ApCsel 6,1-7 (vas.de.) 1 Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, a görögül beszélő zsidók zúgolódni kezdtek a héberül beszélők ellen, hogy a naponkénti gondoskodásban elhanyagolják a közülük való özvegyasszonyokat. 2 Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. 3 Hanem válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába, 2Móz 18,17-23 ; 4Móz 27,16-18 4 mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett. 5 Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikolaoszt, az antiókhiai prozelitát, 6 az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket. 7 Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.

   Az előző fejezet ezzel a mondattal zárul: (az apostolok) nem hagytak fel a naponkénti tanítással a templomban és házanként, és hirdették, hogy Jézus a Krisztus. Nem tudom, ma számunkra ez-e a legnagyobb hír? Mennyi minden elhomályosítja, elnyomja bennünk ennek igazi reménységét! Ha elfoglalt, munkájukba merült vagy gondok, nehézségek miatt emésztődő ismerősökhöz mennénk oda, és őszinte biztatásként ismételnénk el nekik az apostolok hitvallását, vajon örömmel fogadnák? Úgy gondolom, a legtöbben kelletlenül, bosszús arccal, visszautasítással: hagyj ezzel, sokkal fontosabb problémáim vannak! Pedig végső soron ez a legfőbb kérdés, ez a legboldogabb válasz: Jézus a Krisztus. És az, ami pillanatnyilag éppen nagyon leköt, talán nemsokára fölöslegesnek, hiábavalónak fog bizonyulni…

   Nő a tanítványok száma… Irigységgel gondolunk az első időkre, amikor az embereket nagyon közelről érintette az, amit Krisztus elvégzett a világért, értük. Számukra a megváltás személyes, megrendítő esemény volt, és nemcsak történelem, nemcsak hagyomány. Szép kifejezést találunk itt: a Krisztus követőit – mindnyájukat - tanítványoknak nevezi a szentíró… Élő kapcsolatot feltételez ez. A tanítvány életközösségben van mesterével. Tagok vagyunk vagy tanítványok? A tag bizonyos előírásokhoz, elvárásokhoz igazodik, a tanítvány pedig Ura személyes tanításához, útmutatásához.

Szinte megütközve értesülünk az igéből: félreértés támad köztük. Ó-emberünket, velünk született természetünket soha nem tudjuk teljesen levetkőzni. Az odaszentelt ember életében, a hívők közösségében is adódnak gondok… Ettől ne is lepődjünk meg! A kérdés az, hogy hogyan oldjuk meg. A sátáni kísértésre is lehet krisztusi választ adni. Szemmel láthatólag etnikai színezetű a konfliktus: hallunk görögül, másfelől a héberül beszélőkről. Bár ez a történet a pünkösdi csoda után játszódik le (amikor, ugye, feloldódnak a nyelvi határok, és az evangélium egyetemessége lesz nyilvánvaló), most ez a régi törésvonal újból aktiválódik. Tele van a világ törésvonalakkal: etnikai, faji, kulturális különbségek, származás, vagyoni helyzet, érdekellentétek mentén sok-sok feszültség halmozódik fel a társadalomban. Sajnos, az egyház sem mentes ettől. Az első keresztyének egy közösségben élnek, mindenüket megosztották, akár egy családban – és mégis felütötte köztük a fejét a gyanakvás, a neheztelés.

A görög nyelvű zsidók panaszkodni kezdenek arra, hogy a közülük való özvegyasszonyok háttérbe szorulnak. Nem részesülnek ugyanabban a törődésben, támogatásban, mint a többiek. Emberileg érthető: a tősgyökeres jeruzsálemi, héber anyanyelvű közösség tagjai ismerték egymást, a gondoskodásban is jobban odafigyeltek egymásra. Nem volt ez szándékos diszkrimináció, szándékos hátratétel, de az embernek hamarabb eszébe jut az, akit ismer, mint az, akit nem.                                                 

Az apostolok komolyan veszik a jelentkező problémát, nem minimalizálják azt, és nem is hoznak önkényes döntést – tudják, hogy közös gondra közösen, együtt kell megoldást keresni. Összehívják a gyülekezetet, és azt mondják nekik: Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. Talán ott, az első gyülekezetben, egyesekben megfogalmazódott az az elvárás, hogy a tizenkettőnek nagyobb mértékben kellene részt vennie ebben a munkában, nekik kellene jobban odafigyelni az igazságos elosztásra. Vagy lehet, hogy ők maguk vették észre ezt a gondot a gyülekezet életében, és sok időt áldozva, személyes jelenlétükkel próbálták azt megoldani. Isten Szentlelke arra a felismerésre vezeti őket, hogy ne ezzel a szolgálattal foglalják le magukat, mert így elhanyagolnák Isten igéjét. Az ő elsődleges küldetésük bizonyságot tenni arról a Krisztusról, aki Isten Fiaként megalázta, a kereszten feláldozta önmagát, és feltámadásával az üdvösség reménységét szerezte meg. Fontos a másik tevékenység is, az egyedül élők, a szegények istápolása, de azt a munkát mások is jól el tudják végezni. Íme, a növekedés a változás kihívását jelenti, az Isten szerinti lehetőségek megkeresését. Ilyen szempontból is tanulságos ezt az eset. Változó körülmények között kell megtalálni nekünk is az örök igazság átadásának, megélésének a módját! A hitéletben nincsenek betonba öntött külső szabályok, mindig előrángatható sémák, hanem a Lélek vezetésére van szükségünk. Élő kapcsolatra. Jó ismernünk a Bibliát, még inkább a Biblia Urát.

   Azt látják jónak az apostolok, hogy a gyülekezet válasszon hét férfit, hét diakónust. Bibliai szám… mutatja a szolgálat szentségét, de a nagyságát is. Két fontos kritériumot fogalmaznak meg: 1. akikről mások jó bizonyságot tesznek. Olyanok legyenek tehát, akikben megbíznak, akik már bizonyították a közösség előtt hűségüket, odaadásukat. Nem az ígéreteik, hanem a cselekedeteik mutatják alkalmasságukat. Az előéletük. Vajon milyen benyomásaik vannak a körülöttünk élőknek rólunk? Ennek alapján milyen minősítést kapnánk? Persze, az emberek véleménye nem mindig mérvadó, de jelzésértékű az, ha sokan tanúsítják a jót vagy éppen a rosszat, amit részünkről tapasztaltak. 2.A másik fontos szempont, a következő szint az, hogy Isten Lelkének a pecsétje legyen rajtuk. Akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel… Nem elég az emberi ajánlás… A mennyei a biztos, a hiteles. Nemcsak emberi együttérzésre, segítőkészségre van szükség, de Istenre figyelő bölcsességre. Aki bensőséges kapcsolatban van Istennel, az ki tud tartani az úton, az mindig kap tanácsot, erőt, amit megoszthat másokkal. (Olyan világban élünk, hogy szeretünk magunkban boldogulni, a magunk feje szerint eljárni. A lelki életben ez nem így működik… A sivatag egyik oázisába akarta eljutni egy csapat. Egy jól ismert idegenvezető felajánlotta a segítségét. Nincs szükségünk senkire, mondták, nagyon jó térképeink vannak. Pár nap alatt tényleg oda is érkeztek. Alaposan ki voltak merülve. Az oázist magas kőfal vette körül, a kapura ki volt írva: belépés csak idegenvezetővel… Krisztus nélkül, akár jó hitvallásokkal a kezünkben, nem fogunk célt érni. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van.)

   Sokatmondó megállapítás (Istvánnal kapcsolatban külön hangsúlyozza az ige): akik telve vannak Lélekkel. Vagyis: telve Istennel, az ő dicsőségének ragyogásával, a Krisztus győzelmének mennyei erejével... Az apostolok javaslata osztatlan egyetértésre talál. Nem manipuláció, befolyásolás ez, nincs benne semmi hátsó szándék: Isten akaratának keresése, a gyülekezet iránti felelősség és szeretet motiválja… Érdekes: nem az apostolok keresik meg a leendő diakónusokat a fenti kritériumok alapján, hanem a gyülekezet nevezi meg őket. Ebben a választásban az Istenre figyelő közösség bölcsessége nyilvánul meg. Ez a józanság abban is megmutatkozik, hogy nem akadnak el a baj kielemzésénél, nem kezdenek el kutatni az esetleges vétkesek után, hanem a helyzet megoldására összpontosítanak. Kiválasztották Istvánt (tudjuk, ő lesz az első keresztyén vértanú) és hat társát. Név szerint felsorolja őket az írás… Az apostolok elé állítják (bizonyára nyilvános ünnepség keretében), imádkoznak értük, és megáldják őket.Egyházunkban is gyakoroljuk ezt (pl. konfirmációkor, az úrvacsora alkalmával, sőt, minden istentiszteleten). Vajon valóban áldássá tudunk-e lenni? Vajon megtaláljuk-e a konkrét szolgálati területet? Az is szolgálat, ha hűségesen eljár valaki az istentiszteletre, ha hívunk másokat, ha meglátogatjuk egymást, elviszünk néhány vigasztaló gondolatot, egy-egy folyóiratot. Bárcsak ilyen szolgáló közösség lennénk! Arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek (1 Pt 3)…

   Helyreállt a békesség, újból megerősödött a bizalom, és újra hatékony lett a bizonyságtétel. Gyengeségeink, botladozásaink, vitatkozásaink mellett nem lehet növekedés. Olvastuk: tovább gyarapszik a tanítványok száma, a papok közül is sokan engedelmeskedtek az igének… Jelképesen szólva: ők a törvény betűiben a Krisztus nevét ismerik fel, a szertartásokban az ő megváltói munkáját (ha hazaérkezik sokat várt gyermekem, akkor már nem a fényképét nézegetem)… Isten kegyelme, Krisztus igazsága, és az ő követőinek tiszta élete a legmeggyőzőbb érv. Bárcsak köztünk is ez történne! Ámen.

Urunk, Istenünk, mindenható menyei Atyánk, hálát adunk neked ezért az alkalomért, amikor különösen rád figyelhetünk, sokféle gondunk, aggodalmunk között betölthet a te békességed, a hozzád tartozás öröme. Valóban, nincs annál nagyobb hír, minthogy Jézus a Krisztus, hogy egyszülött Fiadat elküldted megváltónkul, aki engedelmes, örök szeretetből fakadó áldozatával nekünk bocsánatot és üdvösséget szerzett. Olyan sok erő, áldás származna abból, ha ennek mindig tudatában lennénk, ennek bizonyosságában élnénk! Emlékeztettél arra is Igédben, hogy amíg ezen a földön vagyunk, számolnunk kell emberi természetünk, indulataink vitézkedésével, számolnunk kell a bennünk és másokban jelentkező önzéssel, a félreértésekkel. Adj nekünk bölcsességet, hogy ezekre a kihívásokra krisztusi választ tudjunk adni, valóban rád figyelve, nem a magunk tetszését, előnyét, hanem akaratodat keresve! Taníts meg arra is, hogy a bajokra, gondokra a megoldás nem a kritika, hanem a szolgálat! Mutasd meg nekünk egészen konkrétan, hogy mit bíztál ránk a családban, embertársaink között, a munkánkban, a gyülekezetben, és add Lelked erejét, hogy hűséggel, odaadással végezni is tudjuk! Ha mindenki személyesen komolyan veszi küldetését, akkor lesz növekedés, akkor lesz lelki gazdagodás köztünk is. Akkor nemcsak egyháztagok leszünk, de a Krisztus tanítványai, az ő hiteles bizonyságtevői mások előtt is. Könyörülj rajtunk! Imádkozunk egyen-egyenként betegeinkért, azokért, akik régóta hordozzák az erőtlenség, a szenvedések keresztjét, és azokért is, akik gondozzák, ápolják őket. Elődbe hozzuk testvéreinket, akik nemrég szembesültek a betegséggel vagy annak súlyosabb nyomorúságával – mutasd meg nekik békességet, enyhületet, gyógyulást, lelki megújulást munkáló szeretetedet. Hálát adunk minden gyógyulásért, felépülésért! Fohászkodunk a gyászolókért, emlékezőkért, vigasztald őket a Krisztus feltámadásának jó hírével, Lelked élő reménységet ajándékozó erejével. Hadd tudják szívből vallani együtt a Káté szavaival elveszített szeretteikre és önmagukra nézve: hiszem, hogy az én Uram a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához általvisz. Adj lelki ébredést, hozzád térést egész közösségünknek, győzd le a közömbösség, hitetlenség, szeretetlenség hatalmát, és vonj magadhoz, hogy Krisztusban megtartassunk! Nincs más út, más igazság, más élet. Irgalmazz testi és lelki járvány sújtotta világunkon, adj külső és belső szabadulást! Hogy egyre többen térjenek Krisztushoz, neki szolgálva és őt várva. Ámen.