Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Jn 13,31-35 (vas.de.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Jn 13, 31-35 (vas.de.)

31 Amikor Júdás kiment, így szólt Jézus: Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne; 32 ha pedig az Isten dicsőült meg benne, az Isten is megdicsőíti majd őt önmagában, sőt azonnal megdicsőíti őt. 33 Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom. 34 Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! 3Móz 19,18 ; 1Jn 2,8 35 Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.

   Azt előző versekben ilyeneket mond Jézus tanítványainak az ő elárultatásával kapcsolatban: ti már tiszták vagytok, de nem mind (a lábmosás jelenete)… „Aki velem együtt eszik, az támadt ellenem”. Közületek egy elárul engem. Majd Júdáshoz egészen egyértelműen így szól: „Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!”

Júdás kiment - olvastuk. Jézus nem akadályozza meg. Nem áll elébe, nem fogja meg a ruhája sarkát. Pedig biztos, hogy teljes lelkéből visszatartotta volna. Három éven át együtt voltak, Jézus megbizonyította iránta is végtelen szeretetét, jóságát. Többet nem tehetett érte. A többi a Júdás döntése. Ha a szívünkben elszakadunk valakitől, akkor csak az odatartozás formaságát tarthatjuk fenn. Jézus nem akar ilyen látszat-kapcsolatot. Tudjuk, hogy Júdás nemcsak hátat fordít Jézusnak, de – valami érthetetlen, alaptalan sérelem miatt – ártani is akar neki. A Sátán taktikája ez: kételkedést, gyanakvást vagy éppen csalódást ébreszt bennünk, meggyőz arról, hogy gonosz elégtételt követelő énünkre, sötét indulatainkra hallgassunk, amiket ő irányít. Eltávolít, elidegenít, és egymás ellenségeivé tesz...

Szinte várjuk, hogy a Júdás távozását követő feszült csendben Jézus mondjon valamit: az árulóról, az árulásról… Arról, hogy milyen gyáva magatartás és milyen hálátlanság ez! Hogy íme az, akivel annyi jót tett, most hátba támadja. Jézus valóban megszólal, de nem Júdásról beszél. Nem a Sátán álnok tervéről, hanem az Istenéről, aki a pokoli szándékból is jót hoz ki, az árulás által is a megváltást készíti elő. Most dicsőült meg az Emberfia. Pedig – úgy tűnik - a gonoszság döntő sakkhúzása történt meg… Sikerült egyik tanítvány lelkét behálóznia.                                                                                                                         Most dicsőült meg az Emberfia… Jézus mindent az ő áldozata, vagyis megváltásunk felől néz és értékel. Ez volt az ő küldetése. Számára az a megdicsőülés, ha a mennyei Atya akarata teljesedik. Nem az, ha az emberek csodálják, ha sikereket ér el, hanem ha Isten akarata előbbre jut általa. Mennyire másként látjuk! Saját magunk érzéseit, elképzeléseit, érdekét és érvényesülését helyezzük az első helyre. Mennyire tanulnunk kell ezt a jézusi gondolkodást! A HK így fogalmaz: „hogy ezek által ne mireánk, hanem a te szent nevedre térjen örök dicsőség”. (Egy szerzetest elküldtek a kolostornak pénzadományokat gyűjteni… Szépen kerekedett a summa, amikor elérkezett egy felégetett faluhoz. Látva az emberek kétségbeesett helyzetét, odaadta nekik az összes pénzt, ami nála volt. Visszatérve, a kolostorban alapos fejmosást kapott egyéni akciójáért. Ő azt válaszolta: látom, nem tartjátok helyesnek, amit tettem, de hiszem, hogy a mennyben öröm volt…)

Csak abban dicsőülhetünk meg igazán, ami az Isten dicsőségét szolgálja… Ez furcsán hangzik. Mi magunkat szeretnénk kiemelni. A magunk akaratát megmutatni, a magunk önérzetét táplálni. De ez egy csalóka út. Földi szemmel nézve látványos és kívánatos lehet, de – mint egy ördögi kör - önmagába fordul vissza. Baj az, ha nem jutunk túl önmagunkon: igazságkeresésünkben, egymással való vitánkban, célkitűzéseinkben. Ha az Isten akarata, az ő szempontja teljesen háttérbe szorul.                              Ha pedig az Isten dicsőült meg benne, az Isten is megdicsőíti majd őt önmagában. Akiben megdicsőül Isten, azt Isten is megdicsőíti… Abban Isten megmutatja az ő dicsőségét. Nem csodálatos ez: a mi kis szolgálatunkra Isten az ő kegyelmének nagyságával, gazdagságával válaszol?! Egy kis sötétítőt kell elhúzni, és beragyogja szobánkat a Nap fényessége. Boldog ember az, akinek életében nyilvánvalóvá lesz az Úr hatalma, szeretete… Azt is megértjük ebből a tanításból, hogy Isten dicsőségének a szolgálata belépés az ő örökkévaló közösségébe. Látszik-e rajtunk a menny ragyogása? Amit hittel teszünk, amit az Úrért vállalunk – azon ott van az ő áldása…

Gyermekeim – így fordul Jézus az ámuló tanítványokhoz. Elgondolkoztat ez a gyöngéd megszólítás. Nem az idősebb, a tekintélyesebb leereszkedő megnyilvánulása ez (bár – a közfelfogással ellentétben – a tanítványok nagy része fiatalabb lehetett Jézusnál… Péter talán Kr.e. 1-ben született?). Megváltó Urunk isteni, megváltói küldetése alapján nevez mindnyájunkat gyermekeinek. Még egy kis ideig veletek vagyok… Az idő ajándék. Okosan kell kihasználnunk. Sokszor hiábavalósággal töltjük: haragban, békétlenségben, egymás elleni harcban. Szomorú ez. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb időt saját magunkra fordítjuk. (Amikor azt mondjuk: nincs időm, ezt valójában úgy értjük, hogy csak magamra, saját problémáimra. Az önzés paradoxonja: minél több időt, figyelmet fordítok magamra, annál szegényebb lesz az életem, és a környezetemé is. Nézzétek meg a maguk körül forgó embereket!) Addig kell egymással jót tennünk, amíg együtt vagyunk. Vannak vissza nem térő alkalmak. Komolyan kell vennünk a mát, a kis időt (életünk kis időkből áll – még csak egy óra sem áll egyszerre a rendelkezésünkre). A kis időben kell megragadni a nagy időt, az örökkévalóságot.

Jézus nyíltan beszél arról, hogy ahova ő megy, oda nem követhetik őt az övéi. Itt elsősorban szenvedéseire, a poklok mélységére kell gondolnunk. Később elhangzik az Isten országával kapcsolatban: akarom, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek (Jn 14). Krisztus megjárta helyettünk azt az állapotot, ami számunkra végleges büntetés lett volna. (Történet: katonának viszik a fiatal édesapát, amikor búcsúzik, akkor a kisfia elkezdi kérlelni: vigyél engem is. A családját, hazáját védeni induló apa azt válaszolja: oda neked nem lehet jönni.)

Új parancsolatot adok nektek – nagyon radikálisan hangzik, kivált ebben a pillanatban, amikor Jézus önmaga feláldozására készül. Jézus eddig is beszélt erről a tanítványainak, de most parancsolatként fogalmazza meg, mint a leglényegesebbet. (A János evangéliumában kétszer fordul elő az új szó: itt és a József új sírjával kapcsolatban… a kettő kapcsolatban van egymással. ) János írja a levelében: igazából régi parancsolat ez, és mégis új. Mindennap új feladat, új kihívás. És új erőt is kapunk hozzá. Mindig aktuális és életfontosságú, akár a testünk számára az éhség és a szomjúság. Ez a krisztusi kijelentés a legnagyobb lelki ajándékra emlékeztet, ami nélkülözhetetlen („a szeretet a lélek lélegzetvétele”) és elévülhetetlen. A világ sok „újsága” próbálja elnyomni azt, de semmi sem képes pótolni.                                                                                                                                         Szeressétek egymást - állandó megbízatásunk, belső küzdelmünk, törekvésünk kell legyen. Olyan parancs ez, aminek végrehajtásához elsősorban nem külső, hanem belső feltételek kell teljesüljenek. Nem a másik ember magatartása, hanem az enyém kell megváltozzék. Nem a világ, hanem én kell jobbá legyek… Az élet alapjáról beszél itt Jézus. A boldogság kiindulópontjáról. Legmagasabb emberi küldetésünkről. Mégsem ez látszik sokszor közöttünk, hanem az önzés, rosszindulat, egymás bántása, visszahúzása. Beteg énünk megnyilvánulásai ezek. Valami nagyon összezavarodott az értékrendünkben. Nagy békétlenség van a szívünkben. Panaszkodunk, hogy önző lett a világ, kihűlt a szeretet, de ez a folyamat elsősorban bennünk zajlik. Igen, a bizalmatlanság is hozzájárul mindehhez. Félünk, hogy visszaélnek szeretetünkkel. Valóban: hatalmas belső erőre van szükségünk, a Krisztuséra, hogy minden csalódás ellenére kitartsunk a szeretet gyakorlása mellett. Meg kell tanulnunk: nem a szeretet csődje az, ha arra mások esetleg gonoszsággal reagálnak. Csak az, ha feladjuk…

Hallunk az igazi szeretet a mértékéről és a forrásáról is: ahogy én szerettelek titeket. Ez egyben indoklás is: azért, mert és is… Már egy nagy szeretet részesei vagyunk. Ez át tudja formálni az életünket, gondolkodásunkat: hogy túlléphessünk sérelmeinken, komplexusainkon… Ha az Isten Fia - aki a legigazabb, a legtisztább, a legszentebb – ilyen feltétel nélkül, ilyen messzemenően szeret engem, akkor nekem is lehet… Mi azt nézzük, hogy mit kaptunk másoktól. Visszahúzódunk egy rossz szó, megjegyzés, bántás vagy félreértés miatt… és befellegzett a szeretetünknek. Átveszi helyét a harag, a neheztelés… Arra figyelünk, hogy mit tesz a másik. Pedig az kellene a viszonyítási alapunk legyen, hogy mit tesz Jézus. Ki a referenciaszemély az életünkben? Aki kicsinyes módon gonoszkodik velünk, vagy az, aki életét adja értünk. Kire nézünk? Persze, az igében egy kölcsönös személyes névmás áll: egymást. Együtt kell erre törekednünk. Együtt kell ezt megélnünk, vigyáznunk, hogy meg ne botránkoztassunk egymást… Aki nem ezt teszi, az a Júdás útját választja: a családban, a gyülekezetben.

Arról fogja megtudni mindenki… Nos, ha azt kérdezik, hogy a Jézus tanítványai vagyunk-e, akkor egymással való kapcsolatunk kell igazolja… Ez a döntő érv, a legfőbb bizonyíték. (Talán nem is kell elméleti fejtegetésekbe bocsátkozzunk. Olvastam: pár másodperc alatt elmondhatjuk valakinek, hogy szeretjük, ennek megmagyarázása órákba is kerülhet, de egy egész élet szükséges ahhoz, hogy megbizonyítsuk.) Ha meg akarunk maradni, ebben a lelki ajándékban kell megerősödnünk, erre kell jobban odafigyelnünk. A tanítvánnyá létel az első lépés, de annak áldása is meg kell mutatkozzék. Tisztáznunk kell, hogy kiéi vagyunk, és az kell meghatározza, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz. Ha az Urat követjük, nem lehet a gonoszság indulata bennünk. Ha a Nap süt, akkor megmutatkozik annak világossága. Ha Krisztus jelen van köztünk, akkor a szeretet is. Ellenkező esetben képmutatás a hitünk. Ne legyen az, hanem a Krisztus szava váljon igazzá köztünk: Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.

Urunk, mennyei Atyánk, hálát adunk ezért az alkalomért, a mi Urunk Jézus Krisztus napjáért, az alkalmas időért, életünkért, a gyülekezet közösségéért, azért, hogy még minden külső akadályoztatás nélkül jöhetünk, találkozhatunk. A te gondviselő jóságodnak a jele ez is. Hálát adunk tőled való békességünkért, a Krisztusban nyert élő reménységért és a megváltás jó híréért, amiről újból hallhattunk, amiben Lelked által mindig meg akarsz erősíteni minket. Megköszönjük a mindennapi kenyeret, erőt, egészséget, otthonunkat, családunkat, munkánkat, és a te szüntelen megtapasztalt segítségedet és áldásodat. Magasztaltassál mindezért! Megváltó Krisztusunk, emlékeztettél a te Igédben arra, hogy vigyáznunk kell, hogy megálljunk a hűségben, hogy akármilyen kísértés, vagy a szívünknek akármilyen sötét indulata el ne szakítson tetőled, a mi Urunktól. Ha hátat fordítunk neked, akkor küldetésünket tagadjuk meg, akkor igazi örömünket, békességünket és üdvösségünket veszítjük el. Arra is tanítottál, hogy legfőbb törekvésünk, célunk az kell legyen, hogy megdicsőüljön bennünk a mi mennyei Atyánk. Bocsásd meg, ha sokszor más lesz az első, a fontos: a magunk érvényesülése, szívünk önző vágyainak kielégítése. Ezért lesz olyan szegény és üres az életünk. Segíts, hogy megbecsüljük és bölcsen kihasználjuk az időt, amit tőled kaptunk: a jóra, a szeretetre! Arra, ami igazán értékes, ami megmarad. Olyan szomorú, ha azzal telik el az életünk, hogy mindig kicsinyes akaratunkat próbáljuk érvényesíteni. Adj erőt, hogy túllépjünk önmagunkon! És értesd meg velünk mindig új, mindig időszerű parancsodat: hogy szeretni tudjuk egymást. Tapasztaljuk, hogy nem könnyű ez. Sok csalódás is ér minket, mi is sokszor okozunk csalódást másoknak, mégis munkáld Lelked által, hogy ez a parancs ott legyen a lelkünk közepében. Segíts felismernünk, megtapasztalnunk, hogy te mennyire szeretsz minket, és ez adjon erőt ahhoz, hogy ó-emberünket legyőzve szavainkból, tetteinkből, magatartásunkból a te szeretted sugározzon! Hogy ne a mások viselkedése, hanem a te kegyelmed befolyásoljon minket. Hadd ismerjék meg azt mások, hogy a te tanítványaid vagyunk abban, ahogy szeretjük, segítjük egymást, megbocsátunk és a jót akarjuk egymásnak. Mennyei Atyánk, könyörülj gyülekezetünkön, áldd meg közösségünket, munkáld megmaradásunkat, áldd meg családjainkat, gyermekeinket, fiataljainkat, éreztesd meg gyógyító, megerősítő, vigasztaló, megszabadító, üdvözítő közelségedet betegekkel, gyászolókkal, nehézségben levőkkel, békétlenségben élőkkel! Áldd meg, őrizd meg a te népedet szerte ezen a világon! Ámen.