Jn 10, 22-30 (2021 - böjtfő bűnbánati, csütörtök)

 

22 Elérkezett Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepe. Tél volt.

23 Jézus a templomban, Salamon csarnokában volt.

24 Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!

25 Jézus így válaszolt nekik: Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem,

26 de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.

27 Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.

28 Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Róm 8,34-39

29 Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. *

30 Én és az Atya egy vagyunk.

 

    A jeruzsálemi templom újraszentelése ünnepének (héberül a hanukka) előzménye Kr. e. 165-re nyúlik vissza, amikor a Makkabeus- szabadságharc során visszafoglalták, megtisztították és újraszentelték a kifosztott, megcsúfolt és megszentségtelenített templomot. Ennek a hét napig tartó ünnepnek külön ceremoniális vagy áldozati előírásai nincsenek. Legfőbb jellegzetessége a mécsesek meggyújtása úgy, hogy az első estén egyet, azután minden este eggyel többet gyújtanak meg, míg végül a hétágú menora valamennyi mécsese ég. A hanukka az örvendezés és a hála jegyében zajlik. Ez a szabadságharchoz kötődő alkalom különösen emlékezette a zsidó népet a Messiás eljövetelére.

  Erre az ünnepre megy fel Jézus. János megjegyzi: tél van. A szemtanú hitelesítő közbevetése ez (János evangéliumában több ilyen a helyszínre, időpontra, a körülményekre utaló megjegyzéssel találkozunk), ugyanakkor kiemeli az ekkor elhangzó beszélgetés jelentőségét. Még évek múlva, sőt, íme, évezredek távlatából sem merül a feledés homályába, hogy pontosan akkor, azon a téli ünnepnapon mi hangzott el a Jézus ajkáról.

   A bergenyei templomban vagyunk együtt, tél van, böjtfő ünnepére készülünk… Vajon történik-e valami, ami meghatározza életünket, sőt üdvösségünket? Ezt a találkozást Jézussal, ezt a lelkünket felrázó eseményt nem lehet kihagyni: ha soha nem halljuk meg személyesen Krisztus szavát, ha az nem változtatja meg döntően az életünket, akkor az elvettetés állapotában marad az életünk. Akkor már el is ítéltettünk, mivelhogy nem hittünk az Isten egyszülött Fiának nevében (Jn 3,18).  

  Jézus a templomban van. A Jn 2,18-21 vereseiben egy érdekes párbeszéd zajlik Jézus és a farizeusok közt(). Az Ige megjegyzi: Jézus az ő testének templomáról beszélt. Ha a templom Isten dicsőítésének a helye, akkor ő valóban az egyszülött Fiúban dicsőíttetett meg igazán. Ha a bárkára utaló templom az Isten hatalma általi megtartatást szemlélteti, akkor valóban Krisztus jelenti – éppen testének odaáldozása révén – a szabadulást. Ott van a kézzel épített templomban a testet öltött mennyei templom. 

   A Salamon csarnoka egy fedett rész volt a templom udvarán (elnevezése onnan származik, hogy azt tartották, hogy ez az épületrész a Salamon építtette templomból maradt meg). Köréje gyűlnek a zsidók, valósággal körülfogják, beszorítják, válaszra kényszerítik.      

   Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha elolvassuk Jézus előzőleg elmondott beszédeit, tanításait, akkor azokból nagyon világosan kiderül, azokban nagyon határozottan hangzik: én vagyok. A világ világossága. A jó Pásztor. Az, akit az Atya küldött. Nem a kijelentések bizonytalanok, hanem annak meghallói. Kicsinyhitűségünk tétovázásaiért, nem akarásunk csűrés-csavarásaiért is hajlamosak vagyunk Istent felelőssé tenni. Egy-egy döntésünkben, amikor egyértelmű az Úr akarata, csak az nincs ínyünkre, valami mást szeretnénk, akkor az ál-vívódás módszeréhez folyamodunk. Péter története jut eszünkbe. Világos az Úr akarata: menj el Kornéliuszhoz. Péter értetlenkedik. Mintha nem jól hallotta volna. Mintha Isten kellene átgondolja az egészet, és nem ő…. Szenvedélyek megkötözöttségében élsz? Halld meg: ha a Fiú megszabadít, valósággal szabad leszel! Bűnös vágyak irányítanak? Vedd komolyan a figyelmezetést: a gonosz kívánság teljességre jutván halált nemz. Harag, gyűlölet van a szívedben? Nem magyarázhatod ki: ha nem bocsátotok meg egymásnak, mennyei Atyátok sem nektek.

    Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! Az Ige nagyon kategorikusan szól, de vajon nyitott szívvel hallgatjuk-e? Magunkra vesszük-e? Megértjük-e, hogy csak, ha Krisztusban maradunk, lesz részünk az életben? Jézus így válaszol: megmondtam, de nem hisztek. Isten országának az igazsága, a győzelme nem tőlünk függ, de az igen, hogy ez az igazság érvényre jut-e bennünk, ez a győzelem a mienk lesz-e. Jézus üzenete tisztán hangzik. Vajon hitelt adunk-e neki? A mi helyzetünket, sorsunkat az dönti el, hogy hiszünk vagy nem.

Még az sem elég, hogy eljövünk a templomba, önmagában az sem, ha halljuk az igét, talán idézzük is. Hinnünk kell a Jézus szavában. Igazából őbenne, aki kijelentette nekünk az Isten akaratát és véghez is vitte azt. Jézus egyben az ígéret és a beteljesedés. A feltétel és a bizonyíték.

   Jézus hozzá teszi: az Atya nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem. Gondolhatunk itt a gyógyításokra, csodákra, ua. Krisztus alázatosságára, tisztaságára, jóságára. Egész élete azt hirdette: ő az Isten szeretetének, kegyelmének, hatalmának a tökéletes hordozója. De hit nélkül ezeket a biztos jeleket is félre lehet magyarázni vagy éppen tenni. (Sokszor hivatkoztam az Adáshiba c. darabra.) A modern ember Istent mindenképpen takarásban akarja hagyni. Jobban hisz a véletlenben, a szerencsében, még a babonában is, mint az élő Istenben. Ez a globális járvány is (tkp. minden, ami velünk történik) egy jel a saját vívmányaitól megszédült, öntelt ember számára, de következtetéseinkben Istent újból meg akarjuk kerülni. Valaki azt mondta: az ateista még a pokol gyötrelmei között is tagadni fogja azt, hogy van ítélet.

    Testvérem, vedd észre az Isten nagyságos tetteit, Krisztus szeretetének megújító erejét a világban, az életedben! Ne tagadd azt, ami nyilvánvaló! (Gyerekek voltunk, egyikünk be akart mutatni valamit, amiről állította, hogy képes megcsinálni, egy másik játszópajtásunk ezt üres hencegésnek tartotta. Amikor tényleg megtörtént sikeres a mutatvány, akkor a kételkedő társ behunyta a szemét, és azt mondta: nem láttam, nem hiszem.)

    De ti nem hisztek, mondja Jézus, és visszautalva az előzőleg elhangzott hasonlatára, hozzá teszi: mert nem az én juhaim közül valók vagytok. Vajon ez büntetés, netán végzet? Van, aki Jézus juhai közül való, és van, aki – önhibáján kívül - reménytelenül nem az? Én úgy gondolom, hogy az odatartozás elköteleződés kérdése. Aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem… Manapság nem dicsőség és nem menő dolog Jézus nyájához tartozni. Ott engedelmeskedni kell, a többi juhhoz alkalmazkodni, a Pásztorra figyelni. Nem lehet szabadon kószálni, tévelyegni. A nyájhoz tartozás felelősséggel jár. Egymásra vigyázni, egymást támogatni. Nem a mai ember életeszménye ez. Ezért ürülnek a templomaink, ezért lazulnak fel közösségeink, gyülekezeteink.

   Mintha azt mondaná Jézus az őt faggatóknak: ti valójában nem akartok hozzám tartozni. Tisztes távolságból érdeklődtök, néha rám sandítotok, de nem akarjátok rám bízni magatokat, elfogadni Istennek általam és bennem megjelent irgalmát.   

  Az én juhaim nemcsak hallgatóznak, hanem hallgatnak a hangomra, és nemcsak meghatódnak és elérzékenyülnek, de engedelmeskednek nekem, követnek engem. Sokkal bátrabb dolog Krisztust követni, mint nélküle úgymond szabadon kóborolni. Sokkal szebb, tartalmasabb az élet, ha a nyájhoz tartozunk, mintha úgymond önálló (emancipált) utakon járunk. Annyi haragban, bűnben, makacsságban, tagadásban, züllésben öntudatos, önmaga hiábavalóságával ágáló emberrel találkoztam! Nekünk krisztusi tudatra, lelkületre van szükségünk, ha egymás megmaradását szolgálva meg akarunk maradni.

  Gyönyörű kijelentés hangzik el az igeszakasz végén: én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha… Tegnap beszéltünk arról egyik lp. kollégával, hogy sokszor megkeseredés, csalódás, kiábrándulás van bennünk, és- sajnos – ezt adjuk tovább. Azt hiszem, hogy itt az igében valóban minden meghaladó örömről, reménységről van szó. Azoké ez, akik meghallják, akik elfogadják. Szívünket mennyei fénnyel tölti be. Van-e ennél szebb, nagyobb bizalomra feljogosító ígéret? Nem valami elvont, elméleti örök életről van szó, hanem arról, amit személyesen Krisztus ad nekünk. Amit általa és benne nyerünk meg. Amit ő szerzett meg számunkra végtelen irgalmából (végtelen boldogságunkra).

   És tudhatjuk, és mindennel szemben fenntarthatjuk azt az igazságot, hogy senki ki nem ragadhat az ő kezéből. Senki el nem választhat az örök szeretettől. Senki ki nem szakíthat az örökkévaló Isten hatalmából, irgalmából. Ő nagyobb mindennél. Gondoknál, bajoknál, nehézségeknél, betegségnél, kísértésnél, gyásznál, halálnál, pokolnál. Minden neki van alárendelve. Minden neki tartozik engedelmességgel. Minden által üdvösségemet munkálja. Én az övé vagyok, és ami/aki az övé, azt tőle senki el nem veheti. Ő egyvalakinek ad át minket örök kegyelme szerint: az egyszülött Fiúnak, az ő megváltó szeretetének.

   Aki hit által elfogadja Krisztust, aki hisz benne, az a legmagasabb körbe, a legcsodálatosabb kapcsolatba kerül be. Abba a kimondhatatlan ragyogású szeretetközösségbe, amiről azt mondja Jézus: én és az Atya egy vagyunk. Isten hozott a Krisztus nyájába, az Atya, Fiú, Szentlélek csodálatos egységébe! Ámen.