Jn 12, 20-26 (vas.de.)

20 Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. 21 Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni. 22 Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak. 23 Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. 24 Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Róm 14,9 25 Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Mt 10,39 ; 16,25 26 Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.

   Testvéreim, azt halljuk az igében, hogy néhányan a görögök közt élő, azok nyelvét és műveltségét is átvevő zsidók közül felmennek Jeruzsálembe az ünnepre. Mindig ünnep az, amikor találkozunk, kivált, amikor Istenre figyelve, rá hallgatva, őt imádva jövünk össze. Felemelő, szívet melengető dolog most is együtt lenni! Olyan ünneptelen lett az életünk! Sajnos, a látszólag fontosak miatt a legfontosabbak maradnak el. Sok minden megváltozott körülöttünk, de a legtöbb minden talán éppen bennünk. A maga képére formál át minket ez a világ. Sokunk értékrendjéből kihullott a közösséghez tartozás öröme és felelőssége. A könnyebbet, és nem a jobbat választjuk, aminek gyakorlásához tudatosságra, összeszedettségre lenne szükség. (A világháború nehéz éveiben fogalmazott így egyik lelkész: a heti élelmiszerjegyét mindenki igyekszik megszerezni, de a lelki fejadaggal sokan nem törődnek. Persze, elsősorban kenyérrel élünk, de – Jézus tanítása szerint - nemcsak azzal! )

  Nem mindig érezzük a lelki szomjúságot (annyi minden elnyomja azt!), ám létfontosságú az, hogy mindenképpen figyeljünk az Isten szavára: minket valósággal unszolni kell arra, ami a javunkat szolgálja. Isten a rosszat, a romlásunkat okozót tiltja, és azt parancsolja, ami jó, ami az életünket előbbre viszi… (Égő tömbház-lakásból mentettek ki valakit a több emeletnyi magasságban levő erkélyen át, az illető tériszonyos volt, kétségbeesetten hasalt le az erkély padlójára, már vastagon gomolygott a füst bentről, és lángok csaptak ki. A tűzoltónak valósággal erőszakkal kellett a földről felrángatnia, hogy aztán magához biztosítva lekísérje a létrán.) Vajon nem kell-e azt kérnünk: Uram, ha nem látom be, hogy csak te szabadíthatsz meg, ha kísértések szédítenek meg, ha rest a szívem, akkor erővel is kényszeríts magad mellé. Kibe, mibe kapaszkodunk? Ha feladjuk ünnepeinket, hitünket, ha elengedjük egymás kezét, akkor elragad, magával ránt minket a „semmi sodra” (József Attila). Egyedül az Úrnál van megtartatás, élet, jövő. Boldog az az ember, aki hozzá menekül. Legyünk az Úrhoz menekülő nép!

   Ezek a görögök minden bizonnyal részt vettek az ünnep szertartásain, és szent borzongással élték át a páska színes, megható, lenyűgöző ceremóniáit. Gyönyörű beszédeket hallhattak a választott nép gazdag történelméről, a prófétákról, Isten hatalmáról. Mégis azzal a kéréssel fordulnak Fülöphöz, ehhez az egyszerű galileai tanítványhoz: Jézust akarjuk látni. Ő a lényeg. Nem elég csak magunkat ünnepelni, csak a hagyományokat megőrizni, a lelkészt hallgatni, aki talán éppen új ember, tele lendülettel, vagy már 25 éve szolgál, kissé megkopva, megfáradva… Jézust! Igaz az ének szava: „A mi szívünk csak tehozzád, Jézus, Isten Báránya”… Ha gyógyulásra, megújulásra, békességre, reménységre, életed kiteljesedésére vágysz, akkor igazából őt keresed, kimondatlanul is utána sóvárog a lelked. De ne indulj hamis utakon! Ne elégedj meg mással, csak vele!

   Sorsdöntő kérdés: vajon személyes, gyülekezeti életünkben Krisztus van-e a központban, vajon az ő szava hangzik-e, az ő szeretete lesz-e nyilvánvaló, vagy elnyomja az ő személyét, drága Igéjét akármi más. Talán én (lelkészként) szorítottam háttérbe az Urat – ún. erényeimmel vagy gyengeségeimmel, stílusommal, emberi elképzeléseimmel –, talán tradicionális egyházi rendünk, merevségünk, kiüresedésünk, a lelkesedés hiánya, az a tény, hogy közösségként nem tudtunk eléggé befogadók lenni. Nem tudtunk túllépni az előítéleteken, nem tudtuk gondjainkat teljes bizalommal Isten elé vinni, nem tudtunk eléggé egymásra figyelni, és örvendező, támogató közösséggé válni. Krisztus bennünk és általunk lehet látható mások számára. Ha nem róla szól a szolgálatunk, egyházi életünk, akkor csalódást okozunk, akkor hamis üzenetet hirdetünk. (A régi időben egy éjszakai vonatbaleset azért történt, mert az őr bár kitette a sorompóra a lámpát, de nem gyújtotta meg.) Égő, világító hitre van szükség.

Lehet-e találkozni Jézussal itt nálunk? Meg lehet-e látni az ő világosságát? Mi történt az utóbbi 10,20,25, 50 évben a mezőbergenyei gyülekezetben? Csak építkezés, változatos programok, rendezvények? Kétségtelenül fontosak ezek, de Jézus nélkül nem a lényegről szólnak. Ment-e közösségünk előbbre a hitben, a Krisztus útján? Akad-e, aki azt mondja: igen, közelebb kerültem az Úrhoz, meghallottam az ő hívását, megismertem őt, és általa igazi küldetésemet? Gyermekeink, konfirmandusaink, ifjaink, fiatal házasaink, a középgeneráció, idősebbek úgy érzik, azt tapasztalják-e: jó ide tartozni, itt meg lehet erősödni, itt a Krisztus békességét lehet átélni? Egymáshoz tartozásunk több-e emberi ragaszkodásnál (nyilván, azt sem kicsinyelhetjük le.) Ment-e úgy haza valaki istentiszteletről, konfirmációról, ifi-óráról, bibliaóráról, temetésről, hogy megérintett az ige, megvigasztalódtam, erőt nyertem, megerősödtem abban az elhatározásában, hogy jobban az Úrnak szentelem az életemet, hűségesebben fogom őt szolgálni? A környezeted, családod tagjai látni akarják Jézust: rá tudsz-e mutatni (mint Keresztelő János), hogy bizonyságtételedre elinduljanak feléje.

   Fülöp Andráshoz megy. Pedig nem tűnik nagynak a felkérés, egyedül is megoldhatta volna, mégis társat keres ehhez a könnyűnek látszó szolgálathoz is. Erősebbek vagyunk, ha együtt imádkozunk, ha együtt tusakodunk, együtt fordulunk Istenhez megtartatásért. Nem háború fenyeget minket, de lassú testi-lelki pusztulás. Rendkívül fontos támogatnunk egymást. Isten egymásra bízott. (Az apa átviszi a gyermekét a veszélyes, erős sodrású folyón… Azt mondja a gyermek: apa, láttam milyen nehéz volt neked, köszönöm, hogy áthoztál. Az apa így válaszol: nem fiam, te hoztál át - egyedül nem tudtam volna átjönni. Az adott erőt, hogy rád kellett vigyázzak.) Szolgáljunk együtt! Menjünk együtt Jézushoz! Így tudunk áldássá lenni.

Testvéreim, fel tud-e Isten minket használni? Arról tanúskodik-e életünk, hogy ismerjük az élet forrását, és merítünk abból? A hit többletét képviseljük-e iskolában, munkahelyen, baráti körben, családban… A templomot valaki lelki edzőteremnek nevezte, ahol az ige által növekszik lelki állóképességünk, és egymást is inspiráljuk, bátorítjuk. Mindnyájunknak fontos ez. (Klaus Douglass találó hasonlata: az elektromotor nem képes nem tudom mekkora sebességgel repíteni az autót, csak esetleg egy kicsit megmozdítani. A motor feladata az. A lelkész esetleg szikrát ad, de csak együtt lehet előre haladni.) Van-e lelkesedés, odaadás bennünk?

   Jézus válasza kissé meglep: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Jézus arról beszél, hogy aki őt meg akarja ismerni, annak mindenekelőtt a szenvedések által megdicsőülő Emberfiát kell benne meglátnia. Az meg kell értse, hogy ő mit vállalt értünk… Nem lehet megrendülés nélkül találkozni vele, anélkül, hogy lebilincselne az ő személye, térdre kényszerítene az ő szeretete. Nem lehet kevesebbel letudni a vele való kapcsolatfelvételt. Nem lehet csak egy kis felületes beszélgetésbe elegyedni vele, vallástörténeti érdeklődést tanúsítani iránta. Egy kis vitába bocsátkozni. Uram, te úgy látod, én pedig így. Uram, te is tudod, mennyi dolgom van, nincs időm rád figyelni: nekem elég, hogy formálisan egyháztag vagyok. Nem lehet csak úgy félvállról venni őt, amikor ő az életét adja… Nem lehet, és mégis ezt tesszük. Ha fel akarod fogni az ő szeretetének mélységét, magasságát, ha el akarod fogadni megváltó erejét, akkor teljesen át kell járjon az, ami érted tett.

Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Jézus az ő küldetéséről, áldozatvállalásáról beszél, de egyáltalán a keresztyén élet alaptörvényéről. A gabonamag át kell adja magát az őt átalakító, új növénnyé formáló földnek… mi is át kell adjuk magunkat a régi énüket legyőző, minket újjáformáló isteni hatalomnak. Jézus sorsa a mienk. Amíg a magunk akarata, kívánsága az első, addig nem lesz áldás, nem lesz termés. Értitek, testvéreim: a Krisztusnak való engedelmesség az alapfeltétele annak, hogy valóban hasznos életünk legyen. Hogy bennünk és általunk meglátszódják az ő szeretete, dicsősége, győzelme. Ha a búzaszem nem hal meg… egymaga marad. Ha a magunk igazához, érdekéhez, előnyéhez, kényelméhez, felfogásához ragaszkodunk, akkor magunkban, magunknak maradunk. (Egy kedves mese arról szól, hogy a gőgös, mindenkit lekezelő, mindenkinek parancsolgató gazdag embert egy szép napon faképnél hagyja a családja, minden szolgája. Amikor teljesen magára maradt, akkor döbbent rá arra, hogy egyedül milyen szerencsétlen ember.) Korunkban teljesedik be igazán ennek a tanulsága. Csak nem látjuk át a folyamatot. Elkápráztat az, hogy csillog-villog minden, hogy kényelmes, hogy sok mindent megengedhetünk magunknak, de hogy milyen irányba megyünk, hogy mi lesz a közösségeinkkel, azt nem gondoljuk végig… Ma már ahány ember, annyi vallás, annyi út, annyi igazság. Nem akarunk egymáshoz alkalmazkodni, nincsenek nagy, általánosan érvényes, mindnyájunkat átfogó, egybekapcsoló igazságok… darabjaira hullt a világ.

Termés, áldás csak áldozat útján lesz. A mag is igazából egy előző termés eredménye. Az, hogy megvagyunk egyéni és gyülekezeti értelemben - Isten kegyelme után - szülők, egykori egyháztagok hűségének köszönhető… Életünk eleve lekötelezettség. Csak behunyjuk a szemünket e tény előtt, csak igyekszik a világ elfeledtetni ezt velünk. Tartozol valahova, valakihez! Nem előzmény nélküli az életed. Akik úgymond fel akarnak szabadítani a kötödéseidtől, azok igazából a gyökereidtől szabadítanak meg. Ne engedd! Van valami, amit nem kezdhetnek ki: a te hited. Azt ne add oda, ne add fel! Az Istennel való kapcsolatodat. Ha ezt elveszik tőled, minden elveszítettél. És semmi sem éri meg: legkecsegtetőbb kapcsolat, a legfényűzőbb élet, a legnagyobb siker sem. (Hány embert fosztott ki, tett tönkre lelkileg a gazdagság, a siker!) Egy dologban lehet nekünk esélyünk: ha Isten velünk. Ez a mi erősségünk. Nagyobb az, aki bennünk van (1 Jn4,4)… A győzedelem, ami legyőzte a világot, a mi hitünk (1 Jn5,4). A kísértő joggal tartja magát erősebbnek nálunknál. De nem számol a mennyei háttérrel.

   Aki szereti az életét, elveszti (Lk 9,24, Mt 10,39): kiderül, hogy erről a földi életről van szó, a maga hamis vágyaival, érzékiségével. Aki ehhez mindennél jobban ragaszkodik, önző módon ennek rendel alá mindent, akiről csak ennyi mondható el, hogy szereti az életét, aki kész minden megalkuvásra, kész minden érték feladására, csakhogy pillanatnyilag érvényesüljön: az nagyon szánalomra méltó ember. Akit egyetlen dolog motivál, hogy a maga életét szereti, az elveszíti azt. (Van olyan betegség, hogy a szervezet elkezdi halmozni az – egyébként szükséges - koleszterint.) A magát minden fölé helyező ember a levegőbe kapaszkodik. Több az élet, mint a magam élete. Mint a magam vágya, akarata… Több. Krisztusunk ezt abban mutatta meg, hogy bár teljes, tökéletes élete volt, mégis lemondott róla értünk.

Aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt - nem túl meredek tanítás ez? De, testvéreim, nem ennek a veszélye fenyeget minket. Bizony jobb lenne meggyűlölnünk önzésünket, magunknak-valóságunkat, mindenki ellen vívott harcunkat kis igazságunkért, mint egymást tönkretennünk. Inkább fordulj magad ellen, inkább magadat vádold, csak nehogy méltatlanul megbánts, megbotránkoztass másokat! Távol vagyunk ettől. Igen, ez a krisztusi gondolkodás. Ebbe az irányba kell elinduljunk, erre kell törekedjünk. Mi tartotta meg gyülekezetünket, minek köszönhetjük, hogy vagyunk? Annak, hogy valakik vállalták önmaguk megtagadását: visszamenve Krisztus golgotai áldozatáig, a reformátorokig, elődeink sok kísértéssel dacoló kitartásáig… Vajon, nekünk semmit nem kell vállalni? Mindent odadobhatunk? Ne veszítsük el a kivívott győzelmet! (Egy fiatalember azzal állt hívő édesanyja elé: ateista lettem. Az anya azt mondta: fiam, megpróbállak ezután még jobban szeretni. Mert nemcsak Megváltódat csaptad arcul, nemcsak az én anyai szívembe tapostál bele, nemcsak elődeid emlékét gúnyoltad ki, de a legsúlyosabban te lelked sérült meg… Visszaszeretni az eltávolodókat!)

Örök életre tartja meg... Nemcsak földi perspektíváink vannak. Fontosak azok is: családi, közösségi, gyülekezeti szempontból. Imádkozunk azért, hogy az Úr adjon jövőt nekünk... Ezért is fáradoznunk kell, egymásnak szolgálva, egymás ügyét előbbre téve, de mindenekfelett tudva azt, hogy Isten örök életre hívott el. Így gondolunk az előttünk járókra is, így tekintünk az utánunk jövőkre. Ezzel a győzelmes reménységgel élünk, munkálkodunk.

   Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. Krisztusnak szolgálni csak őt követve, rá figyelve, szorosan hozzá ragaszkodva, alkalmazkodva lehet. Hamis utakon járva nem cselekedhetjük az igazságot… Nem vagyunk egyformák, de egyetlen Úrnak engedelmeskedünk. Ha Krisztust követjük, akkor – ha nem is teljesen egy ritmusban lépve - egy irányba, egy cél fele haladunk. Rendkívüli ígéret hangzik: megbecsüli az én Atyám… A mindenható Isten. Megáld munkálkodásunkban, és vendégül lát egy örökkévalóságon keresztül. Az Atya megbecsül minket, a Fiú szolgál nekünk, a Lélek segít rajtunk. Kik vagyunk mi? Nem lehet más válaszunk: megváltottak, akiket Isten Krisztusban az élet szolgálatára és elnyerésére hívott el: és ezért mi magunkat őneki szenteljük. Ámen.

 

Hálát adunk, Urunk, örökkévaló Istenünk, hogy eljöhettünk erre az ünnepre. Ünneppé válik minden alkalom, amikor a te nevedben vagyunk együtt, szent Igédre figyelünk, téged magasztalunk. Öröm van a szívünkben mindenkiért, aki most itt van: a gyermekekért, fiatalokért, felnőttekért. Valóban gyönyörűséges dolog színed előtt közösen megállni. Szentelj meg, újítsd meg minket! Magasztalunk azért, mennyei Atyánk, hogy nem vagyunk csak magunkban: köszönjük családunkat, gyülekezetünk közösségét, templomunkat, elődeink hitét, kitartását, azokat, akiktől sokat kaptunk lelkiekben, akik Krisztusra mutató példák voltak számunkra. Hallottuk, drága Krisztusunk, hogy az a legfontosabb, hogy téged meglássuk, és téged tükrözzön az életünk mások számára. Gyülekezetünk létének is ez a legfontosabb kérdése: hogy vajon jelen vagy-e köztünk, szereteted, jóságod valósággá lesz-e közösségünkben? Vajon rólad szól-e szolgálatunk, mindennapi tevékenységünk? Segíts, Urunk, hogy egymást erősítve, biztatva tudjuk ezt a feladatot betölteni! Bocsásd meg, ha sokszor egyéni harcokat vívunk, ezért olyan sok a vereség és az erőtlenség köztünk! Megértettük az Igéből, hogy téged csak mint önmagát értünk áldozó Urat ismerhetünk meg igazán. Megkerülhetetlen a te golgotai áldozatoddal való szembesülésünk. Több vagy számunkra tanítónál, csodatevőnél: a mi megváltó Urunk vagy, aki önmagadat adtad értünk. Add, hogy ez személyes hitvallásunk legyen! Urunk, a te példád minket is szolgálatra, egymásért való lemondásra indít: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egyedül marad. Őrizz meg ettől: hogy csak magunkat ismerjük, csak magunkat szeressük, csak magunkkal foglalkozzunk! Steril, haszontalan élet az ilyen! Hanem ébressz bennünk lelki készséget odaadni magunkat, hogy áldássá legyünk, hogy a mások javát munkáljuk, hogy téged követve neked szolgáljunk! Olyan drága volt az ígéret: megbecsüli azt az Atya. Kik vagyunk mi, mennyei Atyánk, hogy megbocsátsz, sőt arra méltatsz, hogy örök közösséged részesei legyünk a Krisztus érdeméért? Hadd válaszoljunk erre életünk neked szentelésével. Könyörülj gyülekezetünkön! Most elsősorban lelki megújulásért könyörgünk, hogy hitetlenségünkből, eltávolodásunkból hozzád térjünk, és egymáshoz is közelebb kerüljünk. Több szívre, szeretetre, és szolgálatkészségre van szükségünk: ezekben tégy gazdagabbá minket! Áldd meg családjainkat, őrizd gyermekeinket, unokáinkat, fordítsd magadhoz fiataljaink szívét, hogy el ne sodorja őket semmiféle kísértés, hanem megmaradjanak a Krisztus iránti hűségben! Adj buzgóságot, feleszmélést, győzz le minden közömbösséget, megosztó indulatot! Hisszük, hogy te mindnyájunkkal tudsz kezdeni valamit. Elődbe hozzuk a betegek, gyászolók, nehézségben levők ügyét, életét. Vigasztaló, gyógyító, felemelő hatalmaddal légy közel hozzájuk, áldd meg őket és mindnyájunkat! Imádkozunk más gyülekezetekért is, a világ keresztyénségéért, őrizd, erősítsd mindenütt tieidet, kivált azokat, akiket üldöznek hitükért. Atya, Fiú, Szentlélek, áldj meg minket, és tartsd meg gyülekezetünket nemzedékről nemzedékre! Ámen.