Ef 6, 5-17 (vas.de.)

 5 Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uraitoknak, olyan tiszta szívvel, mint Krisztusnak. Kol 3,22-25

6 Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, 

7 jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak, és nem mint embereknek, 

8 mert tudjátok, hogy ha valaki valami jót tesz, visszakapja az Úrtól, akár szolga, akár szabad. 

9 Ti pedig, urak, ugyanígy bánjatok velük, hagyjátok a fenyegetést, mivel tudjátok, hogy él a mennyekben az Úr, aki nekik is, nektek is Uratok, és aki nem személyválogató. Kol 4,1; 5Móz 10,17; Kol 3,25

10 Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. 

11 Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. 

12 Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. 

13 Éppen ezért vegyétek fel Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok. 

14 Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, Ézs 11,5; 59,17 

15 sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére. Ézs 40,3.9; 52,7 

16 Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát. 

17 Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely Isten beszéde. Ézs 59,17 

   Szolgák!... Kiket szólít meg itt az ige? A szolgaság kora, hála Istennek, régóta letűnt. Már a fogalmat is ritkán használjuk… Nálunk a faluban az egyik juhásznak vannak ún. szolgái, meg a lelkészt szokták még Isten szolgájának nevezni, de az egy megtisztelő cím. Persze az ember ember általi kizsákmányolása azért nem szűnt meg teljesen modern világunkban sem. Egy extrém esetet említek. Február elején járta be az országot a felkavaró hír, hogy Gyurgyevó/Giurgiu megyében két mezőgazdasági vállalkozó hajléktalan fogyatékosokat gyűjtött össze az utakról, állomásokról, akiket aztán egy farmra vittek, ott siralmas körülmények között tartották őket, és valósággal rabszolgaként dolgoztatták. Vannak ennél kifinomultabb módszerei is a kizsákmányolásnak: pl. valaki munkaerejének a kiszipolyozása, kiszolgáltatottságának kihasználása, akár szülők zsarnokoskodása gyermekeik felett, a vezetők másokat nehéz helyzetbe taszító visszaélései, stb.

  Másfelől mindnyájan beletartozunk egy rendszerbe, ahol ránk rótt kötelességeink vannak, amiket hűséggel, jó lelkiismerettel kell betöltenünk. Vannak elöljáróink, és nekik engedelmeskednünk – ha tényleg a közjót munkálják – keresztyéni kötelességünk. Nem könnyű lecke… Ma már talán nem is személyes viszonyokban éljük meg mindezt, hanem intézményekkel szemben. Aki fellengzősen kijelenti, hogy neki nem parancsol senki, azt emlékeztetjük arra, hogy igenis parancsol a rendőrség, bíróság, adóhivatal, a társadalom törvénybe iktatott rendje. A keresztyén ember felelős állampolgárként él. Nem vonja ki magát a közös teherviselés alól, nem hivatkozik arra, hogy őt nem érdeklik a földiek, mert ő egy másik valóságban él, annak szabályait követi (akik ezt hangoztatják, azoknak általában csak azzal van bajuk, amit nekik kellene vállalni az ún. „romlott világgal” szemben, az már nem zavarja őket, hogy ők is profitálnak annak működéséből).  Jézus tanításában is egyértelmű: bár a mennyek országának várományosai vagyunk, evilági kötelességeinket nem hanyagolhatjuk el (Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré). Azt írja az apostol: feladatainkat olyan hűséggel kell betöltenünk, mintha Krisztusnak végeznénk el azokat. Nem könnyű tanítás... 

  Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni… Nem azért igyekszünk mindenben egyenesen, korrekt módon eljárni, mert látnak, számon kérnek, hanem azért, mert Istennek tartozunk engedelmességgel. A hívő ember nem a külső megfigyelő kamerák, hanem belső meggyőződése, mennyei küldetése miatt igyekszik tisztességesen viselkedni, becsületesen dolgozni. Az ige alapján a hitvalló keresztyén ember megbízhatóbb munkás/alkalmazott/hivatalnok kell legyen, mint hitetlen társai. Így van ez? Vajon az önéletrajzomban plusz pont az, hogy én gyakorló keresztyén vagyok? (Az első időkben a „keresztyén” jelző valóságos garancia volt…) Nem azért kell hűségesen munkálkodnom, mert megszólnak, hanem azért, mert erre indít krisztusi identitásom. 

   Azon gondolkoztam el, ha egy napig felfüggesztenének minden törvényt: akármit büntetlenül lehetne tenni, és amit ezen a kijelölt napon elkövetnénk, azt soha nem emlegetnék fel, nem büntetnék, akármit megszereznénk, soha senki vissza nem vehetné tőlünk… Szóval mi történne ezen a napon? Visszaadnánk, amit jogtalanul (vagy nem éppen becsületesen) eltulajdonítottunk másoktól, amit hamissággal szereztünk, vagy ellenkezőleg: még többet vennénk el erőszakkal másoktól? Ez a szabadság milyen irányba indítana el? Nos, ez a szabadság mutatná meg, hogy kik vagyunk.

  Krisztus szolgáiként… Nem tudom, ha tényleg lenne egy ilyen hivatalosan elismert bélyeg, matrica, kitűző, amit viselhetnénk, akkor vállalnánk-e? „Én a Krisztus szolgája vagyok.” Ezt akármikor számon kérhetitek: munkavégzésemben, beszédemben, kapcsolataimban, anyagi ügyeimben. (Az autókon néha látni a hal jelképét… Amikor egy ilyen autó veszélyes előzésekbe kezd, szabálytalankodik, akkor mindig elszorul a szívem. Nem jó a reklám. Történet az „Én Jézust követem” feliratú autóval és a rendőrökkel.) 

  Az Isten akaratát cselekedjétek. Nem túl erős az itt felállított párhuzam? Amikor monoton (rám sózott) munkámat végzem, Isten akaratának teszek eleget? Vessünk egy pillantást Pál apostol korára és a levél első címzettjeire, akik közülük sokakat rabszolgaként (róluk van szó, pl. a német fordításban a „Sklaven” szó szerepel) naponta kitereltek a mezőkre, ahol keményen dolgoztatták őket,  vagy a manufaktúrákban kellett gürcölniük reggeltől estig, nehéz, egészségtelen körülmények között. Vajon ők ezzel az Isten akaratát cselekedték? A kizsákmányolók szándékát tekintve nem, de hozzáállásukat illetően mégis: ui. ebben a megalázott, kiszolgáltatott, nehéz helyzetben is egyenes szívűséget, tisztaságot, becsületességet tanúsítottak… Erkölcsi tartást mutattak fel. Abban a helyzetben ez volt a legtöbb, amit hitük megbizonyításáért tehettek, és ez békességet adott nekik (egyik dráma diktatúrában élő mélyen hívő emberről szól, akit bántalmaznak, mindenét elveszik, családját megalázzák, meghurcolják, és mégis minden este hálát ad, hogy Isten erőt adott neki, és azért, hogy ő „csupán” elszenvedője, és nem elkövetője ezeknek a szörnyűségeknek). Isten akaratának cselekvése néha nagyon egyszerű dolgot jelent: nem kell elzarándokoljak a szent földre, csak helyt kell állnom ott, ahol vagyok, el kell végeznem a munkámat. Én arról fogok számot adni… 

   (Mi van, ha fáradozásomat gonosz célokra akarják felhasználni? Mi van akkor, ha egy elnyomó rendszer kényszerít szolgálatába: akkor is odaadóan kell munkálkodnom? Azt írja az apostol: lélekből – és ez – részben - eligazítást ad. Ha munkám – amennyire és azt fel tudom mérni - olyan ügyet szolgál, amit Isten igéje ellenez, akkor inkább lelkiismeretemre kell hallgatnom.) 

  Még egy plusz elvárás is megfogalmazódik: jóakarattal. Erre valójában nekünk van szükségünk… Ha állandóan dohogunk, lázadozunk, kelletlenkedünk, akkor a saját magunk dolgát nehezítjük meg. Jóakarattal akkor is, ha igazságtalanságot tapasztalok. Mert aki jót tesz, az visszakapja az Úrtól akár szolga, akár szabad… A jó cselekvése nem társadalmi pozíció kérdése.

    Hangzik az intés az urak fele is… Itt megint én kerülök először bajba, mert a lelkész bevett megszólításában szerepel ez a titulus, de ez ma már - hivatalos helyeken - kijár mindenkinek. Az európai jogrend szerint még a tömeggyilkosokat is úrnak szólítják a tárgyalásokon. 

    Másrészt, ha igaz, hogy hatalmasság alá vetett emberek vagyunk, úgy az is, hogy bizonyos területeken hatalmat gyakorlunk, majdnem mindenki uralkodik valaki felett: családban, környezetében… Mit mond nekünk, ilyen-olyan uraknak (uralmat gyakorló hölgyeknek) az ige? Ugyanúgy bánjatok velük. Abban az időben ez egészen radikális (már-már felforgató) kijelentés volt: ugyanúgy. Eszünkbe jut Jézus tanítása: amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek... És ennek minden irányba működnie kell. A királynak ugyanúgy kell tisztelni a koldust, mint ahogy az tiszteli őt (vagy amilyen tiszteletet elvár tőle), a gazdagnak a szegényt, orvosnak a beteget… Mert tudjátok, hogy él az Úr a mennyben (mert nem itt dőlnek el végleg a dolgok!), aki ugyanúgy Uratok nektek is, mint nekik. Akinek szemében teljesen egyformák vagytok. Sőt a szegényhez különös irgalommal fordul az Úr. Isten hatalma nem fenyegetés, hanem oltalom. Ő nem személyválogató.

   Az apostol összefoglalólag írja: végül pedig erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Ez a fontos minden tekintetben: földi munkálkodásunkban, igyekezetünkben, harcainkban, lelki küzdelmeinkben. Vajon ezek között őrlődve kihasználjuk-e az Úr erejét?  Nem véletlenül kezd el beszélni az apostol a lelki fegyverzetről. Mennyi baj van a fegyverekkel! Vagy az emberrel, aki mindegyre fegyverhez nyúl. (Lélegzetvisszafojtva követjük a híreket, hogy mi történik Ukrajnában, Izraelben...) Súlyosbítja a helyzetünket az, hogy a fegyverek állandóan fejlődnek, de mi Káin óta lélekben ugyanazok maradtunk. Ugyanaz a pusztító, destruktív, bosszúálló indulat van bennünk… Mivel győzhetjük le ezeket, és a külső kísértéseket? A lelki fegyverekkel. Megállni az ördög minden mesterkedésével szemben… Van egy szellemi harc. Ha ezt nem érzékeljük, akkor félő, hogy az ellenség már hatalmába kerített. Érzéstelenné tette a lelkünket. (Úgy gondolom, Hitlernek nem vívódott a lelkiismeretével, a kísértésekkel, ő a gonosz eszközévé vált… Történet a vadlibákkal.)

   A szellemi harcban a cél az, hogy megállhassunk, hogy kitartsunk Urunk, Mesterünk mellett, ne váljunk hűtlenekké. Vajon, fontos-e ez nekünk? A krisztusi értékrend követése sokszor a legutolsó szempont. („Egy hívő válogatott szavakkal szidja a barátját. Az Úr megszólal: emlékezz a kilencedik parancsolatra. Mire a válasz: Uram, most hagyjad azt, a hatodikra koncentrálok.)   

   Isten nem ment fel a harc alól, de lelki fegyverezettel ruház fel. „Felszerel” minden szükséges eszközzel ahhoz, hogy ellenállhassunk, győzhessünk. A felsorolás egyfajta beöltözési sorrend is.

Az öv a derekat tartja, „keménykötésűvé” tesz – ez az igazságszeretet.

A páncél véd minden oldalról – ez a megigazulás. Az a biztonságot jelentő tudat, hogy ezt a védelmet nem nekem kell biztosítani magamnak, ezt Megváltó Uram garantálja számomra. 

A saru a járásban segít – ez a készséget jelenti a békesség evangéliuma eljuttatására, hirdetésére (vajon mire sietnek a lábaink, visszük-e a jó hírt?).

A pajzs kifogja az ellenség nyilait, meghiúsítja támadásait – ez a hit. Abban az időben a harc feladásának a jele volt, ha a pajzsokat és kardokat letették a katonák. Hány félredobott pajzs van! 

A sisak a harcos legfontosabb testrészét, a fejet védi. Jelképes az üzenete: az üdvösség tudata, bizonyossága ép, józan gondolkodást eredményez. (Soha nem esni kétségbe, a cél biztos.)

A kard aktív támadó és védekező eszköz. A Lélek kardjáról van itt szó. Használjuk-e, vagy porosodik, rozsdázik valahol? Mindennapi eszközünk kellene legyen, hogy felvegyük a harcot a kísértésekkel, a közömbösséggel. 

   Kérjük Istentől ezeket a lelki fegyvereket, hogy hitben, reménységben, szeretetben élve be tudjuk tölteni küldetésünket, meg tudjuk őrizni a drága, lelki kincseket, amiket ránk bízott az Isten az ő dicsőségére, egymás javára, üdvösségünkre. Ámen.