Jak 3, 13-18 (vas.de.)

13 Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz! 

14 Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne vétkezzetek az igazság ellen azzal, hogy bölcsességetekkel kérkedtek. Ef 4,31 

15 Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. 

16 Mert ahol irigység van és viszálykodás, ott zűrzavar van és mindenféle gonosz tett. Gal 5,15; 1Kor 3,3 

17 A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. 1Tim 1,5.18 

18 Akik békességet teremtenek, békességben vetnek, hogy az igazság gyümölcsét arassák. Ézs 32,17 

       Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Kétségtelenül lényeges kérdés ez. Először is mindnyájan szeretünk bölcsnek és értelmes mutatkozni. Egyik alapvető törekvésünk, hogy komolyan vegyenek, elismerjenek, értékeljék véleményünket. Legalább a magunk körében.  Ha megfigyeljük, ahogy az emberek önmagukról beszélnek, általában nem azt bizonygatják, hogy bizonyos esetekben milyen ostobák és tudatlanok voltak, hanem ellenkezőleg: hogy mennyire okosan átláttak egy-egy helyzetet, mennyire ügyesen oldottak meg egy-egy problémát, hogy miként mondták meg másoknak az igazat. Kissé ironizálva elmondhatjuk: soha nem volt ennyi bölcs és értelmes ember. (Még arra is futja okosságunkból, hogy kioktassunk másokat). Szóval, az ige nekünk szól. Másodszor valóban életbevágóan fontos, hogy naponta bölcs és értelmes döntéseket hozzunk. A családban, kapcsolatainkban, munkánkban. Minél nagyobb a felelősségünk, annál nagyobb súlya van elhatározásainknak, tetteinknek. 

    Azt látjuk, hogy világunkban a bölcsesség és értelmesség elsőszámú fokmérője a gazdagság, a siker. Tudjuk, hogy hamis szemlélet ez, de nemigen vagyunk képesek függetleníteni magunkat tőle. Aki úgymond sokra vitte, aki sokat szerzett, azt nemcsak élelmesnek, de értelmesnek is tartjuk (ha kritizáljuk is magunkban), az tudja, mit és hogyan kell csinálni. 

   Jakab a bölcsességek egy más, azaz a lelki dimenziójáról beszél, arról, aminek forrása Isten, és amiből áldás fakad számunkra és mások számára is. Amit nem bizonygatni kell (pl. szópárbajokban), hanem a gyakorlatban megmutatni. Nem nagyotmondásról van tehát szó, nem fellengzős okoskodásról, hanem konkrét magatartásról, mindennapi viselkedésről, másokkal való kapcsolatról. Az a bölcs, állapítja meg a szentíró, „aki mindent bölcs szelídséggel tesz”.  Aki tudatosan, megfontoltan, szavaira, cselekedeteire ügyelve a krisztusi szelídség útját választja és követi. Belátjuk, hogy könnyebb bölcselkedni, mint ebben az értelemben bölcsnek lenni. 

  Mi hiányzik ahhoz, hogy ilyen bölcs szelídséggel éljünk? Talán arra gondolunk először, hogy a megfelelő körülmények. Naponta annyi stresszel, feszültséggel szembesülünk, annyi kellemetlen helyzettel és emberrel találkozunk, hogy lehetetlen az, hogy az igében ajánlott életformát kövessünk. („Szeretném én az embereket, de állandóan idegesítenek.”)  Az ige nem a külső tényezőkről, hanem egyedül a belső feltételről beszél. Arról, ami a szívünkben van. 

  Ezért folytatja így Jakab: „ha keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben”. A vizsgálat tárgyai tehát mi magunk vagyunk. Ilyen módon egyáltalán nem elméleti már kérdés, és nem is másokra vonatkozik, hanem személyesen ránk (nem azt írja az apostol: ha „valakinek” a szívében), és ez belső számvetésre indít. Isten igéje nem a mások bűnéről akar nekünk beszélni. Nem egymással hasonlítgat minket. Nekem a magam viselt dolgai felől kell elgondolkoznom. Amíg nem teszem meg ezt, addig az igének feledékeny hallgatója vagyok. Nem az Isten szeretetének, békességének, hanem saját indulataimnak, nagyravágyásomnak, bosszúvágyamnak az eszköze. Beszélni fogunk még róla: a háborúk a szívekben kezdődnek, jelképesen az atombombák is ott készülnek. (Aggodalmaskodva beszélünk arról, hogy az a bizonyos „piros gomb” diktátorok keze ügyében van… de vajon jobb lenne, ha ránk lenne bízva? Tegyük fel, nekünk is lenne egy-egy kis piros gombunk, amivel ellenségeinket meg tudnánk leckéztetni, pl. egy-egy arrogáns, agresszív gépkocsivezetőt, aki ránk húz, a rosszindulatú, piszkálódó munkatársat, aki naponta felbosszant, a gonoszkodó szomszédot, aki megkeseríti az életünket, stb., vajon nem nyomnánk meg olykor titokban, persze, az igazságosság nevében?) Mi van a szívünkben, mi vagy ki irányítja azt? Vagy Istenre bízzuk azt, vagy óhatatlanul a gonosz befolyása alá kerül.     

   Keserű irigység és viszálykodás… A keserű jelző arra utal, hogy sok fájdalmat okoz mindenik érintett félnek. A gyűlölködés és irigység egyáltalán nem teszi boldoggá azt sem, aki magában hordozza ezeket az érzéseket. Valójában magunknak adjuk be a mérget, és azt várjuk, hogy a másiknak legyen baja tőle. Az irigység azt jelenti: jogtalannak (igazságtalannak) tartom a másik előmenetelét, sikerét, és legszívesebben megfosztanám tőle. Az irigység valójában saját frusztrációmról, belső elégedetlenségemről árulkodik. A viszálykodás a hiba állandó keresésében, állandó kötekedésben nyilvánul meg, a másik kritizálásában, rendreutasításában, a saját álláspontom erőltetésében… Vannak emberek, akiknek valósággal életeleme az, hogy másokkal konfliktusban legyenek, hogy másokat piszkáljanak, pedig valójában önmagukkal van bajuk.  

    Ha ezek az indulatok vannak bennünk, és ha ezekkel még dicsekedhetünk is (gyakran történik ez: elkövetem a rosszat, és azt még dicséretesnek is tartom), akkor – az ige megítélése szerint – kétszeresen vétkezünk: gonoszságban élünk, és az igazságot is kiforgatjuk. 

   Ez nem Istentől származik, hanem földi, testi és ördögi. A világ törvényei szerint való, ösztöni életünk megnyilvánulása és gonosz természetünk része. Sajnos, ez a magáról értetődő. Ahogy az a természetes, hogy a felemelt tárgyak - ha nem tartjuk meg őket – leesnek a földre. A bűn is ad egy bizonyos irányt az életünknek, csakhogy az a felfele ellentéte. Mi azonban nem ebbe az irányba akarunk előre jutni, mert lelkiek is vagyunk, mert ismerjük a Krisztus jóságát…

  Az is kiderül, hogy a viszálykodás, irigység zűrzavart és minden gonosz tettet szülnek. Tisztátalan érzésekből, gondolatokból, indulatokból nem származhatnak áldásos, építő cselekedetek. Keserű forrásból nem meríthetek finom édesvizet.  Zűrzavar, a rend felbomlása, erkölcsi értékek összeomlása… Amikor nincsen mérték, ami szabályozná cselekedeteimet. Ha egóm vágyai, saját akaratom miatt felrúgom Isten törvényeit, akkor abból káosz lesz. Elsősorban az én életemben. Ua. környezetemben is. Hiába beszélek meggyőzően a jóról, gonosz cselekedeteim ellenem tanúskodnak.    

  Szükségünk van felülről való bölcsességre. Ami fölöttünk áll, meghaladja önző szempontjainkat, ami Isten igazságát tükrözi, amit Krisztus mutatott meg nekünk. Ezt a bölcsességet nem magunkban találjuk meg, ezt el kell fogadnunk, tanulnunk kell. Ha bölcs akarsz lenni, be kell ismerned azt, hogy nem tudsz bölcs lenni önmagadban, Istenre kell figyelned, neki kell engedelmeskedned.  

   A tőle való bölcsesség néhány szép jellemzőjéről hallottunk az igében. Először is tiszta: szándékában és módszereiben. Isten akaratának megfelelő, az ő jóságát közvetíti, ezért a jót szolgálja. Nem akar senkit rászedni, kihasználni. Azt adja, amiről beszél…  

   Aztán békeszerető. Különös hangsúlya van ma ennek a szónak. 78 évvel ezelőtt, 1945. augusztus 6-án (akkor hétfői napra esett) érte atombomba-támadás Hirosima városát. Hosszú évekig egyházi emléknap is volt. Aztán mintha lassan feledésbe merült volna. Sajnos, a téma újra ijesztően aktuális lett, az ukrán-orosz háború kapcsán egyre többet hallunk erről a fenyegetésről. Újból reálisan megnőtt az esélye annak, hogy valamelyik ország vagy éppen terrorista csoport tömegpusztító fegyverekhez nyúl (azóta akkora nukleáris arzenált halmozott fel az emberiség, hogy többszörösen el tudná pusztítani a földet). Az 1945. augusztus 6-án reggel (8,15 perckor) ledobott 4,4 tonnás atombomba 70 ezer ember azonnali halálát, és további 60-70 ezernek a későbbi, sugárfertőzés miatti, szörnyű szenvedésekkel járó pusztulását okozta. Az atombomba bevetésével kapcsolatos döntéséhez hozzájárult az is, hogy a náci Németország kapitulációja után Japán makacsul kitartott a háború folytatása mellett (1945. május 9. és aug. 6 között több ezer szövetséges katona esett el). Egyes katonai becslések szerint akár félmilliós áldozattal is járt volna Japán hagyományos fegyverekkel történő legyőzése, így – ennek az érvelésnek a mentén - az atombomba a kisebbik rossz volt. A három nappal később Nagaszakira ledobott bomba viszont már erkölcsileg nehezen igazolható (50-60 ezer volt az áldozatok száma), inkább erőfitogtatás volt. Sajnos, a háborúban nemigen van helyük az erkölcsi mérlegeléseknek. És sokszor a mindennapi életben sem. Vajon megkérdezzük-e azt, hogy egy-egy tervünk, azon kívül, hogy nekünk hasznot hoz, hogy kedvünkre van, milyen hatással van másokra, hogy megfelel-e az evangéliumi kritériumoknak? „Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek…” Az igazi bölcsesség (az Istentől származó) békeszerető. Akkor is, ha ez lemondással, áldozattal jár. 

    Ugyanakkor méltányos is – tekintettel van másokra, megadja másoknak azt, ami nekik jár, ami őket megilleti. Tisztelettel, megbecsüléssel, odafigyeléssel. Ha egy idős szülőt elhanyagolnak a gyermekei, akkor azt mondjuk: ez méltánytalan viszonyulás. De az is, ha valakit kihasználunk, valakivel igazságtalanul bánunk, megalázunk, anyagiakban, jó hírében megrövidítünk. A méltányosság mértéke megint az evangéliumi tanítás: „amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal.”

  Csak röviden még: engedékeny. Nem makacs, hanem nyitott természetű (kész engedelmeskedni Istennek.) Tiszteljük a határozott embereket, akik kitartanak elveik mellett, de ez a magatartás veszélyes is lehet. Nem szívesen bíznám magam akármilyen emberi eszmékre. Üdvösebb Isten elveinek engedni. 

   Irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes. Magatartásunkban, cselekedeteinkben jelen kell legyen a krisztusi irgalom. (Emlékszünk: az irgalmas samaritánus nemcsak segített, hanem elkísérte a bajba jutottat, közösséget vállalt vele, mellette maradt, tovább menve is törődéséről biztosította.) Jó gyümölcsöket nem egy szobába bezárkózva, hanem a másokhoz való odafordulásban teremhetünk. 

  Nem részrehajló, nem képmutató… A szeretet pártatlanságával kell másokhoz viszonyuljon, őszinte kell legyen, nem lehet színjátszás… Nem emberek, hanem Isten tetszését keresi. 

  Az utolsó mondatban újra megszólal mai fő témánk: akik békességet teremtenek, békességben vetnek, hogy az igazság gyümölcsét arassák. A békesség teremtésének („boldogok, akik békességet teremtenek”) a hogyanjáról hallunk: békességben vetni, azaz a békességért fáradozni, azt munkálni, azt képviselni, azt akarni. Mit vetünk otthon szavainkkal, magatartásunkkal? Mert annak az eredményét látjuk majd.   

   Az igazság gyümölcsét aratani. Kemény, tudatos lelki munka a családban, a gyülekezetben. Naponta odafigyelni, kérni a bölcsességet, aszerint élni – és gyümölcse lesz: szűkebb és tágabb körben. Adjon Isten bő termést ebben az aratásban is! Ámen.