ApCsel 7, 44-60 (2019. aug.4.)

A bizonyság sátora ott volt atyáinknál a pusztában, amint parancsolta az, aki azt mondta Mózesnek, hogy készítse el arra a mintára, amelyet látott. Ezt átvették atyáink, és behozták Józsuéval, amikor elfoglalták a pogány népek földjét, akiket kiűzött az Isten atyáink elől. Így volt ez egészen Dávid idejéig, aki kegyelmet talált az Isten színe előtt, és könyörgött, hogy lakóhelyet találhasson Jákób Istenének, de Salamon épített neki házat. A Magasságos azonban nem emberkéz alkotásaiban lakik, amint a próféta mondja: „A menny az én trónusom, a föld pedig lábam zsámolya. Miféle házat építhetnél nekem – mondja az Úr –, vagy hol van az én nyugalmam helye? Nem az én kezem alkotta-e mindezt?” Ti keménynyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig ti az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek, akik bár angyalok által kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok meg. Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: Íme, látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll. Akkor azok hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak, azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig egy Saul nevű ifjú lába elé tették le felsőruháikat. Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt.

    István, az első keresztyén vértanú megkövezésének történetét hallottuk (figyeljük meg: a fa, kő, vas – a civilizáció alapelemei – milyen könnyen a gyilkosság eszközeivé válnak a bűnös ember kezében).

   Ez a történet elgondolkoztató módon mutat rá arra, hogy a dogmák, az ideológiák merev igazsága milyen kíméletlen azokkal szemben, akik más felismerésre jutottak, hogy a törvény az élet védelme nevében mennyire életellenes tud lenni. Akár így is fogalmazhatunk: a keresztyénség Krisztus nélkül a képmutatás, a visszaélések vallásává deformálódhat.

   Az a vád Istvánnal szemben, hogy a szent hely ellen és Mózes ellen szól (ApCsel 8, 13-14). A nagytanács tagjai azt gondolják, hogy templomra bíráló megjegyzéseket tenni főbenjáró bűnnek számít. De az mintha már mellékes lenne, hogy milyen lélekkel járnak oda a nép fiai és vezetői. Sokszor elmondtuk már: nem a templom tartja meg a gyülekezetet, hanem a gyülekezet templomot,  és mindkettőt Isten kegyelme. Egyik kollégám, aki éppen a templomjavítás gondjaival vívódik, megkérdezte nemrégiben tőlem, hogy milyen élmény a megújult templomban lenni. Igaz, boldogok vagyunk? Igen, mondtam, valóban örülünk, hálásak vagyunk. Azonban azt is hozzá tettem: készülj fel arra, hogy a külső „rendbetétel” lelkileg semmit nem változtat a helyzeten. Inkább egy omladozó templom épülő, élő gyülekezettel, mint fordítva.

    István az ő beszédének záró részében, miután áttekintette a választott nép történelmét, abban Isten megbocsátó, megtartó kegyelmének munkáját, elérkezik tulajdonképpeni mondanivalójához. Lássuk, mi is a helyzet a templommal!

   A bizonyság sátra atyáinkkal volt a pusztában. A szent sátorról van szó, ami a szó jelképes és igazi értelmében is fontos szerepet töltött be a választott nép életében: Isten Igéje megszólalásának, a kijelentésnek a helye volt. Építésekor még külső formájára nézve is utasításokat adott Isten. Nem mellékes a földi sem. Kissé kiigazítom az imént mondottakat: nem baj, sőt áldás, hogy szép, patyolat tiszta templomunk van, de önmagában nem elég. Lelki házzá, templommá kell nekünk felépülni, olyan élő közösséggé, ahol szeretet, békesség van.  

   A szent sátort magával vitte a nép az ígéret földjének elfoglalásakor is. Megjegyzi István: ott is Isten harcolt az ő népéért.

   Aztán eljött a Dávid uralkodásának ideje. Ő kegyelmet talált Isten színe előtt (pedig nem volt bűn nélkül való), de – bár szerette volna – nem ő, hanem a fia, Salamon építhetett kőből való templomot Istennek. Isten azonban nem lehet templomokba zárni, helyhez, ideológiákhoz, érdekcsoportokhoz kötni. Isten szuverén, örökkévaló Úr. Egyetlen találkozási pontunk van vele: az ő kegyelme, szeretete. Krisztusban éppen Isten kegyelme és szeretet jött el személyesen hozzánk. Isten csodálatosabb, dicsőségesebb, hatalmasabb, megfoghatatlanabb, tökéletesen szabadabb, semhogy akármi módon őt le lehetne kötelezni. A menny, a föld és minden az övé: mit tudunk mi alkotni számára, akik keze alkotási vagyunk? Mivel tudnánk őt megajándékozni mi, akik jóvoltából élünk? Csak azzal a hittel, bizalommal, amellyel elfogadjuk ajándékait. Csak Isten adhat nekünk, ezt meg kell tanulnunk!

    István ezután kemény ítéletet fogalmaz meg: bírái keményszívűségéhez mérten. Talán túl élesnek is érezzük bírálatát, azonban kiderül, hogy nem a harag, nem a gyűlölet beszél belőle, hanem megalkuvást nem ismerő szókimondásával el akarja gondolkoztatni hallgatóit. Magalkuvás nélkül szembesíteni akarja önmagukkal. Olvassuk előbb, hogy István Szentlélekkel teljes férfi volt, ez pedig képessé tette arra, hogy azt mondja és úgy, amit és ahogyan abban a helyzetben mondania kellett. Mindig kérdés, hogy mit kell megmondanunk és elhallgatnunk. Konformista és komfortos emberek vagyunk, nem szeretjük a kellemetlenséget, szeretünk jól neveltnek, gentlemannek mutatkozni. Biztos, vannak helyzetek, amikor nem érdemes szólni, még rosszabb lesz belőle. De van, amikor bűn a gyáva meghunyászkodás. Amikor ki kell mondani a szót, amit Isten reánk bízott. Vigyázzunk, ne a magunkét mondjuk meg, mert azon nincs áldás.

    Kemény nyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, akik minden ellene szegültök a Szentléleknek. A diagnózis pontos és őszinte. Nem tudom, mi hogyan hallgatnánk. A napokban jutott eszembe, hogy pl. mekkora nyomorúság népünk, gyülekezetünk körében az alkoholizmus (nem az egyetlen, és nem mindenütt, de sok családban). Értékes emberek tengetik el éveiket félmámorban, az ital miatt lepusztulva, degenerálódva, miközben szép, értelmes, tartalmas, szolgáló, a közösséget építő életük lehetne. Vagy hány embert megkötöznek kicsinyes sérelmei, és eltékozolja életét ebben a másokkal való, értelmetlen, ostoba harcban, miközben élhetne felszabadultan, a közösségbe bekapcsolódva. És olyan nehéz megmondani, mert finomkodunk, mert félünk a reakcióktól, vagy mert fölöslegesnek tartjuk.  Vigyázzunk, nem a mások személyének a kritizálásáról van szó, nem arról, hogy magunkat többnek tartanánk egy szemernyivel is másoknál, hanem a másikért való őszinte aggodalomról, segíteni akarásról.

István rámutat a bajokra és a megoldásra is. Megdöbbent és kiutat mutat. Keményszívűek vagytok, a magatok igazságában elvakultak … Isten Szentlelke megújulásra szólít fel. Úgy gondolom, István felindulásának éppen ez a mentő szándék a fő mozgatórugója.

  Meghallva a leli tompaságunkat ostorozó szavakat, elkezdhetünk mi is sírni önmagunkon, egymáson. Nézzétek, milyen erőtlenek vagyunk, mennyire nem akarjuk az életet! Vegyük sorra a házakat, családokat a falu egyik végétől a másikig: hány helyen van emberileg remény arra, hogy lesz, aki belakja, aki betöltse, aki tovább vigye az elődök örökségét 10, 20, 30, 40, 50 év múlva!? Vajon nincs benne a mi keményszívűségünk, hitetlenségünk, önzésünk? És akik vagyunk is, mennyire nem együtt haladunk, mennyire elidegenedve, eltávolodva, ki-ki belemerülve a maga kis világába. Vajon nem szegülünk ellene Isten Szentlelkének, aki össze akar gyűjteni, aki a közösségben meg akar áldani? Mire megy ki a mi nagy küzdelmünk, mi lesz a következménye és a vége? (Egyik orvos mondta a betegének: ember, ha nem hagy fel eddigi életvitelével, egy fél év múlva a koporsóban lesz … És hatott a direkt beszéd! )

   A tanács tagjai István szavaira nem bűnbánattal reagálnak, nem magukba szállva, hanem kifele irányuló agresszióval. Kicsoda ez a jött-ment, hogy ő mondja meg nekünk? Haragra gerjedtek, fogukat csikorgatták. Drámai, expresszív jelenet ez. Elveszítik a fejüket, teljesen hatalmába keríti őket a gyűlölet, kivetkőznek emberi mivoltukból, még a viselkedési normákról is elfeledkeznek. Az indulatok, az érzelmek rossz tanácsadók, ember haragja Isten ügyét nem szolgálja.

   István nem rájuk néz: az emberi gyűlölködéstől és halálos fenyegetéstől körülvéve a Szentlélek által Isten dicsőségét látta meg, és magát Jézust. (Akire nézel, azt látod meg.) István valósággal ott él a Szentháromság oltalmában, közösségében. Bizonyságot is tesz: látom a megnyílt eget és az Emberfiát állni Isten jobbja felől.

Ez még inkább haragra ingerli vádlóit, és valósággal elszabadulnak az indulatok. Minden formaságot félre téve kiűzik a városon kívülre (Jézus is ott szenvedett), és megkövezik.

   Isten kegyelmét vissza lehet utasítani, de munkáját nem lehet megakadályozni. A büntetés végrehajtásának cselekvő tanúi egy Saul nevű ifjú lábánál teszik le ruháikat… aki most még helyesli azt, ami történik, aki most még gyűlöli a Jézus nevét, de aki később talán a legszebb vallomást írja le róla: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.

    István utolsó imádságát is feljegyzi a szent író: az Úr Jézusnak ajánlja lelkét (aki elfogadja az ő Lelkét, az adhatja oda sajátját neki), és bocsánatot kér az őt kivégzők számára. Amikor nem tudunk bocsánatot kérni valakitől, akik bocsánatot kérhetünk számára.

   Aki Krisztusban hal meg, az azért hal meg, hogy vele éljen. Az első vértanút vértanúk ezrei követték. Nekünk talán nem kell életünket áldoznunk az evangéliumért, de készeknek kell lennünk életünket Istennek szentelni, neki szolgálni, Krisztushoz hűségeseknek maradni. Ámen.