Jak 5, 7-12 (advent I., 2021)

 

7 Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. 

8 Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.

9 Ne panaszkodjatok, testvéreim, egymásra, hogy el ne ítéltessetek! Íme, a bíró az ajtó előtt áll.

10 Vegyetek példát, testvéreim, a szenvedésben és a türelemben a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak.

11 Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr. Jób 1,21-22; 2,10; Zsolt 103,8

12 Mindenekelőtt pedig, testvéreim, ne esküdjetek se az égre, se a földre, se más egyébre. Hanem legyen az igenetek igen, és a nemetek nem, hogy ítélet alá ne essetek.

 

    Adventi tartalmú igét hallottunk. Az Úr eljövetelét biztos ténynek, evidenciának tekinti az apostol, így a hangsúlyt a várakozás hogyanjára teszi.

   Nem tudom, mennyire építjük be tudatunkba, magatartásunkba, életünkbe a Krisztus visszajövetelének gondolatát. Mennyire számolunk azzal akkor pl., amikor nagyon is kicsinyes, önző terveket szövünk, amikor egymás ellen hadakozunk, stb. Amikor úgy élünk, mintha a saját magunk urai lennénk. Nagyon mélyen bennünk gyökerezik ez a hajlam: tudatunkból kiiktatjuk a kialakított életformánkat zavaró tényezőket (a bűnt bűnös nemtörődömséggel kezeljük), és tovább folytatjuk – talán egyre inkább beleadva magunkat – addigi utunkat. Akár a gyermekek, akik belemerülve valamilyen csínytevésbe, nem akarnak tudomást venni a szülők hazajöveteléről.

  Élj a jelenben – korunknak egyik divatos szlogenje ez. Krisztus Urunk is tanítja: elég minden napnak a maga baja. Elsőrendű feladunk azt tenni, ami az adott helyzet kihívása, nem a múlton kell nekünk rágódni, nem a jövőről álmodozni, azonban nem lehet elfeledkeznünk Istenhez tartozásunkról, tőle való küldetésünkről… Akkor tudsz helyesen a pillanatban élni, ha számolsz Krisztus jelenlétével és visszajövetelével.

   A türelemnek, amire Jakab most különösen felhívja a figyelmünket, ez a meggyőződés az alapja, az erőforrása. A cselekedetek – amiket Jakab a hit elengedhetetlen következményeinek, gyümölcseinek tart - egyik legnehezebbje a türelem. Beszédes, kifejező a felhozott példa is: a földművelő is türelemmel várja a vetés növekedését, beérését, miután megtette azt, ami rá tartozott. Nyilván, nem várhat termést, ha előbb nem szántott, nem vetett, nem fáradozott. Ez az ő felelőssége. De ha ezeket megtette, akkor már csak egyetlen feladata van: türelemmel (és jó reménységgel) várni arra, hogy megkapja a föld drága gyümölcsét. Nem aggódni, nem nyugtalankodni a késői vagy korai eső, vagy éppen annak elmaradása miatt. Törnie kellett a kezét a munkában, de nem kell tördelnie a várakozásban. A többi az Isten dolga. Nagy bölcsesség ez: megérteni, hogy mit bízott rám Isten, és azt hűségesen elvégezni, a többit pedig rá hagyni. Advent egyik fontos üzenete ez.

  A türelem a bizalmon alapszik. Ezt a bizalmat sok minden próbára teszi. Elsősorban türelmetlen, izgága természetünk. Néha nem győzünk várni, úgy megpörgetnénk az időt. (Vallásórán egyszer eljátszottunk ezzel a gondolattal. A gyerekek panaszkodtak az iskolára. Kérdeztem: szeretnétek átugrani ezt az időszakot… Igen, felelték kórusba. Jó, akkor tegyük fel, hogy – az egyetemi éveket is leszámítva – máris 23-24 évesek vagytok. Viszont emlékeztetlek, hogy a munkába járás is nehéz, elvárások vannak, feszültség, stressz. A munkaidőt – ha a fizetést azért megkapnátok - kivennétek az életetekből? Persze, válaszolták… Hát akkor pár évet megint le kell vonnunk. Az ám, folytattam, csakhogy jönnek a betegségek, bajok. Azokat is vágjuk le? Igen! Akkor még pár év mínuszban… Az öregkort szeretitek? Nem! Akkor azt is ugorjuk át. De álljunk csak meg! Ha mindent kivonunk, akkor alig marad néhány év az életetekből. Ezt akartátok? Vajon jó logikát alkalmaztunk?)

   Olyan világban élünk, amikor a várás egy negatív szó lett. Egy kerülendő szituáció. Nem várnak a fiatalok, nem szeretnek várni az idősek… Talán azért, mert csak külső céljaink vannak. Azok eléréséhez pedig lázas aktivitásra van szükség. Gyors, látványos eredményekre. A belső, lelki törekvések lassabban érlelődnek, lassabban érnek célba. Jakab másodszor is megismétli: legyetek türelemmel. Tanulnunk kell ezt. Tanulnunk lehet… Közben erősítsétek a szíveteket… Mert a türelem gyakorlásába bele lehet fáradni: erőre van szükség. Néha nagyobbra, mint az aktív ténykedéshez. Mivel erősödik a szív? Isten igéjével, a közösséggel, a Krisztusban kapott reménységgel. Azzal, hogy a benne kapott áldásokra és a biztos célra tekintünk.   

   A várakozásban, életünk sokféle hiányossága között gyakran feltör belőlünk a panasz. Isten ellen is, de az apostol itt a másik formáját említi: az egymás elleni méltatlankodást. Amikor egymást hibáztatjuk, kárhoztatjuk. Tehetetlenségünkben egymás ellen támadunk. Ha valami baj van, annak okát magunkon kívül keressük. Ez a kényelmesebb. Hibás a család, a társadalom, kormány, stb… Vagy éppen irigykedünk egymásra. A másiknak milyen gyorsan összejött, nekem nem. (Egy kis tanító történet arról szól, hogy egy nőstény elefánt és nőstény kutya jó barátok voltak, és egyszerre lettek vemhesek. A kutya 3 hónap múlva szült, aztán másodszor és harmadszor is, és közben az elefánt még mindig a várandósság állapotában volt. A kutya kissé epésen jegyezte meg, hogy őt már népes család veszi körül, és szinte 2 év után az elefántnál még sehol semmi, mire az elefánt azt válaszolta: én nem kutyakölyköket várok. Amikor az én gyermekem megszületik, akkor beleremeg a föld, amikor pedig felnő, és átmegy az úton, mindenki elámul nagyságán, erején!)   

   Keserű, irigykedő, egymást vádoló magatartásunk nem kedves Istennek. A szülő nem örül, ha gyermekei civakodnak, irigykednek egymásra…  Íme, a bíró az ajtó előtt áll. Tetszik nekem ez a kép. Nem messziről tart szemmel minket a mi Urunk, hanem egészen közelről. Mi a Krisztus közvetlen közelségében, jelenlétében élünk, és úgy várjuk őt. Azt várjuk, aki velünk van, aki nálunk lakik. Azt várjuk Királyunkként, akit Megváltónként befogadtunk.

    Van-e hely számára a szívünkben, tudjuk-e, hogy előtte zajlik az életünk, hogy szüntelenül és egyszer végleg az igazágával kell szembenéznünk? Egymást könnyen kifizethetjük akár félrebeszéléssel is… De a mennyei Bíró igazsága előtt lelepleződik minden hamisságunk.  

  Jakab szívesen hivatkozik példákra… Itt a prófétákról hallunk, akik az Úr nevében szóltak. Tették, amit az Úr rájuk bízott, hirdették az Isten üzenetét… és közben sokat tűrtek és szenvedtek is. Nem szívesen cserélnénk egyikükkel sem… Mégis boldognak mondjuk őket: mert kitartottak. Mert a hit harcát hűséggel végigküzdték, és elvették jutalmukat.  

    Jób állhatatosságát külön kiemeli Jakab. Kiállta a kísértéseket, nem szakadt el Istentől, nem adta fel hitét – bár sok minden tűz alá vette azt. Valóban: a Jób példája egyenesen megrendítő, megpróbált, de hűségben megőrzött hite bámulatra méltó.  Azt is mondatnánk: a Jób sorsa nagyon rosszul alakult. A végén azonban kiderült: irgalmas és könyörületes az Úr. A reménység a beteljesedés felől értékel. A Krisztus győzelmét, az üdvösség távlatát tartja szem előtt. Úton vagyunk, de hit által látjuk a célt. Irgalmas az Isten: ebben soha ne kételkedjünk, ebben soha senki és semmi meg ne rendítsen. Könyörületes az Úr, aki azért váltott meg az egyszülött Fiúban, hogy jó, kívánatos végre vigye a mi ügyünket.  

  Újból előjön Jakab sajátos tanítása: vigyázzatok a beszédetekre! Ne esküdjetek, igenetek legyen igen, a nemetek nem. Így Krisztus-szerű. Ő tanította. Miközben őt várjuk, alakuljunk, hasonlítsunk egyre inkább ő hozzá. Beszédünkben, cselekedeteinkben. Ahhoz váljunk hasonlóvá, aki betölt minket kegyelmével, szeretetével már most, s egykor tökéletes módon az ő országában. Ámen.