Jn 8, 30-36  (vas.de.)

   30 Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne. 

31 Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; 

32 megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket. 

33 Ők ezt kérdezték tőle: Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek. Hogyan mondhatod hát: Szabadok lesztek? 

34 Jézus így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája. 

35 A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre. 

36 Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek. 

   Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne – ez hangzik el mai igeszakaszunk első versében. Szinte mohó kíváncsisággal kérdezünk rá, tudva, hogy Jézusban hinni élet-halál kérdése: vajon mit mondott Jézus, ami megragadta akkori hallgatói figyelmét és szívét annyira, hogy annak hatására hittek benne. Az előző versek tanúsága szerint Jézus így szólt hozzájuk: ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a bűneitekben. Nem egy kedves mondat. De igaz… és megváltó szeretetből fakad. Ha gyermekünk valami halálos szenvedély rabja lesz, nemde azt mondjuk neki: fiam, lányom, abba kell hagynod ezt, ki kell gyógyulnod ebből, különben bele fogsz pusztulni. El fogunk veszíteni téged. Igaz, ezt mondja a szülő a legnagyobb, a legféltőbb szeretettel?

  Ha nem jösztök hozzám, ha nem ismeritek el, hogy egyedül általam menekülhettek meg, ha nem fogadjátok el megváltó kegyelmemet, nem engeditek, hogy szíveteket megragadja az én szeretetem, ha hittel nem fordultok hozzám, akkor meghaltok bűneitekben. Meg akarunk-e halni a bűneinkben, a bűneink miatt? Nyilván, hogy nem, csak azt gondoljuk, abban a tévhitben élünk, hogy bűneink nem jelentenek olyan nagy problémát. Meg vagyunk győződve arról, hogy „jól” kezeljük, kézben tartjuk őket, sőt még hasznunkra is vannak, kedvünkre szolgálnak. Csakhogy a bűn olyan édes méreg, ami lassan legyőz minket. A bűn halált szül. 

   Úgy is érthetjük az Jézus szavait, hogy rendezetlen bűneinkkel kell meghalnunk, és Isten ítélőszéke elé állnunk. Ma már sokan túlhaladott tanításnak tartják ezt, de a Biblia egyértelműen beszél a mennyei igazságszolgáltatásról. Nem ijesztgetni akar, hanem figyelmeztetni. Ahogy a látható világegyetemben törvények uralkodnak (gravitáció, hatás-visszahatás, stb.), úgy a lelki univerzumban is. A bűn nem maradhat következmények nélkül. Már is nem maradt, mert Krisztusnak, Isten Fiának meg kellett halnia miatta… Vajon bűnbánattal átadjuk-e vétkeinket neki, vagy gőgösen ragaszkodunk azokhoz? Hallottam ilyet: nem az az ember vagyok, aki megbánja tetteit. Ez nem jellemességre vall, hanem lelki ostobaságra. Nem gondolom, hogy Hitler megbánta volna a tetteit (sok régi és mai diktátor társához hasonlóan), de attól még az, amit elkövetett, a legnagyobb és leggyávább gazemberség volt.

    Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben. Hisszük-e, hogy Krisztus valami olyat tett, vállalt értünk (végtelen isteni szeretettel, mert bűneink kérdésének megoldásához arra volt szükség), ami megszabadít minket a bűn átkától? Hisszük-e, hogy nem lehet nagyobb a mi bűnünk, mint az ő irgalma, hisszük-e, hogy Isten érte teljesen megbocsát? Nem kell félnünk, nem kell többé rettegéssel gondolnunk a számadásra. (Gondold el: nagy bajba kerülsz. Szorongva mész el egykori barátodhoz, aki segíteni tud, akivel azonban évekkel ezelőtt megszakítottad a kapcsolatot, mert valamiért – később kiderült, hogy alaptalanul – megnehezteltél rá, és haragodban mindenféle sértő dolgot mondtál róla. Most akadozva adod elő a kérésedet… Azzal kezded, hogy mekkorát tévedtél… A barátod félbeszakít, és azt mondja: én azt rég kitöröltem a szívemből. Ne is emlegesd! Úgy nézek rád, mint azelőtt. Semmi rossz érzés nem maradt bennem, hát te se hordozz ilyet magadban. Igaz, milyen felszabadító élmény ez!) 

   De kicsoda ez a Jézus, akiben bocsánatot, kegyelmet, üdvösséget nyerünk? Akiben minden a miénk. Értitek: elvehetnek tőlünk mindent, akkor is minden megmarad nekünk. (A királyfi sírva panaszolta az apjának, hogy elment a barátaival egy mulatságba, ahol minden pénzét ellopták. Az apja azt mondta: emiatt ne keseregj, fiam, ebben az országban minden a tied. Az is, amit elloptak tőled.) 

Ki ez a Jézus? Megkérdik tőle: ki vagy te?     

   Azt válaszolja: az, akinek kezdettől fogva mondom magamat. Akiről kezdettől szólt Isten Igéje, akiben Isten örök tanácsában elvégzett üdvözítő terve megvalósult. Aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Akiben nyilvánvalóvá lett, hogy úgy szerette Isten e világot… Aki nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. Aki által menetelünk van az Atyához, akiben felismerhetjük Isten végső akaratát! 

  Ó, ha ezt a Krisztust keresnénk, ha benne hinnénk, ha benne élnénk, ha ő lenne a mi legnagyobb vigasztalásunk, örömünk!  Igaz, mennyi baj megszűnne, mennyi harag, békétlenség, igazságtalanság! 

   Miben mutatkozik meg Krisztus szeretete? Abban, hogy ő felemeltetett. Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok, és önmagamtól nem teszek semmit, hanem azt mondom, amire az Atya tanított engem. Értitek? A Krisztus keresztre feszítéséről van szó, az ő áldozatáról, amihez nekünk is közünk van. Okozói és haszonélvezői vagyunk. Ez volt a Krisztus küldetése, az Isten akarata, ez az evangélium summája… Krisztussal Isten örök, megtartó közösségébe kerülünk. Teremtettségünk legfőbb célja, legnagyobb beteljesedése ez. 

  Ezeket mondta tehát Jézus, és sokan hittek benne. Vajon, mi is közéjük tartozunk? Elhisszük-e teljes szívvel, amit Isten rólunk, szent Fiáról és önmagáról mond? Vagy okoskodások támadnak bennünk? Vagy üres beszédnek tartjuk? Igen, szabad nem elhinned. De ha szabad akarsz lenni, akkor ne élj ezzel a szabadságoddal!

   Jézus külön szól azokhoz, akik hisznek benne. Ő mindenkit hív, de csak aki hisz benne, az tapasztalja meg az ő szabadító erejét. Csak az tudja meg igazán, hogy mit jelent tanítványnak lenni. Ha hisztek, akkor a tanítványaim vagytok… Hinni azt jelenti: csatlakozni Krisztushoz. A hit nem elvek elsajátítása, hanem élő kapcsolat. Ráfigyelés. Hitben lenni nem egy statikus, hanem egy dinamikus állapot. Napi engedelmesség, Krisztus példájának a követése, szeretetének a gyakorlása adott körülményeink között. 

   Krisztus tanítványaként, neki engedelmeskedve ismerjük meg az igazságot, ami szabaddá tesz minket. Jézus az igazságot nem tételeket megfogalmazva határozza meg (bár beszél az Isten igaz dolgairól), hanem önmagára mutatva. „Én vagyok az.. igazság.” Amit tanítok és cselekszem, ahogy életemet adom a világért. 

   Az igazságunk olyan tehát, ahogyan életünk. Az életünk az igazságunk. (Tegyük fel, van egy ember, aki másokat becsapva szerezte vagyonát, és valaki ellop tőle egy pár cipőt, és ő az illetőt bepereli, akkor a törvény igazat adhat neki, de egészében véve még sincs igaza, mert egész életfolytatása ellentmond annak, ami mellett most felháborodva és szenvedélyesen érvel.) Az Isten mérlegén ott van az egész életünk (nemcsak hangoztatott elveink, önmagunk képmutató igazolása). Az igazságot Krisztushoz kell mérnünk.

  Az igazság szabaddá tesz. Hatalmas kijelentés ez. Többféleképpen hangsúlyozhatjuk. Az igazság tesz szabaddá, nem a mellébeszélés, nem a szépítgetés. A szülő nem azzal tesz jót gyermekének, ha – maga előtt is – lehazudja gyermeke hibáit. Nem láttam még olyan esetet, hogy ez jóra vitt volna. Ez csak a bajok állandó takargatására kényszeríti a szülőt, és csupán hamis biztonságot garantál a gyermeknek (egyik sem a belső szabadság állapota). A megkötözött nem azzal segít magának, hogy nem ismeri be függőségét, és keményen tagadja azt (holott keményen harcolnia kellene ellen). Tagadással még senki nem gyógyult meg. Az igazság felismerése indít el a szabadulás útján.

  De mindenekelőtt arról szól ez a kijelentés, hogy a nagybetűs Igazság tesz szabaddá. Krisztusban lehet megtalálnunk, átélnünk az igazi szabadságot, szabadulást: bűneink megkötözöttségétől, rossz emlékeinktől (úgy, hogy rábízzuk, hogy ő „dolgozza fel”), haragunktól, gyűlölködésünktől, félelmeinktől. Még a haláltól is. Annyi minden megkötöz, annyi minden rabságban tart és megnyomorítja az életünket! 

  Jó hír, hogy szabadok lehetünk, sokkal szabadabbak, mint amilyenek vagyunk. Sőt: teljesen szabadok. Tudjátok, milyen jó lenne?! Nyugodt lélekkel lehajtani a fejünket, bizalmas szívvel járni, szeretettel nézni egymásra. 

    A Jézusban hívő zsidók nem értik az ő szavait, illetve nem értenek egyet azokkal. Mi az Ábrahám utódai vagyunk, mondják. Nem szolgáltunk senkinek. Mitől kellene szabadok legyünk? Az ember utolsó lélegzetvételéig ragaszkodik ahhoz, hogy nem szorul segítségre. Valahogy mélyen bennünk van ez a gőg, büszkeség. Édenből örökölt vonásunk, testi és lelki genetikánk ez. Nem ismerjük be. Inkább mindenkit a vádlottak padjába ültetünk, hibáztatjuk, s ha kell, lángba borítjuk az egész világot. Megmutatjuk, bebizonyítjuk, hogy elég jók vagyunk önmagunkban is. Nem kell senki sem segítsen. Kiváltképpen a hibáinkról beszéljen. (Rókás történet…) Rosszul értelmezett „tartásunk” okozza bukásunkat. Büszkeségünk lelki vakságot okoz.

   Jézus megértéssel, bölcsen válaszol. Igyekszik beszélgetőtársait rávezetni az igazságra. Aki a bűnt cselekszi, szolgája a bűnnek. Világos, egyszerű tétel. A kisgyermek is megértheti, és sokszor az akadémikus nem akarja felfogni. Ha haragot őrzök magamban, ha rossz viszonyban vagyok a családommal, ha valamilyen szenvedély tart hatása alatt (akármennyire bizonygatom, hogy ez az én szabad döntésem), akkor szolgája vagyok ezeknek az érzéseknek, indulatoknak, gondolatoknak. Elhisszük-e azt, ha egy rab azt mondja: be akartam jönni a börtönbe egy kicsit kikapcsolódni. Gyanúsan hangzik. 

   A szolga pedig nem magának dolgozik. Nem örököl. Ilyen értelemben hiába fáradozik… A fiú marad örökre a házban. Az egyszülött Fiú azért tett minket Isten gyermekeivé, fiaivá és leányaivá, hogy örökösök legyünk. 

  Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek. Csodálatos igevers. Két fontos felismerésre vezet el. 1) Krisztus tehet szabaddá. Úgy vitte véghez, hogy először megismerte a mi rabságunkat. Alázatos szolgai formát vett fel…  2) Ő nem látszat-, hanem igazi szabadságot ajándékoz. Szabadok leszünk arra, amire teremtettünk. A madár szabadsága az, hogy repül, a virágé, hogy illatozik, az emberé, hogy Istent dicsérve, embertársai javára él. Engedjük, hogy az Úr szabaddá tegyen a neki való szolgálatra, bűneink legyőzésére, az egymás iránti megbocsátásra, szeretetre, és az üdvösség reménységére! Ez az igazi szabadság. Ezt adja a mi Urunk. Ezt fogadjuk el, ezt éljük meg vele! Ámen.