Jn 3, 22-36 (vas.de./dec.31.)

   22 Jézus ezután elment tanítványaival együtt Júdea földjére, ott tartózkodott velük, és keresztelt. 

23 János is keresztelt Ainónban, Szálim közelében, mert ott sok víz volt, és az emberek odamentek és megkeresztelkedtek. 

24 János ugyanis még nem volt börtönbe vetve. 

25 János tanítványai vitába szálltak a zsidókkal a megtisztulásról. 

26 Odamentek Jánoshoz, és ezt mondták neki: Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy. 

27 János így válaszolt: Semmit sem kaphat az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki. 1Kor 4,7 

28 Ti magatok tanúskodhattok arról, hogy megmondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el. 

29 Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé. 

30 Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. 

31 Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről való, földi az, és földiekről szól. Aki a mennyből jön, az felette van mindenkinek: 1Kor 15,47 

32 arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott, de bizonyságtételét senki sem fogadja el. 

33 Aki befogadja bizonyságtételét, az pecsétet tesz arra, hogy Isten igaz. 

34 Mert akit Isten küldött, Isten beszédeit szólja, mert annak ő bőségesen adja a Lelket. 

35 Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent. Kol 1,19 

36 Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta. 1Jn 5,12 

   Bizonyos értelemben rendkívüli év volt az idei: vasárnappal kezdődött, és azzal is végződik. Mondhatjuk: Isten kegyelme beiktatott nekünk egy pótalkalmat, egy plusz vasárnapot… Kérdés, hogy mennyire használtuk ki a lehetőségeket? Istentől kapunk pótnapokat, pótéveket, talán évtizedeket is. De mit kezdünk velük? Sokszor sóhajtozunk: Uram, ha több szabad időm lenne! Több van, mint elődeinknek, de kevesebbet fordítunk az Istennel való kapcsolattartásra. Nem azok a gyerekek adják vissza a legtöbbet a szüleiknek, aki a legtöbbet kapják.

   Jézus elment tanítványaival Júdea földjére, ott tartózkodott velük, és - így olvastuk – keresztelt. János éppen a következő fejezetben tisztázza, hogy Jézus maga nem keresztelt, hanem a tanítványai.(Talán úgy értelmezhetjük ezt a mondatot: Jézus ott volt velük, amikor kereszteltek.) Talán átvihetjük ezt a megjegyzést a mi kereszteléseinkre is: mi végezzük azokat, de az Úr jelenlétében. (Bűneink elmosását, amit a keresztség kiábrázol, mindenképpen ő viszi véghez: „Úr Jézus, kérünk tégedet…”)

  A következő sorban megjegyzi az evangélista: János is keresztelt. Bár tudta, hogy már eljött a megígért Megváltó, nem hagyta abba az ő szolgálatát. Hívta az embereket a megtérésre, rámutatva Jézusra, az Isten Bárányára. Hallunk a helyszínről is (Ainón, Szálim közelében), magyarázatként pedig arról, hogy ott sok volt víz (a Jordán medrében a víz időszakosan leapadt), illetve találunk egy időmeghatározást is: mindez a János börtönbe vettetés előtt történt. Életünk konkrét helyszíneken zajlik, bizonyos történések vannak mögöttünk és előttünk (amik még ismeretlenek előttünk), de hisszük és valljuk: Isten oltalma alatt állunk. Nem tudjuk pontosan, hogy hova és mire jutunk, de meg vagyunk győződve afelől, hogy Isten szeretetétől senki el nem választhat.  

   János tanítványai vitába szállnak a zsidókkal a megtisztulásról (csak sejtjük, hogy az Ószövetség tisztulási rituáléival szemben a lelki megtisztulás jelentőségét hangsúlyozzák, aminek csupán külső jele a keresztség). Ua. tanítómesterüknek, Jánosnak a tudomására hozzák, hogy „az, akiről bizonyságot tettél, keresztel, és mindenki hozzá megy”. Burkoltan benne van: az emberek figyelmét elvonja rólad, őket elviszi tőled. János tudja, hogy szolgálatának a célja az, hogy Jézusról tegyen bizonyságot. Amit tanítványai féltékeny gondolattal mondanak ki, az a legjobb hír számára. Ő azért prédikál, hogy mindenki Jézushoz térjen. (Egy orvos mondta: az én fő célom az emberek egészsége, vagyis az, hogy ne legyen szükségük rám.) Ez az evangélium hirdetésének a titka. 

  Bölcs a válasz: semmit nem kaphat az ember, ha nem a mennyből adatott neki… Ti vagytok a tanúim, hogy megmondtam nektek, hogy nem én vagyok a Felkent. Nem vetélytársa vagyok Krisztusnak, hanem az útkészítője...

   Nagyon szép, kifejező a hasonlat a vőlegény barátjáról, aki elhozza a menyasszonyt a vőlegénynek: nem magának akarja megszerezni, hanem a barátjának, és boldog, hogy létrejön a frigy. „Ujjongva örül”. Értjük, itt valami elragadtatott, a földieket meghaladó örömről beszél János. Mert szolgálata hátterében nem valami emberi fontoskodás, nem hatalmi törekvés, nem követők toborzása, hanem Isten örökkévaló, üdvözítő terve áll, ami Krisztusban teljesedik be… 

   Gyönyörű, mély tartalmú kijelentés, vallomás hangzik el: neki növekedni kell, nekem kisebbé lennem. Azonban az ő növekedése az én felemeltetésem is. Mert ő a világ Üdvözítője… Nem tudom, hogy ez az évünk miről szólt, hogy tudtunk-e alázatosak lenni, vagy mi akartunk kitűnni, érvényesülni. Talán hivatkoztunk a Jézus nevére, mégis rólunk, a mi naggyá lételünkről szólt minden ténykedésünk, ügyeskedésünk. Egyik karácsonyi írásban olvastam ezt az elgondolkodtató mondatot: „ó, mennyit készülünk az ünnepre, és milyen keveset adunk az Ünnepeltre!”.

   Neki növekedni kell… Ez kell(ene) legyen a jövő év lelki projektje. Az ti., hogy Krisztus indulata, jósága, igazsága növekedjék bennünk, közöttünk. Mert ha a mi büszkeségünk, makacsságunk, akaratosságunk kezd el növekedni, akkor annak nem lesznek jó következményei. Vajon készek vagyunk-e Krisztusnak átengedni az irányítást? Magunkat alárendelni szeretet, jósága uralmának. (Egyik cég súlyos gondokkal küszködött, a tulajdonos egyik barátjától kért segítséget, akinek egy hasonló profilú, világhírű vállalkozása volt. A barát megígérte, hogy a legjobb menedzserét egy évre a rendelkezésére bocsátja… Egy év múlva a cégnél még rosszabb volt a helyzet. Mi történt, kérdezte sikeres barát a visszaérkező menedzsert? Nem tudom, tőlem ott egy évig semmit nem kértek és semmit nem kérdeztek.) Hiába van a legjobb Tanítónk, ha nem figyelünk rá.       

  János bámulatos módon látja a földi és mennyei összefüggéseket: Aki felülről jön, az felette van mindenkinek… Vegyétek észre: én halandó ember vagyok, de ő, Krisztus – bár hozzánk hasonló lett - felülről jött, ő mindenek fölött van. A mai ember ezt nem akarja így elfogadni. Magát helyezi mindenek fölébe, és semmibe veszi az Istent. Isten dicsőségét ezzel nem tudjuk kisebbé tenni (ártunk-e a Napnak, ha „sértődöttségünkben” elzárkózunk világossága elől?), de elvétjük igazi célunkat. 

   Mi földiek (mégha a mennyeiekről akarunk is beszélni) földiként szólunk. Ő, Isten egyszülött Fia (aki testté lett) arról tesz bizonyságot, amit hallott és látott az Atya színe előtt. Ő teljes kegyelemmel és igazsággal. A kegyelem és igazság nem mindig győzelmes trombitaszóval, hatalommal és lenyűgöző erővel jelenik meg. Egy kis gyertya fénye dacolás az univerzum összes sötétségével szemben. Ezer tagadó szóval szemben egyetlen szelíden hívó hang a kegyelem erejét bizonyítja... 

   Senki nem fogadja be… Szomorú mondat ez. Érzünk benne kis túlzást is, de valójában önmagától senki nem képes befogadni Isten üzenetét, mert mi emberi módon gondolkozunk. Csak tőle kapott hittel tudjuk őt felismerni… (Mese: egy király kihirdette: ahhoz adja a lányát, aki be tud jutni bevehetetlen várába… Senkinek nem volt esélye. Egyik királyfinak mégis sikerült, mert a király a várból a szerelméhez kiszökött lánya könyörgésére, vele együtt beengedte a várba). Isten országában csak Krisztussal, Krisztusért juthatunk be. Krisztus a kulcsszemély.  

    Ő az Isten igazságát hozta el. Isten Lelkét kapta, Isten beszédeit szólja. Aki befogadja bizonyságtételét, az az Isten igazságát pecsételi meg. Az igent mond az Isten igenjére. Sok kisebb-nagyobb vitánk volt ebben az évben is, főleg „igazságaink” bizonygatása miatt. Milyen jó lenne, ha egyre inkább az Isten igazsága érvényesülne köztünk és az egész világon! Máris meglenne a megoldás családi nézeteltéréseinkre, konfliktusainkra, az orosz-ukrán testvérháborúra, a zsidók és palesztinok közti évezredes feszültségre.  

   Az Atya szereti a Fiút… A kegyelem nagy titkának a nyitja az Isten szeretete… Mindent a Fiúnak adott… A Fiú pedig azért akart minket, hogy megváltson. Azért kellettünk neki. Nem zsarnokoskodni akart fölöttünk, nem profitálni belőlünk. (A régi, hűbéri világban az egyik földbirtokos fia – miután apja kérésére egy nehéz feladatot elvégzett – jutalmul az egyik jobbágyfalut kérte… Az apa azt hitte, hogy valami üzleti szándék áll a háttérben, de aztán kiderült: a fiúnak azért kellett a falu, hogy annak lakosait felszabadítsa. Ui. gyerekkorában összebarátkozott az egyik ott élő jobbágyfiúval…)

     Aki hisz a Fiúban, örök élete van… A legfontosabb kijelentés. Abban pedig a reánk tartozó, döntő szó az, hogy „hinni”. A hit mély, rendíthetetlen, személyes, engedelmességre ösztönző bizalmat jelent, azt a meggyőződést, hogy Isten irántam való szeretetét, amit Krisztusban mutatott meg, semmi sem tudja megváltoztatni. Azt a minden kétséget legyőző reménységet, hogy Isten ígéretei beteljesednek az én életemben is. Ha a hitről beszélünk, akkor egyben (ugyanazon lélegzetvétellel) Isten szeretetéről, és a benne való élő reménységről is beszélnünk kell. (A tékozló fiú hitt apja szeretetében, bocsánatában, és reménységgel indult ez hazafele – akár egykori cimborái kétkedő, gúnyos megjegyzéseivel nem törődve -, és gyermekké fogadtatott.) 

   Az Isten szeretetébe kapaszkodó, Krisztus fele elinduló hiten kívül csak a harag, az ítélet, az elveszés van. Az evangélium beszél a rossz hírről is… Aki nem engedelmeskedik a Fiúnak, azon Isten haragja marad. Börtönünk kulcsa a mi kezünkben van: lépjünk ki, hittel induljunk el, és legyen Krisztusban áldott életünk, és majd örök üdvösségünk. Ámen.