Jn 17, 24 –26 (virágvasárnap, konfirmáció) 

  24 Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt. 1Thessz 4,17; Fil 3,21; Ef 1,4 

25 Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek, és ők is felismerték, hogy te küldtél el engem. 

26 És megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük. 

    Nagy egyházi ünnepeink történelmi háttere, előzménye minden esetben egy-egy Krisztushoz kötődő üdvesemény, ami már előttünk, igazából véve hozzájárulásunk nélkül ment végbe, de aminek áldásában mi is részesülünk. Aminek mi is örülünk. Amiért mi is hálásak vagyunk. Az ünneplés személyes, ua. kikerülhetetlenül közösségi élmény is. Nem mi vagyunk a főszereplői, mégis a legmélyebb értelmében közünk van hozzá. Ezt próbálja elvenni tőlünk a hitetetlen világ: immár nem erőszakkal, hanem többet ígérve a családnál, a közösségnél, az Istennel való kapcsolatnál, az üdvösségnél. Csak az eredmény lesz kevesebb. Csak a mi lelkünk lesz üresebb.

   Virágvasárnap - az örvendezés, az ujjongás ünnepe. Jézus nagyon szegényen, egyszerűen vonul be Jeruzsálembe, mégis mennyei királyként, aki életét készül feláldozni uradalmáért, a világért, azokért, akik hisznek benne. Virágvasárnap - bár nemsokára nagypéntek követi - a megelőlegezett győzelem ünnepe, amelyen már felcsillan húsvét dicsősége.     

    A főpapi ima utolsó sorait hallottuk. A mi megváltó Urunk azt mondja mennyei Atyjának, hogy azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok… Ott akarunk-e lenni, ahol Jézus van? Keressük-e a közösségét? Figyelünk-e rá? Öröm-e, ha halljuk a szavát? Szeretünk-e vele ünnepelni? Őszintén fakad-e a hozsánna a szívünkben? Nekünk nem kell kivonulni az utcára, bent, a szívünkben kell találkozzunk Jézussal. 

    A konfirmáció – megerősítés, megerősödés abban a belső elhatározásban, hogy Krisztus követői leszünk. Hadd kérdezzük meg: a múlt években konfirmáltak közül hányan vannak jelen?  Meghatottan áldottunk meg, ajánlottunk őket az Isten kegyelmébe… Mindnyájunk felelőssége az, hogy közösségünk erősödjék, megmaradjon, kitartson a hitben. Virágvasárnap és nagypéntek között 5 nap telik el, a „hozsánnából” ennyi idő alatt „feszítsd meg” lesz. Mert változott a közhangulat. Megváltozott a világ körülöttünk is. És mi is megváltoztunk. Eltanultuk a világ gondolkodásmódját, és elfelejtettük a Krisztusét. 

  Jézus kijelentésében megszólal az üdvösség ígérete is. Minden nagy ünnepünk üzenetében jelen van. A virágvasárnapi eseményekre mennyei fény ragyog. A mennyei király üdvözlése történt ott, történik most is, és majd kimondhatatlan öröm közepette az Isten országában… „Áldott, aki jön az Úr nevében”.  Ez a jelmondat, amit ott lelkesen kiáltottak az emberek, elsősorban Krisztusra vonatkozik, de általa ránk is. Áldott az az ember, gyermek, fiatal, felnőtt, aki az Úr nevében jön. Aki hozzá tartozik, aki hisz benne, aki vele jár és kel. Amikor őt magasztaljuk, akkor szívünkben átérezzük az örök élet kezdetét (HK). Legyen részetek ilyen lelki tapasztalatokban! 

  Már most látnunk lehet a Krisztus dicsőségét: nemcsak virágvasárnap pálmás ünneplésében, hanem nagypéntekes, sötét eseményekben is, amelyek által – hisszük - szintén Isten megváltó akarata teljesül. Nemcsak a sikerekben, hanem a nehézségekben is. Ha látjuk a mi Urunk csodálatos győzelmét, felmagasztaltatását, akkor annak fénye bevilágítja a lelkünket. Aki a Napra néz, annak megfényesedik az arca. Kérjük, hogy mutatkozzék meg rajtunk ez a mennyei világosság: áldásokban, szeretetben! Ne fojtsuk meg, ne homályosítsuk el azt a harag, neheztelés, kicsinyhitűség indulataival!

  Krisztusban Isten örökkévaló terve valósult meg, amit a világ kezdete előtt elhatározott. Döbbenetes: személyesen benne voltunk Isten projektjében, dekrétumában (emlékeznek az idősebbek a „dekrétes” gyerekekre?)… Ha találnának egy ezeréves iratot (Szent István korából), amin rajta lenne a nevetek, kedves konfirmandusok, az hihetetlen csoda volna. Ennél nagyobb csoda az, hogy Isten felevett titeket személyesen, mindnyájunkat az ő örökkévaló üdvözítő elhatározásába... Ami Jeruzsálemben történt, ami most itt történik, egy örökkévaló elhatározás, Isten kegyelmi végzésének a része. Jó ezt tudnunk! Megváltásunknak örök előzménye és örök következménye van. Ez a terv teljességgel Krisztushoz kötődik, benne megy végbe.

    Az egésznek a kiindulópontja, alapja az Isten szeretete. Mert szerettél engem – mondja Jézus… Ha valaki szeret minket, az nagy előnyünkre lehet, abból – talán nem ez a legjobb kifejezés - sokat profitálhatunk. Szeretnek a szüleitek: igaz, milyen jó ez? Képzeljétek el, hogy mit jelent az, hogy Krisztus szeret, aki Isten egyszülött, drága Fia! Akiért a mennyei Atya mindent kész megtenni. Micsoda lehetőség nyílik meg előttünk! Urunk ezt az isteni szeretet fordította a mi javunkra. Nem akármilyen háttere van tehát a mi megváltásunknak. Nincs izgalmasabb és boldogabb történet ennél. Vajon ekkora szeretetet érdemes-e visszautasítani, semmibe venni, eljátszani? Pillanatnyi haszonért, akármiért. 

    Jézus Istent igazságos Atyámnak szólítja (25. vers). Sokat tanultunk az előkészítő során az Isten igazságáról… Isten nem alkudhat meg a bűnnel. Nem hunyhat szemet fölötte. Ő szent és tökéletes. Értitek! Nem mondhatja: csalsz, bántasz másokat, erőszakkal elveszed azt, ami nem a tied, stb., semmi baj, ez rendben van. Nem, Isten az ő igazságától el nem hajolhat. Mi pedig – sajnos – bűneinktől nem tudunk eltérni. Krisztus ezért tett eleget: miattunk, helyettünk és érettünk. Három fontos szó. Isten igazsága Krisztus áldozata által kegyelemmé változott. 

    Ezt az igazságos, kegyelmes Istent nem ismeri a hitetlen világ. Bár tud róla, bár – talán - részt is vesz a külső ünneplésben. Ahogy az első virágvasárnap is történt. Csak szenzáció volt sokak számára. A kérdés személyes (akár a Káté kérdései): vajon ismerem-e igazán Istent, úgy, ahogy ő kijelentette magát? Úgy, ahogy Krisztusban megjelent közöttünk. Úgy, ahogy szeret engem, egyszülött Fiát adta értem. Mindez hozzá tartozik Isten ismeretéhez. Sokan úgymond a maguk módján akarnak hinni, saját elképzeléseink szerint, úgy, hogy közben nem akarnak hozzá tartozni, nem akarnak rá figyelni. A Biblia szerint Isten megismerése a vele való közösséget jelenti. Annak felismerését, elfogadását, amit Isten tett értem. A neki való engedelmességet. Ha ismerjük az ő jótéteményét, irgalmát, akkor mi nem maradhatunk továbbra is keményszívűen, hajthatatlanok, nem bánthatjuk egymást… Akkor nem irányíthatnak az indulataink… Krisztusra tekintő hitünk kell vezéreljen.

   A hitetlenség általános lelki betegség lett (világjárvány). A rövid távú célok eltakarják szemünk előtt az igazit, az örökkévalót. Világunk önzésre, érzéketlenségre tanít minket. Ez a könnyebb. Krisztusnak is könnyebb lett volna nem menni a keresztre. Szüleinknek is könnyebb volna nem vállalni minket, nem kínlódni a nevelésünkkel. Könnyebb lenne nem tanulni, semmit sem tenni. De jó lenne?    

  Gyönyörű gondolattal zárul ez az ima. Jézus a végén még egyszer a legfontosabbat hozza szóba: az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük. Ha a Krisztus szeretete marad bennünk, bennetek, ha ezzel a szeretettel szolgáltok, szolgálunk másoknak, akkor Isten szent, jó, tökéletes szándéka fog megvalósulni bennetek. Akkor szép és örvendező életetek lesz. Krisztust azt ígéri: én is őbennük. Értitek: ha mi erőnk mellé odavesszük a Krisztusét, az elég minden kísértés legyőzésére… (Híres hadvezér tisztje mondta egy csata előtt: sokkal többen vannak, mint mi. A hadvezér megkérdezte: engem hánynak számoltál?) A mi néha ingatag hitünk és az ő végtelen kegyelme elég ahhoz, hogy megmaradjunk hűségesnek ebben a hamis világban. Oda kell számítanunk Krisztust magunk mellé, vagy inkább: oda kell csatlakozzunk az ő megtartó közösségéhez. Vele bizalommal indulhattok, benne kiteljesedik az életetek, őt követve célba érkeztek. Hozsánna. Ámen.