Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Jn 20, 1-18 (Husvet I.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Jn 20, 1- 18 (húsvét I. - délelőtt)

 

A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek. Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.

 

    Nagypéntek húsvét közvetlen előzménye. Arról szól, hogy mire képes az ember önmagában: árulni, tagadni, gyáván meghátrálni, gonosz indulataitól elragadtatva erőszakoskodni, ártatlant keresztre feszíteni.  Legjobb esetben tanácstalannak lenni (Pilátus), szomorkodni (asszonyok, tanítványok), a végtisztességet megadni (József).   Odahelyezik Jézust, olvassuk a húsvéti történet előtti sorban. Ha itt vége lenne az evangéliumnak, akkor valóban hiábavaló lenne az ünnepünk, prédikálásunk. Akkor egy emlékbizottság lennénk: a kivégzett Messiást és a vele eltemetett ideáljainkat siratnánk.

   Pedig úgy tűnik: minden lezárult. Megölték hitvány zsoldosok, megszűnt dobogni a szíve, ahogy Pilinszky írja gyönyörű húsvéti versében. A történet befejeződött. Csak az idő halad egykedvűen tovább.

    Így érkezik el a hét első napja. De nemcsak egy új hét köszönt be, hanem valami, minden addigit gyökeresen átértelmező, az egész univerzumra kiható új kezdődik, amiről a tanítványok még nem tudnak. Húsvét csodája teljességgel az Isten műve. Annak öröme akkor lesz a mienk, amikor elfogadjuk, amikor betölti életünket. Aki egy sötét pincében ül, nem veszi észre, hogy odakint kisütött a nap.

    János a magdalai Márta szemszögéből - valószínű az ő tanúságtétele alapján - írja le a húsvéti események első „megtapasztalásait”. Még sötét van, amikor ez a hűséges, szomorú asszony elindul a sírhoz. (Utánanéztem: ebben az időszakban Izraelben 22 perccel hamarabb kel a nap, mint nálunk.) Átsírt napok, nyugtalan éjszaka után, alig várva, hogy a szombati tilalomnak vége legyen, vág neki ennek az útnak. Viszi a szíve, a bánata. Mint azok, akik szerettüket vesztették el: valami bizonyosságot, megmutatkozó jelt keres, ami vigasztalás lehet számára.  Mária a Jézus sírjához indul. De az már nem sírhely, hanem a feltámadás földi helyszíne. A halálon túlnéző reménységünk tájékozódási pontja.

   Mária látta, hogy a kő el van véve. („Nem azért, hogy Jézus kijöhessen, hanem, hogy a tanítványok bemehessenek”.) A kő a gyászt, az emberi tehetetlenséget, kicsinyhitűséget, kételkedést, stb. is jelképezi. A látvány felkavarta. Sarkon fordult, és futva sietett Péterhez és Jánoshoz, és remegő szívvel, elfúló hangon közölte velük: elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk hová tették. Magdalai Mária az élettelen Jézusra gondol itt, akit tenni és venni lehet, mint egy bábot, mint egy ereklyét.  A kegyelet hangja szólal meg szívében. Hát még ezt a csúfságot is elkövették vele! (Vannak történelmi példák: sírban sem hagytak nyugodni, sőt még ítélet elé is állítottak rég elhunyt, eltemetett személyeket). Olyan emberi a Mária megnyilvánulása! És az is, ahogy Péter és János reagálnak. Mi is ezt tennénk. Mennyire hétköznapi minden ebben a történetben emberi oldalról nézve, és ugyanakkor – a lényeget tekintve - milyen kimondhatatlanul dicsőséges. Miközben emberi aggodalmaskodást, fontoskodást, tanácstalanságot látunk, fenséges módon lesz nyilvánvaló Isten halált eltörlő hatalma, győzelmes szeretete.

  A két tanítvány futva megy mi a sírhoz. Rokonszenves ez a buzgóságuk. Ó, mennyi fele szaladunk! Vajon Krisztushoz igyekszünk-e? Nem az ő sírjához immár, hanem szavát hallani, neki szolgálni? Ama másik tanítvány, akit Jézus szeret, fiatalabb, és előbb ér a sírhoz.  Megnyeri a húsvéti futóversenyt. De meghátrál a cél előtt. Csupán behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők. Mennyire hiteles, mennyire valóságos ez a jelenet is. Nem ül rajta semmiféle misztikus köd. Olyan csendben és tisztán történik minden, akár egy fa kirügyezése.

  Péter odaérve egyenesen belép a sírboltba, látja a lepleket, és a kendőt, amely a fején volt, külön összegöngyölítve. Nem szétdobálva, nem porrá égve. A feltámadás az élet rendjének helyreállásáról szól a halál káoszában. Mennyi zűrzavart, mennyi fájdalmat, nyomorúságot, bonyodalmat okoz a halál. Húsvét a helyreállítás jó hírét hozza. A sziklasír, akár az istálló: végtelenül egyszerű helyszín. A győzelmes szeretet bizonyossága tölti be.

   Bemegy akkor János is, és „látott és hitt”. Tudjuk, nála gyakori e két fogalom összekapcsolása. Ő maga is látta Jézust, az ő csodáit, és hitt benne. „Aki látja a Fiút  … (Jn 6,40). De ugyanő írja le később Jézus szavait: boldogok, akik nem látnak és hisznek. Itt még csak a testi látásig jut el. Hiszi, hogy valami rendkívüli csoda történt, de még nem tudja, hogy valójában mi. A következő mondatban az áll: nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. Szemünk sem szokja meg egyből az erős fényt. A halottak közül kifejezés, amit a Hiszekegy is tartalmaz, arra utal: Jézus nemcsak a bűnösök, de a halottak közé is számláltatott. Azonban ő nem ebbe a földi életbe tért vissza, hanem az örök dicsőségre támadt fel.

   A tanítványok hazamentek. Felemás érzésekkel, valamit sejtve, és mégsem teljes bizonyossággal. A csoda megtörtént, de az ő szívükben még félhomály van. Mária – aki másodszor is visszament a sírhoz, a tanítványokat követve -, kívül áll a sírnál és sír. Azt siratja, aki él. Isten csodái előttünk járnak. Milyen sokszor sírtunk olyan dolgokért, amiket Isten már elintézett.

   Behajolt ő is a sírboltba, és két angyalt látott ülni fehér ruhában. Isten követei, küldöttei ők. Máriát kellett erősíteniük, neki kellett bizonyságot tenniük. Ott ülnek minden feltűnés nélkül (nem állnak): van ebben valami meghittség és méltóságteljesség. Mintha nem lenne sietős a dolguk. Le vannak telepedve a győzelem biztos, ünnepélyes nyugalmával  Jézus feltámadásának tárgyi bizonyítékai között. Szent szcenográfia.

   Meg is szólítják, illetve kérdezik Máriát: miért sírsz. Ő válaszol is szíve keserűségében: elvitték az én Uramat. Hát milyen Úr az, akit el lehet vinni? Akit félre lehet tenni? Vajon nem így gondolkozunk mi is Jézusról? Bezárjuk  a templomba, ünneplésünkbe, az úrvacsorába, szertartásokba … és nem hatja át mindennapjainkat szeretetének ereje, békessége, a benne való reménység.

   Ekkor magdalai Mária hátratekintett, és látta, hogy ott áll valaki, és nem ismerte fel, hogy Jézus az. Az élő, feltámadott Úr. Aki, íme, neki jelenik meg először. Mint a nap első sugara, hogy aztán betöltsön ragyogásával mindent. Kérdezhetnénk: miért nem a főpapoknak, Pilátusnak jelenik meg Jézus?  Hogy letaglózza őket mérhetetlen dicsőségével, a szemükbe vágja gonoszságukat. A szeretet gesztusa lett volna az? Hitből, vagy félelemből borultak volna le lábaihoz? Eljön az idő, amikor minden térd meghajol majd előtte.

  Jézus is megkérdi Máriától: miért sírsz, kit keresel? A feltámadott Úr ugyanazzal a gyöngéd szeretettel érdeklődik övéi felől, mint a földi testben köztük járó.

Mária azt gondolta, hogy a kertész. Emberek vagyunk: a hit dolgaiban, a legnagyobb csodákat, legszentebb dolgokat illetően is lehetnek félreértések bennünk. Mária még mindig a kegyelet kötelességét akarja leróni Jézussal szemben. Ennél több a mi megbízatásunk!  

 

   Jézus ekkor nevén szólította. A jó pásztor, aki egyenként ismeri juhait, és senkit sem hagy elveszni.  Mária! Nem valami személytelen feltámadásban hiszünk, nem a világszellemben történő elmerülésben, stb., hanem abban, hogy én leszek, te leszel.

   Mária most már megfordult, és ocsúdó örömmel mondja, kiáltja héberül, anyanyelvén (legőszintébb, legspontánabb reakcióink így nyilvánulnak meg): Rabbúni. Mesterem. Most már teljes bizonyossággal tudom, hogy te vagy, hogy mindig Mesterem maradsz, jóságodat, hozzád tartozásomat a halál sem tudja semmissé tenni.

   Jézus azt mondja: ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához. Hanem menj el, mondd meg, hogy felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Itenemjhez és a ti Istenetekhez.

   Elment Mária: a találkozás boldogságával, a küldetés lelkesedésével. Vitte a hírt, hogy látta és hallotta az Urat. Ez legyen a húsvét nagy öröme számunkra is: a Krisztussal való közösségünk és a tőle kapott békesség továbbajándékozása. Ámen.

 

Urunk, felséges, dicsőséges mennyei Atyánk, áldjuk szent nevedet, hogy nagypéntek sötétségét, gyászát húsvét ragyogó diadala követte, hogy a mi megváltó Urunk nem maradt a sírban, hanem hatalommal és csodálatos győzelemmel új, örökkévaló életre kelt.     Teljes szívünkből dicsérünk és magasztalunk téged, hogy nekünk is új életet, élő reménységet ajándékozol Jézus Krisztusnak a feltámadása által. Ennek lelkesedése, öröme töltheti be a szívünket most, amikor együtt ünneplünk, de életünk minden napján.

Magasztalunk Téged, mennyei Atyánk, hogy elfogadtad a Krisztus áldozatát, és feltámadásában megmutattad: valóban részünk van az általa megszerezett igazságban és üdvösségben. 

Bocsásd meg, hogy miként a magdalai Mária és a tanítványok szívében, úgy mibennünk is sok kételkedés, értetlenség van. Krisztus Urunk tündöklő világossága nem tudja áthatni lelkünk sötétségét, csak saját tapasztalatainkra, erőtlenségünk jeleire figyelünk, csak az emberi lehetőségeket vizsgáljuk. Vezess el minket a húsvéti felismerésre, a Krisztus hitben való meglátására, a vele való átformáló találkozásra, hogy betöltsön győzelmének ereje, dinamizmusa, öröme, azt tudjuk továbbvinni, másokkal megosztani! Soha el ne csüggedjünk, tudva, hogy sem élet, sem halálé el nem választhat tőle, megtartó Urunktól! Cselekedd Lelked által, hogy gyülekezetünkben is minél több személy, család életében valósággá legyen Krisztus élő jelenléte, az ő békessége, szeretete hassa át az emberek tudatát, gondolkodását, cselekedeteit! Így fog megmutatkozni köztünk is kegyelmed gazdagsága, áldásaid sok drága gyümölcse javunkra, a te dicsőségedre.

   Könyörülj közösségünkön, imádkozunk, hadd jusson el a Krisztus megváltó áldozatáról és halált legyőző szeretetéről szóló evangélium bőséget ajándékozó jó híre a szegényekhez, vigasztaló üzenete a gyászolókhoz, gyógyító ereje a betegekhez, szabadító hatalma a külső vagy lelki fogságban levőkhöz, megújító hatása a megfáradtakhoz, csüggedőkhöz, bátorító biztatása a félelmek, megpróbáltatások között élőkhöz! Imádkozunk ezen az ünnepen azokért a gyülekezetekért, akikkel kivételes kapcsolatban vagyunk. Áldd meg a bubikoni, kisgyőri, houteni testvéreket, ebben a holland közösségben kiváltképpen a Bán család ügyét, megpróbáltatását hozzuk elődbe.  Könyörgünk a világ keresztyénségéért, tégy minket húsvéti, az örökkévaló király hűséges, hittel szolgáló, a küzdelmekben kitartó népévé. Atya, Fiú, Szentlélek, hallgass meg minket most és mindörökké. Ámen.