ApCsel 23, 1-11 (vas.de.)

1 Pál rátekintett a nagytanácsra, és így szólt: Testvéreim, férfiak, én teljesen tiszta lelkiismerettel szolgáltam Istennek mind e mai napig. ApCsel 24,16

2 Anániás főpap ekkor megparancsolta a mellette állóknak, hogy üssék szájon.

3 Pál ekkor így szólt hozzá: Megver téged az Isten, te meszelt fal! Itt ülsz, hogy ítélkezz felettem a törvény szerint, mégis a törvény ellenére azt parancsolod, hogy megüssenek? Ez 13,10-15; Mt 23,27

4 Erre az ott állók ezt mondták: Isten főpapját gyalázod?

5 Pál így válaszolt: Nem tudtam, testvéreim, hogy főpap. Mert meg van írva: „Néped fejedelmét ne átkozd!” 2Móz 22,27

6 Mivel pedig Pál tudta, hogy egyik részük a szadduceusok, másik részük pedig a farizeusok közül való, így kiáltott a nagytanács előtt: Testvéreim, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia, a halottak feltámadásába vetett reménységem miatt vádolnak engem. Fil 3,5; ApCsel 24,15; 26,6; 28,20

7 Mihelyt ezt mondta, vita támadt a farizeusok és a szadduceusok között, és a gyűlés véleménye megoszlott.

8 A szadduceusok ugyanis azt állítják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek, a farizeusok pedig vallják mindegyiket. Mt 22,23

9 Nagy kiáltozás támadt, a farizeuspárti írástudók közül néhányan felállva hevesen vitatkoztak, és így szóltak: Semmi rosszat sem találunk ebben az emberben. Hátha valóban Lélek szólt hozzá vagy angyal?

10 Mivel a felfordulás egyre nagyobb lett, az ezredes attól félve, hogy Pált széttépik, megparancsolta, hogy a csapat menjen le, ragadja ki őt közülük, és vigye a várba.

11 Aznap éjjel pedig odaállt Pál mellé az Úr, és ezt mondta: Bízzál, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned! ApCsel 18,9-10; 27,24

    Az előző fejezetekben arról értesülünk, hogy a missziós útjáról Jeruzsálembe érkező Pálra a templomban rátámadnak, és mint egy gonosztevőt elfogják.  A 21. rész 30-31 verseiben olvassuk: „Felbolydult tehát az egész város, a nép összecsődült, Pált megragadták, kivonszolták a templomból, és a kapukat azonnal bezárták.  Mikor pedig meg akarták ölni, jelentés érkezett a helyőrség ezredeséhez, hogy egész Jeruzsálem lázong.” A katonáknak kell kimenteniük Pált a felbőszült tömeg kezéből, valósággal kiemelik az őt ütlegelők gyűrűjéből, miközben az emberek azt kiáltozzák: végeztesd ki!

   Ebben a lincselős hangulatban az apostolnak van lélekjelenléte… nos, elsősorban nem ahhoz, hogy saját magát mentse, hanem ahhoz, hogy éljen a pillanat lehetőségével, és szóljon életére törő honfitársaihoz. (Mintha egy orvos, akit ártatlanul fel akarnak koncolni, a rá támadók percnyi megszusszanását arra használná, hogy az ellene történt tolongásban megsérülteket elsősegélyben részesítse.)

   Pál nagyon őszintén (múltját nyíltan felvállalva) és egyszerűen elmondja megtérése történetét. Mindezzel azt akarja hangsúlyozni, bizonyítani, hogy szolgálata nem saját ambíció, hanem megbízatás. Idézi azt, amit Anániás mondott neki Damaszkuszban:  Atyáink Istene választott ki téged, hogy megismerd az ő akaratát, meglásd az Igazat, és hangot hallj az ő ajkáról. Mert az ő tanúja leszel minden ember előtt arról, amiket láttál és hallottál (ApCsel 22, 14-15). Isten Krisztusban a kegyelemnek a régi törvényt átértékelő újságát hirdette meg, az ő örökkévaló terve végső célját tette nyilvánvalóvá. Ő, Pál, ennek lett tanújává.

  A templom lépcsőin elmondott, alapvetően Krisztusról szóló bizonyságtételben (akár Péter pünkösdi beszédében) megszólal a fájdalmas, figyelmeztető hang is, ui. a „választottak” visszautasították azt, akit Isten kiválasztott. Pál elsősorban nem ítéletet fogalmaz meg, hanem utalva arra, hogy egykor maga is a szembeszegülők, az üldözők közé tartozott, éppen a megtérés lehetőségére mutat rá.

  Végül az apostol hivatkozik elhívása után átélt templomi látomására (amiről máshol konkrétan nem beszél), amelyben az Úr megerősíti őt küldetésében, bár ő tiltakozik, méltatlanságát emlegeti, hiszen üldözte a Krisztus követőit, még az István megkövezését is helyeselte. De a mennyei parancs egyértelmű és visszavonhatatlan: Eredj el, mert én messze küldelek téged, a népek (pogányok) közé.  

   Ennél a megjegyzésnél azonban újból fellángol a tömeg indulata, megint nagy kiáltozás támad. Az ezredes Pált a várba viteti, meg akarja korbácsoltatni, hogy kivegye belőle, mi a valódi oka a körülötte kirobbant felfordulásnak, aztán megtudva, hogy római állampolgár, letesz erről a szándékáról. De mindenképpen ki akarja vizsgálni az ügyét, ezért másnap a nagytanács elé vezetteti őt.

   Az apostol az ún. védőbeszédét – amint hallottuk - azzal kezdi, hogy kijelenti: én teljesen tiszta lelkiismerettel szolgáltam Istennek mind a mai napig…  Próbáljuk értelmezni ezt a mondatot. Vajon itt Pál a régi életére is gondol?  Arra, hogy a maga módján akkor is igyekezett legnagyobb odaadással Istennek szolgálni, bár félreértette őt és az ő akaratát? (A vakbuzgóság önnön kitűzött célját is szem elől téveszti.) Vagy arra utal az apostol, hogy a Krisztusban felismert igazságnak lett teljes szívvel és lélekkel a képviselője, hogy annak nevét hirdesse mindenkinek mindenütt, akit addig üldözött? És nem tehetett az Isten Szentlelke által felébresztett lelkiismerete ellen. („Pálfordulása” nemcsak egyéni megvilágosodást jelentett számára, hanem ugyanakkor biztos és erős ösztönzést is a szolgálatra.)

   Krisztus példája, köztünk való sorsa mutatja: félreértjük az Istent… Ő alázatosabb, mintsem felfoghatnánk, nagyobb a szeretete, mintsem elképzelnénk. Kegyelmének munkáját nem szoríthatjuk szűk emberi kereteink közé. Nem lehet törvényekbe foglalni az ő megváltó akaratát, irgalmát… mert Isten egy élő személybe, egyszülött Fiába foglalta.

   Mi Istent saját fogalmaink korlátai közt akarjuk tartani, pedig ő teljesen más: sokkal kegyelmesebb és irgalmasabb, mintsem elgondolnánk. A róla kialakított kép Krisztusban tisztul ki.  Ami kevesebb Krisztusnál, az hiányos ismeret az Isten akaratáról. Ezért a megállapításért kap Pál a szájára.

  A kegyelem elleni egyik bevett (gyakran bevetett) stratégiánk az elnémítás. Az evangélium üzenete csak ne zavarja össze az Istenről, önmagunkról kialakított elméletünket! Mi tudjuk, hogy kell élni, azt is, hogy mivel tartozunk Istennek, másoknak… Mi mindent meg és ki tudunk magyarázni (a Bibliából is), a magunk nézeteihez igazítva az Ige tanítását…

   Nincsen így rendben! A megtérés az, amikor kimozdulunk ebből az álláspontból. Amikor én alkalmazkodom az Istenhez, engedem, hogy ő mondja meg nekem, hogy mit vár el tőlem. Amikor alávetem magam az ő Lelke irányításának. Amikor belátom, hogy helyesnek tartott utam tévelygés.

   Pál kikéri magának (akár Mestere - Jn 18,23) a bántást. Nem finomkodva, hanem nagyon is szókimondó módon. Te meszelt fal! (Megint a párhuzam: olyanok vagytok, mint a meszelt sírok – Mt 23, 27). Ez a fal szépen ki van festve, de valójában porlad, düledezik. (Szép házakban nem biztos, hogy az élet is szép.) Te a törvényről beszélsz, de gonosz indulatok irányítanak.  A külső megjelenés, fellépés csak maszk, ami mögött hamisság, intrika van. A képmutató mindig takarni akar valamit.

Külön lehetne szólni arról a bennünk levő elemi ösztönről, amely minden nekünk, felfogásunknak ellentmondót ellenségnek tekint, és hatalmi fölény esetén ennek megtorló nyomatékot is ad. Sok pofon, ökölcsapás érte és éri az Isten vonásait viselő ártatlan emberi arcokat.  

   Az ott állók felháborodva rászólnak: Isten főpapját gyalázod? Pál mentegetőzve feleli: nem tudtam, hogy főpap. Talán megromlott látása volt az oka annak, hogy nem ismerte fel a földi főpapot (de a mennyeit igen!). Egy újabb félreértés… ami nem annyira súlyos, mint a lelki. Igaz, a törvény azt tanítja, és jó, ha tiszteletet van a családban, a társadalomban… de Isten tisztelete a legfontosabb. Mi sokszor úgymond alanyi jogon megköveteljük másoktól a „respektust”, de vajon ott van-e életünkben az Isten igazi tisztelete (amit tisztelni lehet).

   Az ige megjegyzi, hogy Pál tudta, hogy a tanácsban két tábor van (amelyik most ő elítélésében szövetkezett, összefogott egymással), ezért a folytatásban feltámadás kérdését hozza elő. Vajon taktikázás ez? Bizonyára az is van benne… Ám ha emlékszünk, Pál még Athéni beszédében (teljes pogány környezetben) is a feltámadás témájához érkezik. Másrészt „taktikázásával” el akarja gondolkoztatni vádolóit… Ha egy ilyen lényeges kérdésben nem értetek egyet, ha Isten munkáját tekintve ekkora ellentmondás van köztetek, akkor vajon nem kell-e felülvizsgálnotok egész hozzáállásotokat? Nagyon tanulságos az is ebből a jelenetből: (hit)vitáinkban nekünk nem személyeskedni kell, hanem egy személyhez, Krisztushoz ragaszkodni…

   A szadduceusok – jegyzi meg a szentíró - nem hittek a feltámadásban, tagadták a lélek és az angyalok létezését (jóllehet ezekről eléggé egyértelműen tanít az Ószövetség.) Ugyanakkor a farizeusok íráshűsége még nem jelentette azt, hogy Isten akaratát tényleg megértették és cselekedték. Ha valami a mi értelmezésünk szűk sablonjába kerül, az deformálódik. Ahogy járásunk harc a gravitáció, az elesés ellen, úgy az igazság követése is állandó figyelmet igényel, valójában élő kapcsolatot.  

   Megoszlik a jelenlevők véleménye… Vajon az önmagunkkal vagy másokkal való meghasonlásunk elvezet-e az Isten békességéhez? A tanácstagok egymás ellen fordulnak, kiabálás, nagy felfordulás támad, a vita hevében egyesek felállnak (egészen parlamenti hangulat lesz úrrá). Egy szent ügyéért síkra szálló emberek hatalmas zűrzavart keltenek, ijesztő lármát csapnak. Nem hiteles kép ez Isten gyermekeiről.  A világ békességet akar, biztos tanácsot… nem egymással versengő hitvitákat.

   És ott lóg a levegőben az erőszak is. Szomorú, ha Isten gyermekei az erőszak eszközéhez nyúlnak. Volt példa bőven erre az egyház történelmében: vallásháborúk, inkvizíció, szélsőséges irányzatok támogatása… A Mk 10, 42-43-ban olvassuk: Jézus odahívta őket, és így szólt hozzájuk: Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok;

Nekünk a szolgálatban kell nagynak lennünk, az alázatban, a tiszteletadásban, a szeretetben kell egymást megelőznünk. Ez a krisztusi tanítás, lelkület. (Persze, más a világ értékrendje). A pogány ezredes menti meg újból a Pál életét (és óvja meg a felbőszült tanácstagokat a vérontástól).

   Felvillan itt a kérdés: szeretnétek-e, ha teljesen megszűnne fölöttünk az állam felügyelete? Mi, gyülekezetként meglennénk-e világi törvények nélkül: békésen, nagylelkűen, testvéri indulattal meg tudnánk-e oldani az örökségi kérdéseket, szomszédok közti vitákat, erkölcsi ügyeket, rágalmazási pereket? Távolról sem. (Isten őrizzen!) Pedig az Úr színe előtt tudnunk kellene ezeket rendezni. Látjátok, milyen szánalmas lelki éretlenség és erőtlenség jellemez minket! Mennyire nem a hit valóságában élünk! Csak beszélünk, vagy tanítást hallgatunk róla…

  Pál a sok emberi támadás után mennyei megerősítést kap. Bízzál, mert bizonyságot kell tenned. Istennek mindnyájunkkal határozott célja van. Ha ezt tudatosítanánk, ha komolyan vennénk, akkor nem aggódnánk minden kis nehézség miatt. Akkor nem bonyolódnánk bele minden kicsinyes provokációba. Amíg élünk, addig megbízatásunk van az Úrtól… Ő áldássá akar tenni, dicsőséges munkájában fel akar használni minket, és majd mennyei jutalommal megajándékozni. Ámen. 

Örökkévaló Istenünk, irgalmas mennyei Atyánk,

hálát adunk neked ezen a nyári vasárnapon áldásaidért, amelyekben részeltetsz minket. Megköszönjük igéd ajándékát, megváltásunknak Krisztus áldozatával és feltámadásával megerősített igazságát, drága bizonyosságát, a gyülekezet közösségét, családunkat, embertársainkat, földi javainkat, azt, hogy külső békességben és szabadságban élhetünk. Bárcsak szívünkben is békesség lakozna, és lélekben is szabadok lennénk!

   Hallottuk azt szent igédből, mennyei Atyánk, hogy sokszor félreértünk téged, mert a magunk kénye-kedve szerint kialakított képhez, vallásos felfogásainkhoz ragaszkodunk, a te igédet a mi saját elképzeléseinkhez akarjuk igazítani, és ezt nevezzük hitnek, és nem a Krisztussal való élő kapcsolat, nem a te Lelked irányítása érvényesül gondolkodásunkban, magatartásunkban, egymáshoz való viszonyunkban.

   Hadd értsük meg azt, hogy a te kegyelmed sokkal nagyobb a mi elképzelésünknél, téged nem tudunk szűk kereteink közé szorítani, munkádat nem tudjuk emberi értékeink és mértékeink alapján korlátozni! Egyetlen dolog szab határt neked: végtelen szereteted. Hadd engedjük, hogy ezzel a te végtelen szereteteddel, jóságoddal munkálkodj bennünk is, amit Krisztusban kijelentettél ennek a világnak! Tégy minket az ő tanúivá! Tudatosítsd bennünk azt, hogy mindnyájunknak megbízatásunk van: sokkal magasabb, mint amit mi emberi módon kikalkulálunk magunknak! Bocsásd meg, hogy önzésünk, mindenféle bűnünk, szenvedélyünk, anyagiasságunk úgy visszahúz minket, és azt,

hogy a te szent terved úgy eltorzul, vagy éppen meghiúsul bennünk. Csak árnyéka mutatkozik meg rajtunk a te dicsőségnek.

   Segíts hát, hogy komolyan vegyük tőled kapott küldetésünket: a családban, a munkában, a gyülekezetben, mindennapjainkban, hogy felragyogjon rajtunk Krisztus világossága, mutatkozzék meg az ő békessége, jósága! Őrizz meg minket a fölösleges vitáktól, versengéstől, hogy ne botránkoztassunk meg másokat, hanem példát mutathassunk! Adj nekünk bölcsességet, alázatot, és mindenekfölött szeretetet!  Hisszük, mennyei Atyánk, hogy te vagy az, aki Lelked által megerősítesz a Krisztus követésében, a neki való szolgálatban, a róla szóló bizonyságtételben.

   Könyörülj gyülekezetünkön! Imádkozunk minden egyes személyért, családért. Elődbe hozzuk gyermekeinket, fiataljainkat: ó, őrizd őket a sokféle kísértés között, és vond szívüket magadhoz, hogy hűségesek maradjanak megváltó Urukhoz. Fohászkodunk felnőtt egyháztagjainkért, segíts mindenkit munkájában, testi-lelki küzdelmeiben, add azok között erődet, áldásodat.  Légy közel megtartó hatalmaddal betegeinkhez, vigasztald a gyászolókat, légy társa az egyedül valóknak, karold fel az elesetteket, biztasd a csüggedőket, szabadítsd meg a bűn fogsásában leledzőket! Oltalmadba, irgalmadba ajánljuk mezőségi, magyarországi, svájci testvérgyülekezeteinket, holland barátainkat, máshol, vagy külföldön élő egyháztagjainkat. Könyörülj versengő, nyugtalan, rólad sokszor elfeledkező világunkról, adj békességet, hozzád térést! Krisztusért hallgass meg minket! Ámen.