat a legfontosabbtól, adj lelki látást, hogy felismerjük, mi az, amihez ragaszkodnunk kell, amit őriznünk kell, mi az, amiben nem lehet megalkudnunk, és mik azok a dolgok, amiben alkalmazkodnunk kell az időkhöz, emberekhez. Vésd a szívünkbe azt az elhatározást, hogy Krisztusunkat soha meg ne tagadjuk, hozzá soha ne legyünk hűtlenek, és általa hűségesek maradjunk a ránk bízottakhoz is: családhoz, néphez, gyülekezethez.

   Ó, Urunk, ébressz fel a közömbösség súlyos álmából, emlékeztess mindnyájunkat felelősségünkre, és add, hogy nagyon komolyan vegyük a te elvárásaidat, akaratodat. Ne elégedjünk meg a minimummal, mert Krisztus a maximumot adta értünk.

   Cselekedd, hogy hitünk ne maradjon elmélet, hanem cselekedetté, életformává, gyakorlattá, praxissá, és így áldássá legyen. Csak így tudjuk Krisztus szeretetét, jóságát vinni másoknak.

   Könyörülj közösségünkön: vigasztald a gyászolókat, szomorkodókat, gyógyítsd és testben, lélekben erősítsd a betegeket, támogasd a segítségre szorulókat, emeld fel az elesetteket, szabadítsd meg a megkötözötteket Krisztus megváltó irgalma által, és használj fel minket is mindebben! A mai napon egyházi elöljáróinkért fohászkodunk: áldd meg bölcsességgel, alázattal, engedelmességgel szolgálatukat gyülekezeteink javára, üdvösségére. A Krisztus nevéért. Ámen.