Jn 14, 1-6 (mennybemenetel de., 2021)

1 Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! 2 Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? 3 És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Zsid 6,19-20 4 Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat. 5 Tamás erre így szólt hozzá: Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat? 6 Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.

   Jézus karácsonykor kezdődő földi küldetése az ő mennybemenetelével ért véget. Közben volt nagypéntek és húsvét. Jézus nem magányos hős: nem azért jött el, hogy minket elkápráztasson, ámulatba ejtsen, hanem azért, hogy megváltson. Nekünk nemcsak a Jézus messiási életútjának rendkívüli eseményeit kell ismernünk, hanem azok reánk vonatkozó üzenetét is. A mennybemenetel történetét könnyen elfogadjuk addig, amíg az csak Jézusról szól. De vajon meggyőződéssel hozzá tudjuk-e tenni: „minket, az ő tagjait szintén fölvisz önmagához”? Ha Krisztusban való hitünk nemcsak ismeret, hanem személyes, szívbeli bizalom, akkor ahhoz ez a reménység is szervesen hozzá tartozik… Itt is igaz: ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, szánalomra méltó tanítványok vagyunk…Jézus nem önmagáért jött, nem önmagáért halt meg, nem önmagáért támadt fel és ment fel a mennybe.

   Mai igénk ezt az igazságot hangsúlyozza. Jézus készíti a tanítványokat az ő elmenetelére. Erre nézve mondja nekik: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek. A változás (külső és belső világunkban is) mindig félelmet, nyugtalanságot szül. A tanítványok azt szeretnék, ha mindig úgy lehetnének együtt Mesterükkel, ahogy azt megszokták. De Isten terve magasabb, nagyszerűbb ennél az emberi elképzelésnél. Nehéz nekünk azzal lépést tartanunk. Hozzá kell szoktatnunk látásunkat a mennyei perspektívákhoz! Mi annyira kötődünk ehhez a látható, földi világhoz, hogy – amint Pál írja (2 Kor 5) – nem akarjuk levetkőzni a mulandót. Ezt toldoznánk, foltoznánk, miközben Isten sokkal dicsőségesebbet készített számunkra. Mintha a hernyó nem akarná elhagyni megszokott formáját, nem akarna pillangóvá változni (vedleni).

   A mennyei fele fordulás nem az ittenitől való menekülést jelenti. Ellenkezőleg: helyt állást, kitartást. Hitünk megerősödését, céltudatosságot. Azt tudja igazán, hogy merre jár, aki tudja, hogy merre tart. Higgyetek Istenben, higgyetek énbennem! Nem láttok bár, de veletek vagyok. Szüntelen tanuljuk (és tapasztaljuk is): Krisztus láthatatlan jelenléte, kegyelme hatalmasabb, erősebb minden láthatónál. Benne való hitünk vonatkozik a mindennapok küzdelmei közt megtapasztalt segítségre, és arra is, hogy „majd ha véget ér a harc”, ő az üdvösség kimondhatatlan dicsőségébe fogad minket. Mert azért ment el, hogy helyet készítsen. Olyan jó dolog megtalálni a helyünket! Sok ember vívódik azzal a kérdéssel, hogy nem találja a helyét. Hiába rendezi be otthonát a legpraktikusabban. Hiába veszi körül magát számtalan kényelmi eszközzel. Elégedetlenség van a szívében. Helyünket Krisztus mellett találhatjuk meg. Az ő kegyelmében, a neki való szolgálatában. A megváltott helye a Megváltó mellett van. Itt és az örökkévalóságban.

   Az én Atyám házában (oíkiá) sok hajlék (moné = lakóhely) van. Nagyon hétköznapi fogalmakkal írja le Jézus azt, amit „szem nem látott, fül nem hallott, az ember szíve meg sem gondolt”… Hogyan is lehetne a földi embernek a mennyről beszélni? A vakondnak valamelyik híres festményről? Képtelenek vagyunk elképzelni az elképzelhetetlent. Evilági fogalmakra, hasonlatokra van szükségünk. Misszionáriusok számoltak be arról, hogy milyen nehéz volt például a rádiót leírniuk a bennszülötteknek. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? A lényeget mégis megértjük: Megváltónk egy csodálatos otthont ajándékoz nekünk Isten országában. Még földi vonatkozásban is: milyen jó, milyen öröm haza érkezni, védett, biztonságos, békés, meghitt helyen lenni.

   Elmegyek, hogy helyet készítsek… A görög szövegben itt a toposz szó áll. (Ismerjük azt a topográfiára kifejezésből). Konkrét helyet jelent. Névre szólót. Amit Krisztus készít elő, ő kezeskedik róla. Benne van az is ebben a mondatban, hogy ő az Atya színe előtt értünk közben jár. Az Atya szívében, örökkévaló irgalmában készíti a helyet számunkra. Ugyanakkor az is, hogy Szentlelke által bennünk is készíti a helyet az üdvösség reménységére, minket is vezet, formál. Vajon nem fenyeget-e az a veszély, hogy annyi hiábavaló gondolat, annyi mulandó kívánság tölt be minket, hogy az igazi értékek kiszorulnak? Még egyszer, összefoglalva, tanítása teljes összefüggésére mutat rá Jézus. Hogy lássuk a célt, ne csak az egyes lépéseket. Így nyer értelmet az egész. A mennybemenetel ünnepe ezt a magasabb nézőpontot állítja elénk. És ha majd elmentem (ez szomorú tartalmú kijelentés: nem szeretjük, ha elhagynak azok, akiket szeretünk), és helyet készítettem nektek (ez biztatóan cseng, de távolinak tűnhet), ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket (ez személyesen hangzik), hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És ez az öröm, a boldogság netovábbja. Együtt lenni azzal, aki végtelen, isteni szeretettel szeret minket. Aki életét adta értünk. Akiben van a teljesség, és akiben beteljesedik az életünk. A mennybemenetel üdvösségünk prelúdiuma. A győzelmes Úr bevonul a menny dicsőségébe, hogy majd megváltottai is megérkezzenek.

   A mennybemenetel tehát nemcsak arról szól, hogy Jézus felment a mennybe (), hanem arról is, hogy „engem minden választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához általvisz.” Mi azért készülhetünk, mert Megváltónk biztos előkészületeket tett. Azért reménykedhetünk, mert már minden készen van. Ezt a jutalmat senki el nem veheti tőlünk. Nem a mi érdemünkön múlik, nem ügyességünktől függ. Nem kell, nem lehet többet tennünk, mint hittel elfogadnunk, és ragaszkodnunk ahhoz, aki azt megszerezte számunkra. Amikor repülőre ülök, akkor nem a magam ügyességében, találékonyságában bízok, hanem abban, aki el tudja vezetni a gépet a célig. Krisztus megszerezte tehát – csak vissza ne utasítsuk. Vigyázz, hogy senki a te koronádat el ne vegye (Jel 3,11). Ez a reménység erőt, bátorságot ad a harcokhoz. „Minden háborúságomban és üldöztetésemben felemelt fővel várom őt az égből”… Emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje (Lk21,28). „Bár a világ gúnyol nevet…”

   Iosephus Flavius, zsidó származású történész írja néhány évtizeddel Jézus mennybemenete után: Pilátus keresztre feszíttette, de „harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét.” Szinte csodálkozva írja: még ma is. Azóta szinte 2.000 év telt el, és még ma is vannak, akik élő hittel szolgálnak az Úrnak, és várják őt. Nem lett volna elég ehhez a Jézus erkölcsi példája: igen, az ő feltámadásnak ereje, az üdvösség bizonyossága adott és ad kitartást.

   Tudjátok az utat oda, ahova megyek, mondja Jézus a tanítványoknak. Nektek azon kell járni. A mennyet képtelenek vagyunk felfogni annak ő tündöklő valóságában, a maga teljességében (még a földön is annyi titok van, amire nem tudjuk a választ!). De az utat ismerhetjük. Lehet, soha nem jártam pl. Prágában, de ha valaki pontosan leírhatja az utat (vagy kapok egy GPS-készüléket a beállított útvonallal), odatalálok. Tamás az őszinte kételkedés embere. Valósággal rokonszenves ez a vonása. Azt mondja a Jézus feltámadásával kapcsolatban: nem hiszem, ha nem látom. Nem tudjuk, hova mész, honnan tudnánk az utat? Hát Jézus nem azt mondta pár perccel előbb: az én Atyám házában sok lakóhely van… elmegyek oda, hogy helyet készítsek? Tamás kérdése azóta is aktuális: hova ment Jézus? Hol van a menny, hol van az Atya „háza”, országa? Ilyeneket olvasunk az Igében: nincs messze egyikünktől sem, sőt: Isten országa tibennetek van. Egy csodálatos másik világ, amit teljesen betölt Isten dicsősége. Ami Krisztusban közel jött hozzánk. Krisztusnyi távolságra van tőlünk.

   És vajon mi az odavezető út? Érdemeink, törvények, előírások betöltése (olvastam: kicsinyes törvényeink sokszor elfeledtetik velünk Isten nagyságos kegyelmét)? Vannak olyanok, akik szkeptikusan azt vallják: e földi életben kell megtaláld, „elfogyaszd” az üdvösséget. Ezek az okoskodó elméletek fájó lelki ürességet takarnak.

Jézus azt mondja: én vagyok az út, igazság és élet… Az, akit Isten azért küldött önmagaként, hogy általam hazataláljatok őhozzá. Az, aki titeket – tékozló gyermekeket – saját igazságával ajándékoz meg, hogy méltóvá tegyen az Isten országára. Az, akiben megkapjátok a mennyei örökséget. Jézus a személyes összekötő, a „contactperson”. Aki az ő szavára figyel, az az üdvösségre szóló hívást hallja meg, aki az ő áldozatát, érdemét hittel elfogadja, az általa megnyeri a jogosultságot arra, hogy az Atya megtartó közösségébe lépjen, aki hozzá ragaszkodik, az benne az élet teljességét kapja. Krisztusban van az üdvösség.       Tamás, vagy akárki légy: őt kövesd, az ő nyomába eredj, és az üdvösségre, azaz őhozzá érkezel! Ámen.

 

Hálát adunk ezért az ünnepért, amelyen a hétköznapok rohanásában különösen odafigyelhetünk a mennyeiekre. Nem azért, hogy elfeledkezzünk a földiekről, hanem azért, hogy azokat helyesen lássuk. Hallottuk, hogy nemcsak Krisztus Urunk küldetését, földi szolgálatának nagy eseményeit kell ismernünk, hanem azok reánk vonatkozó hasznát is. Az ő mennybemenetele arról is szól, hogy minket, az ő tagjait szintén felvisz önmagához. Add ezt az élő reménységet, mennyei Atyánk! Azt a bizodalmat, hogy nem a mi érdemünkért, de Krisztus elégtételéért részünk van abban a dicsőségben, amit fenntartasz számunkra. Lelked által szüntelen emlékeztess erre! Hadd gondoljunk ezzel a reménységgel, hitbeli meggyőződéssel azokra is, akik már nincsenek köztünk, de hisszük, hogy nem veszett el az életünk, mert Igédben azt tanítod: akik a tieid, azokat megőrzöd az üdvösségre. Hadd jelentsen ez biztatást földi küzdelmeinkben, megfáradásainkban, csalódásainkban. Add, hogy valóban ne nyugtalankodjék a mi szívünk! Köszönjük, hogy úgy végezhetjük munkánkat, tölthetjük be szolgálatunkat családban, környezetünkben, hogy tudjuk: Krisztus az ő ígérete szerint velünk van: vezet, támogat, felemel, erőt ad. Olyan jó az ő közelében lenni! Valójában ott van a mi helyünk. És azt is tudjuk: egyszer majd minden korlátozás nélkül vele együtt lehetünk a te országodban. Vele, aki megváltott, aki végtelenül szeret minket. Valóban, nem lehet ennél csodálatosabb helyet elképzelni. Bocsásd meg, ha Tamással együtt mégis bizonytalankodás ébred a szívünkben. A sok gond, kísértés miatt elvétjük ezt a célt szemünk elől, és akkor az út is bizonytalanná, kérdésessé válik. Köszönjük a drága kijelentést: én vagyok az út, az igazság és az élet. Add, mennyei Atyánk, hogy Krisztust kövessük, az ő igazságát fogadjuk el és cselekedjük, és benne találjuk meg az életet… mert akkor már most érezhetjük szívünkben az örök élet kezdetét, már most annak ragyogása tölt be. Aki Krisztus nyomában jár, az az üdvösségbe érkezik. Aki benne hisz, az elválaszthatatlanul a tied, mennyei Atyánk. Könyörülj gyülekezetünkön, azokon, akik betegek, erőtlenek, akik szenvednek, akik gyász, veszteség, csalódás miatt szomorúak, aki testileg vagy lelkileg erőtlenek, akik bizonytalankodnak. Vezess mindnyájunkat az üdvösség útján, légy velünk, áldj meg minket, családjainkat, gyülekezetünket, Szentlelkeddel tedd késszé szívünket a neked való szolgálatra, és Krisztus által készítsd a helyet a te országodban! Legyen áldott háromszor szent neved Atya, Fiú, Szentlélek itt, s az örökkévalóságban! Ámen.