Jn 12, 37 – 50 (vasárnap délelőtt/”márc.15.”)

 

„Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogyan az Atya mondta nekem.” (50) 

 

     A régi egyházi hagyományban a nagyböjtben a második Úrnapját „reminiscere” vasárnapnak nevezték a 25. zsoltár 6. verse alapján.  Isten megemlékezik irántunk való kegyelméről és irgalmáról, és nekünk is hálával kell emlékeznünk - ezen az ünnepi alkalmon kiváltképpen – egyéni történetünkben és nemzetünk történelmében nyilvánvalóvá lett megváltó szeretetére és megtartó hatalmára.

 

    Félelmetesen aktuális az ige. Vajon figyelünk-e arra, ami a legszemélyesebben érint minket? Sokszor éppen azzal nem törődünk, amitől az életünk, megmaradásunk függ. Egyik lp. így kezdte a prédikációját. Mai igehirdetésemnek három pontja van: 1. az emberek hitetlenségükben, lelki vakságukban vesztükbe rohannak,  2. Isten mindenre kész megmentésükért, 3. miért gondoljuk, hogy nekünk, akik itt ülünk, az előző két ponthoz semmi közünk sincsen. Miért gondoljuk így?

 

  Noha ennyi jelt tett Jézus… Isten megtartó akaratáról, irgalmáról szóló bizonyságok fellegei vesznek körül minket. Van-e szemünk meglátni, és hitünk megérteni azokat? A legnagyobb tanúbizonyság maga Krisztus, a megfeszített, aki Isten Fiaként életét áldozta. Megváltó halálának áldása kihat mindenkire. Ő azért jött, hogy bővelkedő életünk legyen. De azt is mondhatjuk: nekünk nem kell. Mi ragaszkodunk a minket megnyomorító bűnökhöz. Aztán hatalmas jel az Ige ajándéka: annak igazsága bölcsesség, életre vezető tanács, útmutatás, biztatás számunkra. De azt is mondhatjuk: nem érdekel. Mi a magunk útjain akarunk járni. Mi majd eldöntjük, hogy mit tegyünk…  És csodálatos kiváltság a Lélek világossága, ereje, vezetése, amit szintén vissza lehet utasítani. Ezzel együtt az igazi belső szabadságról mondunk le: mert ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. Aki máshol keresi, az ellenség befolyása alá kerül. Aki kikerüli a kegyelmet, az ítéletbe botlik.

Történelmünk intő és bátorító jelei is tanítanak minket. Elődeink szabadságvágya, áldozatkészsége, kiállása, odaadása, népszeretete. Vajon mivel válaszolunk ezekre: önzéssel, kicsinyességgel, pártoskodással, nemtörődömséggel?

 

   Nem hittek benne. Keményszívűségről szóló kemény szavak ezek. Már Hóseás próféta is így kesereg: elvész a népem, mert tudomány nélkül való (Hós 4,6), mert elveszette hitét.  Jaj annak a népnek, amelyiknek nincsen igazi, az élő Istenbe vetett hite! Ha csak az anyagaikban hisz, ha csak magában, akár ún. nemzeti erősségeiben… Biztos, van egy ilyen örökségünk is, ami kedves kell legyen számunkra, amit meg kell becsülnünk, de csupán önmagában tévúttá lesz. Hitler a germanizmus szellemiségét, a germán Bibliának nevezett Edda ősi mítoszainak harcról, erőszakról szóló történeteit, terminológiáját és eszmevilágát keltette életre. Halálos vállalkozás lett. Kiben hiszünk?

 

   Ki hitt a mi beszédünknek? Sokféle út, ideológia, életeszmény kínálja magát … a krisztusi halk és szelíd hangot egyházunk, gyülekezeteink hitét felejtő, csak névlegesen keresztyén tagjai már tiszteletből sem hallgatják meg. Ki-ki a maga útjára tértünk. Nem papi siránkozás ez. Megosztottságban és közömbösségben élünk. Identitásunkat, céljainkat mások fogalmazzák meg. Átvettük a liberális világ jelszavát: az egyén minden előtt.  Pedig ha nincs élő közösség, nincs jövő! (Egy tanmesebeli ember elbocsátotta 10 fiát szerencsét próbálni, és tudva, hogy majd át kell keljenek egy nagy folyón, egy-egy szál deszkát adott nekik… Ám a fiúk a folyóhoz érve, nem álltak össze, hogy együtt építsenek egy csónakot, hanem mindenik a maga deszkájával vágott neki a folyamnak. Egyiknek sem sikerült túljutnia.) Elfeledkezünk a nagy, közös, szent célokról, igazságokról, amik lélekben egyesítenek, összegyűjtenek. Pedig az Úr karjának ereje jelentetett meg nekünk is. A Himnusz is erről védő karról beszél, melynek segítségével a legnagyobb nehézségekben is sikerült talpra állni.  Történelmünk nagyjai hittel cselekvő személyek voltak, akik tudták, hogy felülről való küldetést kaptak és népük iránti felelősséget hordoznak. Vallották, hogy Isten nemcsak a múlt ápolását, de a jövő alakítását is rájuk bízta: István király, Bethlen Gábor, Kossuth Lajos.

Hit nélkül vegetálás lesz az élet, valóban puszta túlélés, kicsinyes érvényesülési ügyeskedés, önmagunk körüli forgás.

 

  Nem tudnak hinni, mondja Jézus, mert a próféta szava teljesedett be (Ésaiás6, 9-10): hogy meg ne térjenek, meg ne gyógyítsam őket. Súlyos ítélet, de súlyos bűnök előzik meg! Lelki gyógyulásra van szükségünk: aki ezt tagadja, az az élet ellen szól. Sok betegség erőtleníti népünket: hitetlenség, pesszimizmus, széthúzás, önfeladás, önpusztító szokások, ítélkezés. Ki kell mozdulnunk ezekből, hogy közösségként növekedhessünk, elhívatásunknak eleget tehessünk. Voltak a történetünknek olyan pillanatai – és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ékes bizonyítéka ennek -, amikor népünk magára eszmélt, megerősödött, egységes és egészséges nemzetként cselekedett. 

 

   Ezt mondta Ézsaiás, mert látta az ő dicsőségét. Különös megjegyzés ez: a próféta a nép hitetlenségéről szól, és mégis Krisztus eljövendő dicsőségét látja. A megoldást, az újjászületés lehetőségét. Mit látunk? Csak a bajokat, visszahúzó erőket, vagy az Isten kegyelmét is? Látjuk-e az Urat? Csak Általa újulhatunk meg, épülhetünk fel. Járjunk az ő világosságában, békességében, az ő lelkületével, hogy dicsőségében is részünk legyen! Nem könnyű a Krisztus útja. Kereszt, megpróbáltatás vár, és mégis: az életre vezet.

 

   Szól az evangélista a nép vezetőinek gyávaságáról is. nem vállalják a felismert igazságot, azt, akiben felismerték az Igazságot. Bizonyos előnyök miatt. Bizonyos félelmek hatására. Mennyire ismerős fordulat! Egy nép sorsa nagyban függ vezetőinek döntésétől. Sok múltelemző vita zajlik e téma körül. Voltak olyan vezetők, akik nagyon lelkiismeretesen próbálták tisztségüket betölteni.  Teleki Pál írta 1941 ápr.3-án, halála napján Horthynak:

 “Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.” A gesztus nem, de a felelősség komolyan vétele példaértékű.

   Mindnyájunknak szinte naponta kell - hitünkkel, erkölcsi értékekkel, nemzeti létünkkel kapcsolatos – kisebb-nagyobb döntéseket hozni, aminek kihatása van a családra, a közösségre. Emlékezzünk arra, hogy kihez tartozunk, és azokra, akiket Isten reánk bízott! A szülők döntése, hiteles vagy hiteltelen magatartása nemzedékek sorsát határozza meg.

 

   Aki hisz bennem, az nem bennem hisz, hanem … Jézus az Atyára mutat. Arra emlékezet, hogy örökkévaló küldetésünk, magas elhívatásunk van. Istennek örök terve, akarata van velünk, népünkkel, gyülekezetünkkel. Betagolódunk-e az isteni rendbe? Elismerünk-e egy felsőbb rendeltetést, egy magasabb akaratot, akinek engedelmességgel tartozunk? Valljuk-e és vállaljuk-e, hogy nem magunkéi vagyunk, hogy Istentől megbízatást kaptunk családunk, népünk, egyházunk fele? Utalhatunk itt akár a 48-as eszmékre: haza, szabadság, felelősség, tisztelet, igazságosság. A 12 pont tagadhatatlanul bibliai fogantatású.

 

  Én világosságul jöttem.  Ne maradjunk a sötétségben! Lépjünk ki Krisztus világosságára! Nem elég az a világosság, ami bennünk van. Ostoba szüzek példája mutatja: hamar kifogy, aztán magyarázzuk, hogy sötétségünk miért világosság. Többre van szükségünk: a krisztusi világosság befogadására. Legyünk Krisztusban megvilágosodott emberek! A megvilágosodás nem egy magunkban tett felfedezés, hanem hit általi, egész lényünket átható találkozás Krisztussal, amikoris meghalljuk a szavát, megérezzük közelségét, felemelő, átölelő erejét.

   Hinni és megtartani. Követni a krisztusi életformát, amiből tisztesség, becsület, józanság, elköteleződés, segítőkészség, odaadás származik. Miért ne kellene nekünk? Hallottuk: Krisztus nem elítélni, hanem megmenteni jött. Amióta Krisztus megváltott, már csak mi vonhatjuk magunkra az ítéletet. Már csak mi zárhatjuk ki magunkat a kegyelemből. Akkor majd a visszautasított, semmibe vett Ige ítél meg, Isten megtérésre hívó beszéde tanúskodik ellenünk. A lehetőség, amit nem használtunk ki, az ajtó, amit nem nyitottunk ki, a gyermekek, akiket nem vállaltunk, szabadság, ami kellett nekünk.

 

  A végén Isten parancsolatáról hallottunk. Szoktunk beszélni a múlt parancsáról, áldozatok példájának kötelező erejéről. De itt valami nagyobbról van szó. Isten parancsolata az örök élet … Csodálatos kijelentés. Annyit lázadozunk Isten parancsai ellen, pedig azok szeretetről, békességről, megbocsátásról – ezek pedig földi vonatkozásban is a megmaradás feltételei - és végső soron az örök életről szólnak. Isten egyenesen parancsolja nekünk, hogy fogadjuk el kegyelmét, minden kincsét Krisztusban! Isten a legnagyobb jót, az életet parancsolja. A közösséget, az összefogást, a gyarapodást, áldásaiban való részesedést, a szeretetet, az örömet, megmaradást.

   Reminiscere: emlékezzünk az Isten csodálatos, szabadító tetteire, arra, hogy Krisztus drága áron váltott meg, arra is, hogy elődeink mennyit küzdöttek, és soha ne feledkezzünk el ennek az ajándékba kapott, üdvösségre nyitott életnek a szolgálatáról! Ámen.