Ef 1,15-23 (vas.de.)

 

    15 Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről,

16 szüntelenül hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban;

17 és kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt;

18 és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok, milyen reménységre hívott el titeket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között,

19 és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön. Minthogy hatalmának ezzel az erejével

20 munkálkodott Krisztusban, amikor feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben, Zsolt 110,1

21 feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is.

22 Mindent az ő lába alá vetett, és őt tette mindenek felett az egyház fejévé. Zsolt 8,7; Kol 1,18

23 Ez az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben.

 

    Katolikus és ortodox testvéreink ma Nagyboldogasszony napját ünneplik… Mai igénk összefüggésében hadd utaljunk annyiban Máriára, Megváltónk szülőanyjára, hogy a Lukács 2, 19-ben sokatmondóan jegyzi meg róla az evangélium: Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte és szívében forgatta. Jézus azt mondja: ha az én beszédeim megmaradnak tibennetek, () akkor a tanítványaim lesztek (Jn 15, 7-8). Az Ige meghallása, megőrzése, megélése által lehetünk valóban Krisztus követői. 

    Pál apostol azt írja az efézusiaknak: hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről. A hit hallásból van, és íme: hallható is válik… Lelki törvény: a szívünkbe fogadott evangélium  jó hírként továbbterjed környezetünk fele. Nem tudom, rólunk, tőlünk mit hallanak mások, milyen üzenetet közvetítünk? Persze mondhatjuk azt, hogy könnyű volt az efézusi gyülekezetnek: még friss volt számukra a Krisztushoz térés élménye, öröme, az első szeretet tüze lobogott bennük, szent buzgóság, lelkesedés töltötte be őket… Mi úgy megfáradtunk, elközömbösödtünk! Valami nagy lelki egykedvűség, érdektelenség telepedik ránk. Gyülekezetünk sok tagjában érzem ezt a belső visszautasítást: tőlem már semmit nem akar hallani, semmi figyelemre méltóra, elgondolkodtatóra nem számít.

   Igen, emberi kapcsolataink megszokottá, olykor unalmassá válnak. De vajon kiüresedhet a Krisztussal való kapcsolatunk is? Erőtlenné válhat-e a benne való hitünk, az egymás iránti szeretetünk? Mintha egy világjelenség lenne ez.

    Az apostol arról ír: hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről, a mindenki iránt megnyilvánuló szeretetekről, és nem győzök hálát adni értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban, Isten színe előtt. Figyeljük meg: a világ Urához kapcsolódó hitnek világra szóló, arra kiáradó hatása van! A szeretet nemcsak szűk körben mutatkozik meg, hanem mindenki iránt. Pál a gyülekezet élő, szolgáló hitét nem emberi sikernek tekinti (főként nem a sajátjának), hanem áldásnak, ezért viszi ezt az örömét, háláját az Úr elé. Az Istennel való közösségben teljesebb, tisztább lesz az öröm, és könnyebb a gond is.

   Az apostol szívében kérés is megfogalmazódik a gyülekezettel kapcsolatban, és tanulságként le is írja az efézusiaknak: a bölcsesség és kinyilatkoztatás Lelkét kéri a Jézus Krisztus Istenétől, a dicsőség Atyjától… hogy egyre jobban megismerjék őt.

   A Biblia sokat beszél a megismerésről: megismerni az igazságot, Isten akaratát, mindazt, amit ő kijelentett. De az igazi megismerés személyes jellegű, és legmagasabb formája az Isten megismerése. Furcsa ellentmondása modern korunknak: egyre több mindent ismerünk a teremtett világból, egyre kevesebbet tudunk a Teremtőről. A mi Urunkról, aki megváltott minket. Jézus főpapi imájában kéri: ismerjenek meg téged, az egyedül igaz Istent, és azt, akit elküldtél…  Földi viszonylatban is sokat jelent, ha ismerünk valakit: egy-egy hivatalban, ismeretlen városban (idősebbek, gondoljunk a régi „protekciós” világra!). Mennyivel nagyobb kiváltság az, hogy Isten maga az ismerősünk: úgy ismerhetjük őt, mint mennyei Atyánkat, aki kegyelmes, aki megbocsát és kész segíteni nekünk. Nincs ennél fontosabb tudás.

    Az apostol azt is kéri, hogy Isten világítsa meg a gyülekezeti tagok lelki szemeit először annak meglátására, hogy milyen reménységre hívta el ő az övéit, és hogy milyen gazdag az ő örökségének dicsősége. Hát ehhez tényleg lelki látásra van szükség! Mi nagyon (szinte kizárólag) csak anyagiakban gondolkozunk. Furcsán hangzana, ha azt mondanák valakiről: szerény anyagiak közt él, de lélekben milliomos. Ha pedig földi javakban gondolkozunk, akkor reménységünk is azokhoz kötődik: hogy ezt és azt sikerül elérni, megszerezni. Ez is fontos, hiszen megbízatásunk van ezen a világon, feladatok várnak ránk. De baj, ha törekvéseink a kézzelfoghatókra korlátozódnak… Egy filmben láttam: egy bölcs tanár megkérdezte az egyik tehetséges diákját, hogy mit szeretne elérni. Az azt válaszolta: el szeretném végezni a közgazdasági egyetemet. És tovább?  Jó pénzügyi szakember szeretnék lenni. Azután?  Valamelyik banknál szeretnék elhelyezkedni, lehetőleg vezető pozícióban, és szakmai és anyagi karriert megvalósítani.  A tanár tovább kérdezett: és aztán. Kezdett kínos lenni. A diák elbizonytalanodott.

    Pedig végig kell kérdeznünk: alapvetően mit akarunk, milyen céljaink vannak, mi a végső reménységünk? Milyen örökséget gyűjtünk? Csak mulandót? Nem kell lebecsülnünk azt sem, de nem elégedhetünk meg annyival. Isten többre hívott el.

   Másodszor azt kell meglátnia a gyülekezetnek, hogy milyen nagy az Isten hatalma. Látjuk-e ezt, ebben a tapasztalatban élünk-e?  Vagy inkább arra panaszkodunk: nem segít az Isten, nem mutatja meg hatalmát rajtunk. Vagy másban keressük a támaszt? (Egy híres csodatevő rabbit vártak az egyik nagy múltú, de elszegényedett hitközségbe. Zsinagógájuk fölött eljárt az idő: mállott a vakolata, megroskadt a tetőzete. Azt gondolták, hogy a rabbi tesz valamit az épületért. Lejárt a látogatás, másnap egybegyűltek a közösség vezetői. Nagyon csalódottak voltak: hiába hívtuk meg ezt a rabbit, nem lett semmi eredménye. De igen, válaszolta az egyikük: engem a vele való találkozás arra indított, hogy vagyonomból egy komolyabb összeget felajánljak a javításra.)

   Mérhetetlen hatalom, fogalmaz az apostol. Mekkora hatalmat tulajdonítunk Istennek? (Hogyan beszélünk erről a témáról a családban?) Posztmodern világunkban sokan vannak, akik Isten hatalmát nem sokra becsülik. Hallottam egy ilyen megfogalmazást: minél előbbre jut a tudomány, annál kisebb lesz az Isten mozgástere. A mindenkori Bábel tornyát építők gondolatai, indulatai ezek. Vajon mi hisszük-e azt, hogy semmi sem szabhat gátat Isten hatalmának, hogy minden teljességgel van alárendelve? „Az ő akarata nélkül semmit sem tehet, sőt meg sem mozdulhat.” Figyeljünk a személyes fogalmazásra: rajtunk, a hívőkön. Mi érezzük, látjuk, csodáljuk ezt a hatalmat. Megmutatkozik életünkben. 

   Isten hatalmának legfőbb bizonyítéka a Krisztus feltámadása és megdicsőülése. Ez a legnagyobb fegyvertény, az univerzum leghatalmasabb győzelme. Valaki önmagát áldozva megnyerte nekünk üdvösségünk csatáját. Nincsenek szavaink ennek kifejezésére.  Aki a legmélyebbre megy, a legmagasabbra emeltetik. Feljebb minden hatalmasságnál, minden névnél. A legdicsőségesebb név az övé. Csak imádni, magasztalni tudjuk. Erre e névre meghajol minden térd. A pokol minden serege kapitulál.

   Isten mindent Fia lábai alá vetett, őt tette az egyház fejévé. Olyan egyértelmű, félre nem magyarázható kijelentés ez! Annyi reménység van ebben: Krisztus az Ura az egyháznak, ezért minden gyengeségünk, gyávaságunk ellenére megmarad az! Bárcsak mi is élő kövekként, elkötelezett tagokként beleépülnénk annak közösségébe!              

   Hallottuk: ez (az egyház) az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben. Krisztusban van a teljesség. És ő teheti teljessé az életünket. Ő akar teljességre jutni bennünk. Szánalmas nyomorgás nélküle az élet, és pazar gazdagság ővele. Hiszünk-e benne, vele járunk-e, örülünk-e annak, hogy oltalma, szeretete alatt élhetünk? És hadd kérdezzük újra: látszik-e rajtunk, hogy az övéi vagyunk? Adja az Úr, hogy életünk legyen az igenlő válasz erre! Ámen.