Jn 5, 31- 40 (vas.de.)

31 Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. 

32 Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik. 

33 Ti elküldtetek Jánoshoz, és ő bizonyságot tett az igazságról. 1Jn 5,9

34 Nekem azonban nincs szükségem embertől való bizonyságtételre, hanem azért mondom ezeket, hogy ti üdvözüljetek. 

35 Ő volt az égő és világító fáklya, de ti csak egy ideig akartatok az ő világosságában örvendezni. 

36 Nekem azonban Jánosénál nagyobb bizonyságtételem van. Mert a tettek, amelyeket átadott nekem az Atya, hogy teljesítsem azokat, ezek a tetteim maguk tanúskodnak arról, hogy engem az Atya küldött el. 

37 Az Atya, aki elküldött engem, ő tett bizonyságot rólam. Az ő hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, 

38 és az igéje sem marad meg bennetek, mert annak, akit ő elküldött, nem hisztek. 

39 Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, Ézs 34,16; 2Tim 3,15-17

40 és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. 

    A bethesdai beteg meggyógyítása után felkavarodnak a vizek az emberek lelkében is, viták hullámai csapnak fel Jézus körül. Kicsoda ez a Jézus, aki a hagyományt megkerülve visz véghez csodát (mert a kánon/a szokásrend szerint a rendkívüli gyógyulások ott a Bethesdánál az angyal leszállásához voltak kötve)? Miért szombaton teszi ezt, a törvényt megsértve? Lehet-e Istentől az, ami úgymond törvényellenes? (Vajon jól értjük-e az Isten törvényeit? Nem önkényesen értelmezzük-e azokat úgy, hogy valósággal szembeállítanak Istennel…  Van egy kis történet: az álruhás király a küldöttségével megérkezik az egyik várhoz, de az őrség nem akarja beengedni, mert kérik tőle a parancsba kapott jelszót… Tudjátok, az hogy hangzik? „Engedd be a királyt!”) Értjük, igaz? Jézussal szemben nem törvényeskedhetünk. Ő maga a törvény. Minden az ő személyén áll vagy bukik. Ő Isten gyógyító, szabadító hatalmát képviseli: valójában a bethesdai tónál történt minden előző csoda is róla szólt. 

    Jézus azt mondja a zsidóknak, hogy ő nem tesz önmagáról bizonyságot. Ő mennyei küldetéssel, a megváltás megbízatásával érkezett erre a világra: Krisztusként, azaz Felkentként. Isten minden ígérete rá vonatkozik, és benne teljesedik be. Nem a maga akaratát, dicsőségét keresi. A kereszt bizonyítja ezt a legmeggyőzőbben…

  Keresztelő Jánosra hivatkozik Jézus, és elmondja vele kapcsolatban: ő valóban az igazságról tett bizonyságot. De ki figyelt a szavára? Ki az, aki felismeri az igazság szavát a magukat ajánló ál-igazságok hangos piacán? Ki hallja meg az igét a minket körülvevő nagy lármában? Ki az, aki észreveszi az igazság fáklyájának világosságát a körülöttünk vibráló, vakító külső fényárban?  Egyik igehirdető írta le: a legnagyobb lelki szükségünk az, hogy elfelejtettük azt, amit Jézus tanít: hogy ti. egy az szükséges dolog. És azt hisszük, hogy ezt is, meg azt is meg kell szereznünk, el kell érnünk ahhoz, hogy boldogok legyünk. Nem a világ kínálatához kell lelki keresésünknek igazodnia! Hiszünk-e Isten szavának?   

    Nemcsak bizonyítékokra, hanem belső bizonyosságra is szükségünk van. (A HK is ebben az értelemben fogalmaz: az igaz hit nemcsak biztos ismeret, ugyanakkor szívbeli bizodalom is). Fel kell ébredjen bennünk – a Szentlélek munkája ez -  az igazság utáni vágy, éhség és szomjúság. Rá kell hangolódnunk Krisztus indulatára, akaratára. Akit az igazság gőgössé, önhitté tesz, az nem az igazit találta meg. „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok”- hangzik a Jézus tanítása az evangéliumban. Nem tölthet be minket a látszat, nem elég gyönyörködnünk a szép bibliai mondatokban. A világosságról nem beszélnünk kell elsősorban, hanem azt befogadnunk, követnünk, azt továbbvinnünk.   

  Jézus arról is beszél, hogy ő nem szorul mások részéről érkező visszaigazolásra, megerősítésre. (A Nap tündöklő ragyogását nem befolyásolod azzal, ha esetleg szidod azt, vagy elzárkózol előle.) Ő nem a maga sikerét hajszolja, nem a saját népszerűséget keresi… Mi emberek el sem tudjuk képzelni, hogy ez mennyire nem volt fontos számára! Őt szeretete hajtotta, megváltásunk szent szenvedélye. Mégis: milyen nehéz meggyőznie minket arról, hogy jót akar. Akkor is nehezen hisszük el, amikor a kereszten látjuk őt. 

    „Azért mondom ezeket, hogy üdvözüljetek.” Milyen nagy kijelentés ez! Ez volt megváltó Urunk legfőbb célkitűzése, törekvése. Mindent ezért tett, ezért vállalt. Isten nagy, golgotai terve ezért valósult meg benne. Ebben, vagyis az üdvösségben éri el célját teremtésünk, életünk, létezésünk. És ez kell legyen a mi törhetetlen, élő, boldog reménységünk minden helyzetben: betegségben, veszteségben, küzdelmek között. Ez a hit kell elkísérjen, hogy ti. mi Krisztus által Isten megváltott, az örök életre elhívott gyermekei vagyunk. Tőle senki és semmi el nem választhat. 

   A végső érv Jézus üdvözítő küldetése kérdésében nem a János kétségtelenül hiteles bizonyságtétele: nagyobb tanú áll ki mellette. Az Atya, aki elküldte őt, aki a megváltás szolgálatát bízta rá. Minden, ami általa történt – születésétől kezdve - erről a szolgálatról szól. Vajon felismerjük-e a jeleket, azt, aki azokat végrehajtja, és azt, aki elküldte őt? Értjük tehát: Krisztusnál nagyobb, irántunk való kegyelmét hirdető bizonyítékot nem adhat az Isten. Benne mindent megkapunk. Elfogadjuk-e?

    Egy lesújtó kijelentés hangzik el Jézus ajkáról: Az ő hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, és az igéje sem marad meg bennetek, mert annak, akit ő elküldött, nem hisztek (37-38.vers). Négy „nem” található ebben a mondatban. Nem hallottátok a hangját. Az Ószövetségben olvasunk arról, hogy Isten hangját emberek hallották meg. Ádám, Mózes, Illés, a választott nép (5 Mózes 5), még az ellenség is (1 Sám 10), az egész teremtett világ (Zsolt 29). Az Ézs 30, 21 – ben olvassuk: Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra le ne térjetek!    Arcát sem láttátok. Isten arcát nem is láthatja bűnös ember. Ez a megállapítás ott van az Ószövetség axiómái, alaptételei között. Jézus itt mintha olyasmit vetne hallgatói szemére, amire nincs is esélyük. De a láthatatlan Isten leleplezte magát egyszülött Fiában. Az ige testté lett. De ti nem ismertétek fel őt… Ezzel nemcsak gyarlóságaikra emlékeztet minket az Úr, hanem keményszívűségünkre is.  

   Nem marad meg bennetek az ő igéje. Pedig azt azért adta Isten, hogy bennetek maradjon… Nemcsak meghallani kell azt, vagy akár magyarázni tudni, hanem megélni. Szoktuk mondani: úgy bennem maradtak valakinek a szavai. Elkísérnek, mindegyre elgondolkoztatnak… Ami bennünk marad, az hatással van ránk. A harag, a rosszindulat, a sérelem, neheztelés is. Gyűlölködés, aggodalmaskodás. Bárcsak a jót fogadnánk be! Annak biztosítanánk teret, azt engednénk uralomra jutni! Igaz, mennyi minden kiszorítja, elnyomja bennünk az Isten igéjét? Kilopja azt a szívünkből a Sátán, és mindenféle lim-lommal tölti meg azt. És már nem tudunk békességben élni, és hálásak lenni, és önzetlenül odafordulni egymáshoz… 

   Mert annak, akit elküldött, nem hisztek. Ez a negyedik nem. Talán a legtragikusabb. Nem halljátok az Isten szavát, nem látjátok, nem ismeritek őt, nem marad meg bennetek az ő igéje, ennek pedig az a következménye, hogy nem hisztek annak, akit elküldött. Akiben, hallottuk, mindent nekünk adott az Isten. Aki benne, az Isten Fiában nem hisz, az minden áldást visszautasít. Az a legfőbb jót zárja ki az életéből. A hit, a kegyelem feltétele teljesen Krisztushoz kötött. Akié a Fiú, azé az élet. 

(Oázis- történet. Egy fallal bekerített, fegyveresek védte oázishoz érkezik egy elcsigázott csoport, mindenképpen be kell jutniuk, mert különben szomjan halnak. Tervezik az őrök lefizetését, éjszaka a fal átmászását… Egy kisgyerek jön ki az oázisból, ott játszadozik a kapuban, és azt mondja a várakozóknak, hogy ő be tudja vinni őket. Legtöbben kikacagják… csak nem egy hátulgombolós gyerek oldja meg az ő nagy kérdésüket. Páran mégis hallgatnak rá, megindulnak vele, az őrök vigyázzba vágják magukat, és beengedik valamennyiüket. A gyermek az oázist birtokló törzs vezetőjének a fia volt.)   

    Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek… Még az sem elég, ha kutatjuk. Ha úgy vizsgáljuk a kijelentést, mint valami érdekes, izgalmas témát. Mintha hatalmunk lenne fölötte, mintha nekünk kellene összefüggéseit felfedeznünk, és aztán végső véleményt mondanunk róla. Mintha az egy szabad rendelkezésünkre álló eszköz lenne, aminek segítségével meg tudjuk szerezni a kegyelmet, az üdvösséget. Isten igéjéből éppen azt értjük meg, hogy képtelenek vagyunk erre. És ezen a ponton mutat rá az ige Krisztusra (v.ö. Csel 13, 39). Ezt a személyes üzenetet, ezt a Személyt kell nekünk elfogadni. Nem az Írások adnak nekünk örök életet, hanem az a Krisztus, akiről bizonyságot tesznek. Ne a szabadságleveledet csókolgassad, hanem azt, aki az megszerezte neked!

   De ti – mondja Jézus - nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. Krisztushoz menni, és életet nyerni – ez a kettő szorosan összetartozik. Mert Benne van az élet. Benne van a mi váltságunk, az ő vére által…  Ki az, testvéreim, aki közülünk úgy gondolja, hogy Jézushoz kell mennie ahhoz, hogy élete legyen? Legtöbben azt gondolják, gyülekezetünk (kór)képe is ezt mutatja, legtöbben azt gondoljuk, hogy nekünk nincs szükségünk Jézusra, nekünk van életünk nélküle is, és tudjuk, hogy mihez kezdjünk azzal. Senki nem kell megtanítson. De, testvérek, látjátok ezen a Jézus nélküli életen – egyéni vagy közösségi vonatkozásban – a hanyatlás, a pusztulás jeleit? Vajon végső kudarcunk, csalódásunk kell bizonyítsa, hogy nem jól terveztünk, amikor Jézust kihagytuk a számításainkból, vagy pedig – mint a tékozló fiú – elindulunk Isten felé, elfogadjuk a Krisztusban megjelent életet, amiben áldás van, békesség, szeretet, és megtartatás, üdvösség?  Nyissuk meg a szívünket a Király előtt! Ámen.