Gal 6, 11-18 (vas.de., adv. II.)

11 Nézzétek, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel! 

12 Akik testi értelemben akarnak tetszést aratni, azok kényszerítenek titeket arra, hogy körülmetélkedjetek, csak azért, hogy Krisztus keresztjéért ne üldözzék őket. 

13 Mert akik körülmetélkednek, maguk sem tartják meg a törvényt, hanem azért akarják a ti körülmetélkedéseteket, hogy a ti testetekkel dicsekedhessenek. 

14 Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára. 

15 Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem számít, sem a körülmetéletlenség; hanem csak az új teremtés. 

16 Békesség és irgalmasság mindazoknak, akik e szabály szerint élnek, és Isten Izráelének! Zsolt 125,5 

17 Ezentúl senki se okozzon nekem fájdalmat, mert én Jézus bélyegeit hordozom a testemen! 

18 A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel, testvéreim. Ámen. 

  A galatákhoz írt levél utolsó sorait olvastuk fel. Egy furcsa mondatot hallottunk az igeszakasz elején. Nem tűnik evangéliumi tartalmúnak. Tkp. egy kedves, személyes beszólás… Mondják a bibliatudósok, hogy Pál ezt a kis megjegyzést tudatosan, a hitelesítés szándékával foglalja bele levelébe, annak a záradékához érkezve: lássátok, ez a levél csakugyan tőlem származik (ui. forgalomban voltak az apostolnak tulajdonított ál-levelek is, v.ö. 2 Thessz 2), ismeritek a kézjegyemet, a betűimet. De én hajlok arra, hogy az apostol itt burkoltan kora előre haladtára is utal. Miért ír az ember nagy betűkkel? Mert a kisebbeket már nem látja. Valóban, Pál már nem fiatal ekkor.

  Még nem konkrét búcsúzkodás ez, mint a Timóteusnak írt második levelében (2Tim 4), hogy ti. „elköltözésem ideje beállott”, de közvetve benne van ez a gondolat. Ha már advent van, akkor erről is beszélnünk kell: emberi életünknek van egy ilyen adventi vonása. Sok mindent várunk, tervezünk, de ahogy telnek az évek, úgy egyre inkább közeledünk a Krisztushoz való elköltözéshez. Megérkezünk ahhoz, aki megérkezett hozzánk. 

   Az apostolt ez a tény reménységre, aktív cselekvésre ösztönzi. Arra, hogy amíg ideje van, addig teljes bevetéssel szolgálja az ő Urát, és a mások javát, lelki épülését. Ez mutatkozik meg Galácia gyülekezetei iránti felelősségvállalásában, krisztusi hitük tisztaságáért vívott szellemi küzdelmében is. Megfigyelhettük: az egész levelet végigkíséri az apostol hadakozása a törvényeskedő szemlélettel. Az említett gyülekezetekben ez aktuális téma, állandó kihívás lehetett. A zsidó származású keresztyének elbizonytalanították a hívőket az ószövetségi Írásokkal kapcsolatos emberi fontoskodásukkal: meg kell tartani a Mózes törvényét, körül kell metélkedni, különben nem érvényes a megváltás. Ez azóta is kérdés. Nemcsak a világ sokféle kísértése, csábítása, nemcsak a lélekölő közömbösség szedi szét Krisztus egyházát, hanem az okoskodó tanítások ostroma is: ez így meg úgy van megírva. El kell döntsem, hogy a törvény előírásainak sikeresen eleget tevő saját teljesítményem útján, vagy Krisztus érdeméért remélem elnyerni Isten jóindulatát. Pál konklúziója: annál a (reménytelen) erőfeszítésnél, hogy megfeleljek a törvény paragrafusainak, fontosabb az, hogy elfogadjam Istennek Krisztusban megjelent kegyelmét. A vallási értelemben törvényeskedő embernek az az álláspontja: rendben vagyok a törvénnyel, tehát rendben vagyok Istennel. Ez egy önáltató gondolkodás, mert a törvény útján nem tudok felkapaszkodni Istenhez. A kegyelemben bízó ember azt vallja: Krisztus érdeméért rendben vagyok Istennel (rendeződött a kapcsolatom vele, bocsánatot, békességet nyertem), tehát az ő törvényével is.  A tékozló fiú nem azért részesült bocsánatban, mert valamivel sikerült atyja kedvébe járnia, hanem azért, mert atyja nagylelkű szeretettel visszafogadta. A hála cselekedete azután következik.

    A körülmetélkedés, amire az apostol hivatkozik, a régi szövetség jegye volt. Fejvesztés terhe alatt el kellett végezni ezt a szertartást nemzedékről nemzedékre. Elmulasztásáért halálbüntetés járt… Azt gondolhatnánk, hogy ennek a cselekménynek a gyakorlását valóban szigorúan fenn kell tartani, meg kell őrizni. Mégiscsak Isten parancsa volt az választottai számára. Egy megkülönböztető jel. Ám ha eljött az, akire a jel utal, akkor már nem lehet ezen a jelen, a külsőségen csüngeni. Elmondtam már a hasonlatot a jegygyűrűvel… Kedves tárgy, az egymás iránti elköteleződés, ragaszkodás tényére, ígéretére emlékeztető ékszer a jegyben levők számára, kivált, ha távol vannak egymástól, de ha találkoznak, ha elkezdődik közös életük, akkor nem a jegygyűrű bizonyítja összetartozásukat, hanem az egymás iránti szeretet. És ha egy pár jegygyűrű nélkül kel össze, senki sem mondhatja nekik: házasságotok semmit nem ér, mert nincsen gyűrűtök.  Értjük: a ceremóniáknál fontosabb az Istennel való hitbeli kapcsolat. 

   Három dolgok állapít meg az apostol. 1)Akik körülmetélkedésre kényszerítenek titeket, azok a maguk érdekét nézik, úgymond jó fiúk akarnak lenni a mások szemében, el akarják kerülni a Krisztushoz tartozás nyílt felvállalásának következményeit. Krisztust, az ő keresztjét tagadják meg azzal, hogy a törvénynek ilyen fontosságát hangsúlyozzák. Igazából a Krisztus áldozatát becsülik le, mintegy azt állítva: igen, valóban hatalmas tett volt az, de a törvényt nem pótolja. 

  2)Maguk sem tartják be a törvényt. A külsőségekre kínosan ügyelnek, de a lényeget – az igazságot, irgalmasságot és hűséget (v.ö. Mt 23,23) – figyelmen kívül hagyják. Kiemelünk valamit az Igéből, van egy vesszőparipánk, egy rögeszménk, általában valami külső dolog, és annak alapján ítéljük meg a világot, ahhoz mániákusan ragaszkodunk, közben egy csomó kivetnivaló van az életünkben. ()

   3)Veletek akarnak dicsekedni. Azzal, hogy meggyőztek, elveik, hagyományaik követőivé tettek. Hát nem Krisztust kell nekünk követnünk? 

    Az apostol kijelenti: én nem kívánok mással dicsekedni. Nincsenek más ambícióim… Vajon, miben van a mi dicsekvésünk? Mire vagyunk büszkék: magunkra, (akár „hitbeli”) eredményeinkre?

Csak a Krisztus keresztjével... Advent Krisztus várása. Nemcsak a csodálatos isteni Gyermeket kell meglátnunk benne, hanem a keresztet vállaló Megváltót is. Az adventi koszorú a töviskoronára emlékezetet.  A kereszt nemcsak egy költői hasonlat, nem egy külső jelkép, hanem belső történés. Annak felismerése, hogy Krisztusnak értem is vállalnia kellett a halált. Az én büntetésemet is magára vette. Ez pedig engem is kötelez. Keresztre feszíttetett nekem a világ: minden emberi nagyravágyás, akarnokság, dicsekvés. Semmi nem lehet fontosabb, mint az, aki életét adta értem. (Nagy Sándor története az indiai herceggel.) 

   Én is megfeszíttettem a világ számára. A kereszt teljesen Krisztushoz kapcsol. Ő az első. Minden mellékes lesz hozzá képest. Advent üzenetében benne van ez a lelki keresztre feszítés is. Eltávolodni a bűneinktől, hogy közelebb kerülhessünk Megváltó Urunkhoz. Nem a világ értékrendjéhez mérem immár magam, hanem Krisztushoz, a hozzám érkezőhöz, hozzám hajlóhoz. Egy közösséget, egy családot sem a ceremóniák és szertartások tartanak igazán össze. Persze, azoknak is helyük (és jelentőségük) van, de nem azok jelentik (önmagukban) a lényeget. Ha hosszú idő után találkozom a kisfiammal, aki – a társadalmi szabályokat megsértve - a bal kezét nyújtja kézfogáskor, ez nem fogja megrontani örömömet.

   Ha Krisztus meghalt értem, akkor az ő áldozata, szeretete, irgalma a legnagyobb tény, legfontosabb tényező számomra… Ezt tölt be, ehhez képest másodrangú minden más. Ez a legfőbb dicsekvésem, örömöm. Aztán hogy körül vagyok metélve vagy nem, hogy milyen külső szertartásokat követek… az már kevésbé lényeges. Ha teljes szívemből várok valakit, akkor nem azon jár az eszem közben, hogy milyen jól elmehetnék egyedül vakációzni valahova, mert számomra a világ legfontosabb eseménye az, hogy ez a személy megérkezik hozzám.. 

    Nagy kijelentés: sem ez, sem az nem számít, csak az új teremtés. A benne való megújulás, közösségének a megélése. Újjá tesz-e minket a Krisztus várása? Ez a kérdés. Megújul-e a lelkünk, a szívünk? A vele való közösség átformálja-e gondolkodásunkat, tudatunkat, felelőssé tesz-e minket? Minden egyéb önmagunk körül forgó tudálékoskodás. Magunk szerepének a túljátszása. Egyetlen dolog számít, az, hogy tiszta szívvel várjam és fogadjam. Semmit nem tudok hozzátenni az ő irgalmához, semmivel nem tudom meghálálni jóságát, ezért egész életemet adom neki… 

  Békesség és irgalmasság mindazoknak, akik e szabály szerint élnek. Van tehát szabály! Pál írja az 1Kor 9. részében: szabad vagyok, de nem élek törvény nélkül, hanem a Krisztus törvénye szerint. A lelki Izraelnek lelki, krisztusi előírásokat, útmutatásokat kell követnie, az ő szeretetét kell megélnie. Áldásként éppen azt kapom, amit – Krisztus regulái, de inkább példája alapján – igyekszem másokkal megcselekedni. A békesség Istennek Krisztusban adott ajándéka, irgalmasság az ő Benne történő hozzánk fordulása. Minket is erre tanít: a békesség megosztható, az irgalmasság gyakorolható. 

  Az apostol a kegyelemről szóló tanítást saját magára hivatkozva erősíti meg: én a Jézus bélyegeit hordozom. Az apostol itt testi sebeire, maradandó sérüléseire utalhat (amiket az evangéliumért végzett szolgálata közben kapott), de ezzel kapcsolatban gondolnunk lehet a belső, lelki jegyekre is. 

  A szívünkben legyen ott Krisztus – úgy ismerhető fel ő a leginkább. Ha meglátunk valakit, akinek a pólóján egy szép igevers áll, vagy a karjára hitvalló jelképek és szavak vannak tetoválva, nem biztos, hogy ezek alapján hiteles keresztyénnek fogjuk tartani (bár lehet, hogy az), de ha valakinek a szívében, a magatartásában a Krisztus jóságát, tisztaságát látjuk megmutatkozni, tükröződni, az jobban meggyőz minket.

  Szép a zárómondat: Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel… Legyen igaz ránk is, maradjunk meg ebben a kegyelemben, maradjunk meg Krisztusban! Ámen.