Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Job 6 (vas.de.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Jób 6 (vas.de.)

 

   A Jób könyve nehéz olvasmány. Nehéz időkre való. A bajok, kísértések, megpróbáltatások közé jutott istenfélő ember belső küzdelmeiről, vívódásairól vall nagyon őszintén, hitelesen. És az ilyen helyzetbe kerülők tudnak valóban ráhangolódni, üzenetéből vigasztalást meríteni. Könnyebb lett volna Jóbnak, ha élettörténetéből kimaradnak a csapások, ha csak az első öt verset kell megírni róla (esetleg még az utolsó nyolcat… az 1070-ből!), de akkor sok keresztet hordozó sorstársa maradt volna biztató válasz nélkül gyötrő kérdései között. Krisztus sem kerülte el – emberi mivoltunkat vállalva – a megaláztatásokat, kísértéseket, hogy olyan Főpapunkká legyen, aki meg tud indulni gyarlóságainkon.  

    Az előző fejezetekből kiderül: tragédiák sorozata zúdul Jóbra, elveszti mindenét, ami földi szempontból fontosnak számít: vagyonát, gyermekeit, egészségét. Egyáltalán mije marad ezek után? Olyan emberi mélység ez, a létnek olyan sötétsége, zűrzavara, ahova csak a teremtő isteni világosság hatolhat be. Ahol – az evangélium nyelvén fogalmazva – csak Krisztus állhat mellénk, aki magára vette életünk minden szörnyűségét, még bűneinket is. Az Újszövetség példaként emlegeti Jóbot: Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr (Jak 5,11).

  A rászakadó nagy nyomorúságban barátai keresik fel, hogy vigasztalják. De megnyilatkozásaik együttérzés helyett kioktatást és ítélkezést közvetítenek. Saját, a Jób rosszra forduló sorsára vonatkozó feltételezéseiket próbálják bizonygatni. Kívülről könnyű elméleteket gyártani, ítélkezni. Belülről másként látszik.

  Jób, amikor megszólal, keserű panaszra fakad barátai előtt. Vesszen el a nap, amelyen születtem… Legszívesebben visszamenne a történelemben, és törölné a naptárból születése dátumát. Testi-lelki szenvedéseit elviselhetetlennek érzi, és úgy gondolja, jobb lett volna kimaradni az életből… Szinte megbotránkozunk. Hogy beszélhet így egy istenfélő ember?! Azonban nem az Istenben való bizalmát, hanem az erejét meghaladó megpróbáltatásokkal való harcát adná fel.  Szenvedéseinek rettenetes terhével küszködve jut el eddig a kijelentésig, kétségbeesett próbálkozásig, hogy valamiképpen „leírja”, ellenőrzése alá vonja fájdalmát.

   Elifáz – első hozzászólóként - felháborodásának ad hangot. Te, aki másokat intettél, a lankadt kezeket erősítetted, most, hogy téged ér a csapás, elbizonytalanodsz, összezavarodsz? Mindenki azt aratja, amit vetett. Másfelől az Isten tökéletességére hivatkozik. Ki gondolhatná igaznak magát előtte? Még angyalaiban is talál hibát.

   Egyébként szép, igaz tanítások fogalmaz meg Isten igazságáról és jóságáról: hatalmas dolgokat művel kikutathatatlanul, ő megsebez, de be is kötöz, megéred, hogy békesség lesz sátradban, stb.… Valahogy úgy beszél, mintha ő osztogatná ezeket a kegyeket, és neki nem lenne szüksége rá. Ezért üzenete nem ér célba. Van úgy, hogy szép dolgokat mondunk egymásnak, bajban levőknek, mégsem találjuk meg az utat a szívükhöz… Talán a lehajlás alázata hiányzik, a hitünk, segítő szándékunk hitelessége. Vagy az igazi szeretet a vigasztalás mellől. Ha egymást bátorítjuk, akkor arról kell bizonyságot tegyünk, hogy Isten soha nem hagyja el gyermekeit, hogy nincs az a mélység, ahol nem lenne jelen kegyelme, hogy erőtlenségünkben is ő hordoz. Biztatnunk kell, anélkül, hogy vádolnánk, támogatnunk, anélkül, hogy kényszerítenénk, kivárnunk, anélkül, hogy azonnali szemléletváltást sürgetnénk.      

   Jób – hallottuk - nagyon súlyosnak érzi a terhét, elkeseredését, szenvedését. A tenger homokjának mérhetetlen tömegéhez hasonlítja. Csak egy zsáknyi is milyen nehéz tud lenni belőle! Elismeri, hogy megterheltségében balgaságot beszélt… A keserűség, reményveszettség váratlan, meglepő nyilatkozatokat hozhat elő belőlünk. „Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam”, írja József Attila egyik versében.

   A Mindenható nyilai vannak bennem, mondja Jób, Isten rettentései sorban elérnek engem. Másként látja az ember a világot, ha jól megy sora, ha megelégedettségben él, mint ínséges időkben. (Másként süt a nap a börtön udvarán, mint kint, a szabadban.) Jób azt éli át, hogy körülötte minden ízetlen, fogyaszthatatlan lett, mint a romlott étel.   

    Ebben a helyzetben az a kívánsága, annak a visszás reménységének a beteljesülését várja, hogy Isten véget vet szenvedésének, kíméletlen fájdalmának: elvágja életem fonalát. Ebben a helyzetben is öröme, elégtétele maradna az, hogy nem tagadta meg Isten beszédét. Szívesen feladná a harcot, de hitéhez a végsőkig ragaszkodni akar. Ez teszi Jób küzdelmét hősiessé: meghanyatló reménységgel, de Istenben való bizalmában meg nem rendülve. Mintha azt mondaná: számomra mindennek vége, de nem kételkedem abban, hogy Isten irgalma örökkévaló.     

   A kilátástalan várakozást érzi nagyon nehéznek, kibírhatatlannak. Honnan vegyek erőt? Nem vagyok kő, nem ércből van a testem, törékeny, esendő ember vagyok. Nagyon őszinte, minden képmutatás nélküli ez a vallomás.

   Mai igeszakaszunk egyik mély üzenetű mondata: baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek. Nem magyarázatra, okoskodásra, helyretevésre, kioktatásra, bölcselkedésre, vállon veregetésre, üres szavakra, hanem szeretetre. A barát testvérül születik a nyomorúság idejére, olvassuk (Péld 17,9). Valóban nehéz helyzetben, kiszolgáltatottságban, amikor azt tapasztaljuk, hogy mindenki cserben hagy, mindenki ellenünk fordul, akkor derül ki, hogy ki az igazi támaszunk, segítségünk. A sikerek megmutatják, hogy milyen sok barátod van, a bajok pedig azt, hogy sokból hány az igazi. Aki(k)re számíthatsz.

   Jób úgy látja, hogy a hozzá közelállók, testvérei, akikben megbízott, elpártoltak mellőle, hűtlenek lettek… Nagyon találó a hasonlat: olyanok, mint az időszakos patak… Amikor eső van, áldás, akkor tele van a medrük, aztán jön a szárazság, elapadnak, fenékig kiszikkadnak.  

Karavánok, vándorok bíznak bennük, éltető vízért keresik fel, de csalódniuk kell, semmit nem találnak. Amikor égető szükség lenne rájuk, akkor semmit nem lehet kapni tőlük.

(Történet a két barátról… akik hajótörés után egy kis szigetre vetődtek ki, és imádkozni kezdtek. Ahhoz, hogy meglássák, hogy kit hallgat meg jobban az Úr, a szigetet két részre osztották… Egyik az első nap ételért fohászkodott, nemsokára gyümölcsfákra lelt, a másiknál semmi sem történt, másnap egy fejszéért imádkozott, hogy fát vághasson, hát talált egyet a parti homokban, a másik semmit, harmadik nap – nekibátorodva – egy hajó érkezését kérte, és tényleg, egy halászhajó közeledett, felvették. A barátjának nem szólt. Útközben Isten megkérdezte tőle: miért hagytad ott a barátodat? De, Uram, te az én imáságodat hallgattad meg… Tévedsz – válaszolta Isten -, én a barátod imádságát hallgattam meg… Ez lehetetlen - monda emberünk -, hiszen ő semmit nem kapott… Igen, mert ő azt kérte, hogy neked teljesítsem minden kérésedet.)   

   Így jártam veletek: elfordultok borzalmamtól, bánatomat nem tudom megosztani, ti csak ítélkeztek, nem felüdülést kapok, hanem száraz okoskodást. Pedig nem kértem semmit javaitokból, se pénzt, ajándékot, váltságdíjat, csak egy kis megéretést, együttérzést, jó szót, kedvességet. Vajon ezt megadjuk-e egymásnak?  Azt, ami igazából nem kerül semmibe, mégis olyan sokat jelent. Ami felemel, bátorságot ad, a menny felé irányítja embertársunk tekintetét. Mit adunk egymásnak, a bajban levőknek? 

   Tanítsatok kedves szóval, és meghallgatlak. Még azt is elviselem, ha megrendült lélekkel, testvéri aggódással tévedéseimre emlékezettek. Az őszinte beszéd fájdalmas tud lenni.  De a feddésnek, a kioktatásnak nincs semmi haszna. A szavaim felett ítélkeztek? A szélnek szól a kétségbeesett ember. Senki nem veszi szívére. Lepattan másokról, egy könnyed mozdulattal elhárítják. (Megtörtént eset – sok ilyet ismerünk -: valaki sokat segített egyik barátján, aztán amikor ő került bajba, akkor egykori pártfogoltja egyszerűen lerázta magáról…)

   Nézzetek rám! Vegyétek észre nyomorúságomat, azonosuljatok problémáimmal, induljatok szánalomra, és ne okoskodjatok, ne vessetek sorsot felettem!

   Inkább hallgassatok! Többet használunk a bajban levőnek azzal, ha hallgatunk, mint azzal, ha fölényesen kiosztjuk őt, vagy magabiztosan megmagyarázzuk, hogy miért érte mindez. Milyen szomorú: jobban tesszük, ha hallgatunk, amikor valójában szólni kellene, de nem emberi módon, hanem isteni bölcsességgel, Krisztusi alázattal, a Lélek erejével.       

   Hagyjátok abba!   Nekem van igazam. Ószövetségi mondat. Jób méltán érezte így, később Isten is megerősíti őt. De tudjuk, hogy egyedül Krisztusnak van igaza, aki úgy könyörült rajtunk, hogy helyet cserélt velünk, ő, a bűntelen úgy tartott ítéletet felettünk, hogy nem vetette szemünkre vétkeinket, hanem elhordozta azokat, úgy szolgáltatott igazságot, hogy megajándékozott a sajátjával.

   Valóban, benne van – akármilyen helyzetbe is jussak - vigasztalásom, reá nézve lehetek biztosítva afelől, hogy az ő ártatlan szenvedéseivel engem minden bajtól, nyomorúságtól, félelemtől megszabadít. Áldott legyen az ő neve ezért az élő reménységért! Ámen.

 

 

Urunk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, köszönjük ezt az alkalmat, hogy sokféle nyomorúság, veszély között még találkozhatunk, együtt hallgathatjuk szent igédet, köszönjük, hogy bajokban, küzdelmekben hozzád fordulhatunk. Te vagy igazi megtartónk, gondviselőnk.

   Köszönjük, hogy a Jób történetében nemcsak a megpróbáltatásokról, nehézségekről hallunk, hanem kegyelmed felemelő erejéről is, arról, hogy benned mindig bízhatunk. Belátjuk, hogy mi sokszor gyarló vigasztalók vagyunk, mert nem a Krisztus alázatát hordozzuk, nem az ő igazságát képviseljük, hanem a magunkét. Megbízhatatlanok vagyunk, mint az időszakos patak, amelyben nem lehet mindig vizet találni. Így okozunk csalódást, amikor nem tudunk hitről, kitartásról, hűségről bizonyságot tenni, talán a családban vagy barátaink körében. Hallottuk, hogy önző természetünk része az, hogy a bajban könnyen hátat fordítunk egymásnak. Milyen jó, hogy vannak ennek ellenkezőjéről szóló emberi történetek is! Köszönjük, hogy ennek ellenkezőjéről szól Krisztus története, aki ártatlanként mellénk, bűnösök mellé állt, aki elveszettségünkben megkeresett, elesettségünkben felemelt, pedig semmivel sincs nekünk lekötelezve. Köszönjük az ő igazságát, szeretetét.

  Add, mennyei Atyánk, hogy példáját kövessük, és így legyünk támaszul, segítségül egymás számára kiváltképpen a baj, a nyomorúság idején! Tégy minket igazi, megértő testvérré! Add nekünk az irgalmas samaritánus szívét!

   Könyörülj gyülekezetünkön, betegeken, szenvedőkön, gyászolókon, megpróbáltakon, légy közel az egyedül valókhoz, bátorítsad azoknak szívét, akiben félelem van, viselj gondot a nélkülözőkről! Imádkozunk, hogy a világjárvány fenyegetettségében őrizz, oltalmazz miket. Tégy testben és lélekben ellenállóvá! Segíts az orvosokat, ápolókat életmentő munkájuk végzésben, a túlterheltségben adj erőt nekik! Könyörülj azon az ortodox családon, akiket a kisebbik gyermek elvesztése rendített meg, vigasztald őket örök kegyelmeddel, a Krisztusban való elmúlhatatlan élet reménységével! Imádkozunk egyik mozgássérült testvérünkért, aki édesapját veszített el, légy reménysége, támasza, vigasztalója.

   Ezen az alkalmon az uzdiszentpéteri, tusoni, nagyölyvesi, pagocsai gyülekezetekért könyörgünk, légy megtartója ezeknek a sokat próbált mezőségi gyülekezeteknek. Valósítsd meg köztük az Ábrahám hitének csodáját! Hallgass meg könyörgésünkben Krisztus Jézusért! Ámen.