Jn 9, 35-41 (vas.de.)  (Bibliaolvasás: Jn 9, 24-34)

    35 Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: Hiszel te az Emberfiában? 

36 Ő így válaszolt: Ki az, Uram, hogy higgyek benne? 

37 Jézus így felelt neki: Látod őt, és ő az, aki veled beszél. 

38 Erre az így szólt: Hiszek, Uram. És leborulva imádta őt. 

39 Jézus pedig ezt mondta: Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. Mk 4,12

40 Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: Talán mi is vakok vagyunk? 

41 Jézus ezt mondta nekik: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.

   A vak férfi meggyógyításáról olvastunk a napokban… Látásának csodálatos visszanyerését követően a közösség, ahova tartozott nem szervez örömünnepet, nem kezd dicsőítő, hallelujázó éneklésbe, hanem gyanakvóan néznek rá, és elsősorban a nép vezetői részéről vádaskodás, bírálgatás fogalmazódik meg vele és gyógyítójával kapcsolatban: milyen alapon tette ezt, miért szombaton. A hála szava helyett kötekedés, kifogásolás hangzik… Mi is gyakran tetten érjük magunkat, hogy a jóban is a rosszat feltételezzük és keressük, könnyebben meglátjuk mások hibáit, mint erényeit, és szívesebben beszélünk az emberek negatív vonásairól, mert ilyen indulatok vannak bennünk. (Ha koszos az ablakom, koszosnak látom a világot is.)

  Ahogy halad előre a történet, egyre világosabbá válik, hogy ez a meggyógyult vak lát a legtisztábban – lelki értelemben is - a környezetében… Az is egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy őt faggató, kérdező, kihallgató farizeusok lelki vakságban leledzenek. Ennek tüneteit felfedezzük magunkban is: nem látjuk helyesen magunkat, másokat, és még Isten igazságáról is torzított kép alakul ki bennünk. Aki pl. szívesen ítélkezik mások felett, miközben az ő élete is tele van bűnnel (mindnyájan ebben a helyzetben vagyunk), az valami belső kancsalságban szenved. Annak kezelésre, gyógyulásra van szüksége. Vajon akarunk-e gyógyulni? Ki az közülünk, aki beismeri, hogy nem tudja tisztán átlátni saját helyzetét, tetteit, homályosan látja azt az utat, amin járnia kellene, vagy sokszor melléfog, „mellénéz” másokkal való kapcsolatának megítélésében? És nem veszi észre az Isten által adott jeleket az életében. Lelki megközelítésben nem a vakság a legnagyobb probléma, hanem az, ha nem látjuk be “világtalanságunkat”.  Meg vagyunk győződve, hogy mi mindent helyesen látunk, nem velünk, hanem a világgal van baj, másokkal. 

   Azt mondja a látóvá lett ember a farizeusoknak: ti Mózesről beszéltek, és érdekes módon nem tudjátok, hogy kicsoda ez a Jézus. Pedig Isten nem hallgat meg bűnösöket, csak azt, aki az ő akaratát cselekszi.  Örök idők óta nem hallott olyat senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét (32), és ti itt okoskodtok, nem akarjátok felismerni, hogy Jézus Istentől való. Pedig ez nem lehet kétséges. Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni (33). A vakok szemeinek megnyílásáról az Ószövetség úgy beszél, mint a Messiás eljövetelének egyik jeléről (pl. És 35. és 61. rész). 

   A farizeusok felháborodnak a meggyógyult szavain, és kíméletlen, sértő megjegyzést tesznek rá: te oktatsz minket, aki teljességgel bűnben születtél. Ezzel azt üzenik neki: azért volt rajtad a betegség, mert valamilyen súlyos bűn következményét kellett viseljed (és ezzel együtt burkoltan azt is kimondják: igazából azt szeretnénk, ha még mindig vak lennél, nekünk problémát jelent az, hogy meggyógyultál). Te akarsz minket tanítani? Te, aki - ki tudja, milyen - átkot hordozol? A farizeusok bántó ítélkezése az ellentéte annak, amit Jézus mondott a fejezet elején: nem vétkezett sem ő, sem a szülei. Igaz, milyen szomorú? Képesek vagyunk a saját, igazságnak nevezett rögeszménk alapján mindenkit ledorongolni, megsebezni, a pokolra küldeni… Krisztus mindenkit gyógyítani, üdvözíteni akar. Ég és föld a különbség a két szemlélet között. Akár a látás és a vakság között.

   Ezek után – így olvastuk – kiközösítették ezt a férfit. Ez nemcsak vallási exkommunikációt, a gyülekezetből történő kizárást jelentett, hanem ez az ember egzisztenciálisan is kiszolgáltatottá lett. Megélhetése talán nehezebbé, kérdésesebbé vált, mint előtte. Miért van ez így? A 38 évi bénaságából talpra álló bethesdai beteget bántják, korholják, a halálból visszatért Lázárt halálra keresik… Aki elkezd élni, annak számolnia kell a támadásokkal, kísértésekkel, a gonosz (halálos) fenyegetéseivel. 

   Jézus találkozik vele… Ezekből a találkozásokból mindig csoda származik. Új élet, új reménység. Testi gyógyulás, a lelki látás tisztulása, hit, bizalom megszületése. Azt kérdi Jézus tőle: hiszel-e. Ő ezt tartja a legfontosabbnak. Mi talán nem így gondoljuk. Talán így okoskodunk: azt kellett volna először megkérdeznie tőle: mi lesz veled, hogy fogsz megélni, hogyan tervezed a jövődet? Jézus nem véletlenül kezdi ezzel. Hiszel-e? Valóban ez a legfontosabb: amikor beteg vagy, amikor gyászod van, amikor döntened kell, amikor nehézségekkel nézel szemben, de akkor is, amikor sikerekben, örömben van részed… Mi talán mást látunk lényegesnek, de ez a jézusi hangsúly, prioritás. Át tudjuk-e venni tőle ezt az értékrendet? Igaz, mennyi más kerül nálunk az első helyekre?! Megélhetésünk, ún. boldogulásunk, ennek- annak a megszerzése, elérése, megvalósítása.  Pedig ismerjük az Úr tanítását: Keressétek először az Isten országát… 

  Érdekes a meggyógyultnak a reakciója: ki az, Uram, hogy higgyek benne? Ebben a kérdésben kifejezésre jut az a vágy is: akarok hinni. De hol találom meg az Emberfiát, aki egyben Isten Fia is? Ki az, akiben bízhatok, akihez mehetek, aki megért, aki elfogad, akiben mindig reménységem lehet? Itt, a 9. fejezetben többször elhangzik ez a kérdés: kicsoda. Ki vétkezett, ki gyógyított meg? De valamennyi közül ez a legfontosabb. Ki az, aki megszabadít nemcsak testi bajaimból, hanem bűneimtől is. Ki az az ember? Ki az az Isten? (Egy novella arról szól, hogy háború van, és behívót kap egy háromgyerekes édesapa, és elhatározza: szerez valakit maga helyett, akármibe is kerüljön. De ki az, aki átvállal egy ilyen feladatot, aki kockára teszi az életét? Senkit nem talál, végül a hadviselés alól felmentett, beteg testvére megy el helyette - állapota alapján - a biztos halálba.)

   Ki az, Uram, hogy higgyek benne? Egyszerű a válasz: látod őt, és ő az, aki veled beszél. Aki előtted van, aki szól hozzád, aki mindent megtesz, életét is adja érted. Ez az ember most már nemcsak földi szemeivel nézheti, hanem hit által is látja Jézusban Megváltóját, Üdvözítőjét. Érdekes lelki látásának ez a fokozatos tisztulása: először úgy beszél gyógyítójáról, mint egy emberről, aztán prófétának nevezi, itt pedig felismeri benne az Isten Fiát.  Aki látja a Fiút, és hisz benne… (Jn 6,40). Milyen csodálatos, belső megvilágosodás ez! Így énekeljük: „Nem láthat bár e földi szem…” 

   Spontán tör ki ebből az emberből, mint akinek régi vágya teljesedik be, boldog sejtelme igazolódik be: hiszek, Uram. És térdre borulva imádta őt. Az imádat a hit legmagasabb fokozata. Az imádatban benne van az odaadó szeretet, a mindent felajánlás, a teljes készség az engedelmességre, szolgálatra. Böjt fele tekintve jut eszünkbe: az igazi böjt nem az, hogy megvonunk magunktól valamit, hanem az, hogy mindent felajánlunk Jézusnak. 

  Nézzük csak meg! Bár az ember tudta, hogy Jézus az Istentől jött (hiszen ezt megvallja előzőleg), mégis ebben a személyes találkozásban jut el a hitre, az imádatra. Nem elég csodákat átélni (sok csodát tapasztalunk mi is: minden napunk az, minden lélegzetvételünk), hanem az a felismerés kell megszülessék bennünk: Jézus az Emberfia, aki magára vette sorsomat, bűneimet, és az Isten Fia, aki megváltott engem.  

   Jézus pedig ezt mondta: Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. Jézus felforgatja a mi emberi rendszerünket, átértékeli szemléletünket. A látás-nem látás kérdése a hozzá fűződő kapcsolattól függ. Látod-e benne megváltó Uradat? Ha igen, akkor nevezhetnek maradinak, hitedet titulálhatják a sötét ókorból valónak, mégis látod, ismered a lényeget, szívedben ott ragyog Krisztus megtartó, áldást adó szeretete, ott világít a reménység biztos utat mutató fénye. De ha nem látod az Urat, akkor lelki sötétségben vesztegelsz. Tarthatod magad nagyon felvilágosultnak, önelégülten szemlélheted a világ csillogását, gyönyörködhetsz annak gazdagságában, szépségében, mégis vak vagy, mert nem látod élet világosságát. Nem veszed észre a mulandók mögött az örökkévalót. 

   A farizeusok meghallják, amit Jézus mond, és rosszallóan, szinte sértődötten kérdezik: talán mi is vakok vagyunk. Ki szereti, ha vaknak nevezik? Kikérjük magunknak. Pedig, igaz, nem is kell orvoshoz mennünk, hogy megállapítsuk saját magunkról: mennyire rövidlátók vagyunk. Önző módon csak magunkat látjuk, saját érdekeinket, kis, korlátolt igazságunkat. Másokat pedig annyira homályosan, elmosódottan. Vagy szinte egyáltalán. (A szabadságharcot követően az államelnökhöz bejelentkezett egy idős nő, aki kártérítést követelt… A háború alatt 10%-al kevesebb nyugdíjat kapott, szerinte ezt az állam jogtalanul vette el tőle, és ezért őt kárpótolni kell. Az elnök az ablakhoz vezette a panaszt tevőt, kimutatott az utcára, és azt mondta: csak ebben az utcában 4 családot ismerek, ahol katona-fiakat, - férjeket vagy éppen - édesapákat veszítettek el. Mit gondol, őket mivel tudjuk kárpótolni? Milyen 10%-ot tudunk nekik visszaadni?)       

   Figyelemreméltó a záró vers: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. Ha beismernétek, megvallanátok ezt, és vágyakoznátok, sóvárognátok lelki szemeitek megnyílására, ha Istenhez fordulnátok gyógyulásért, akkor látnátok. Aki belátja, hogy nem lát, az már kezd látni. Annak kezd érzékennyé válni a szeme, a szíve. Ahhoz, hogy lássunk, először meg kell vakítson Isten Igéjének éles világossága, vakká kell nyilvánítson, hogy elkezdődjék a látás-terápiánk.     

   Aki viszonyt kinyílt szeműnek, mindentudónak hiszi magát, aki azt gondolja, nincs szüksége Krisztus gyógyító érintésre, az megmarad lelki tévelygésében, sötétségében. Másokra mutatva szoktuk kérdezni: hogy nem látja ez vagy az az ember, hogy nem jó úton jár, hogy az, amit tesz, nem visz jóra, hogy sokkal több örömben és áldásban lehetne része, sokkal szebb, értékesebb, hasznosabb lehetne az élete, sokkal többet tehetne családjáért, másokért? Kérdezzük meg ugyanezt saját magunktól is, és kérjük Krisztust, hogy gyógyítson meg lelki vakságunkból, hogy lássuk tisztán őt, ismerjük fel akaratát, és nézzünk megtisztult szemmel, szívvel, szeretettel egymásra, vegyük észre küldetésünket, és ne vétsük szem elől a célt, az üdvösség boldog beteljesedését. Ámen.