Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

Kol 1,24-29 (reformacio - vas.de.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Kol 1, 24-29  (reformáció - vas. de)

 

Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testemben betöltöm mindazt, ami Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház. Ennek a szolgájává lettem a szerint a megbízatás szerint, amelyet Isten nekem a ti javatokra adott, hogy teljesen feltárjam előttetek Isten igéjét, azt a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag e titok dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek. Mi őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztusban. Ezért fáradozom én is, és küzdök az ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem.

 

   Joggal kérdezik meg tőlünk a környezetünkben élők: mit ünnepeltek ti reformációkor. Valószínű mi is csodálkoznánk, sőt értetlenkednénk, ha más felekezethez tartozó ismerőseink pl. a katolicizmus napját, az ortodoxia ünnepét emlegetnék. Valóban, mit is ünneplünk ilyenkor: történelmünket, egyházi múltunkat, vallási identitásunkat?

   Először önmagunk előtt kell tisztáznunk, hogy a reformáció elsősorban nem református mivoltunkról szól, nem is egyházunk keletkezéséről, hanem Istennek „a világ kezdetétől a világ végezetéig” tartó, megújító, megreformáló kegyelméről. Ez pedig mindenkire vonatkozik, aki hittel megnyitja szívét előtte. És azt is ki kell mondanunk, hogy sokszor éppen a magukat reformátusnak nevezők zárják ki életükből ezt a kegyelmet. Jézus tanítása értelmében: a hivatalosak nem akarnak választottak lenni!

    Az említett, „mindig szükséges” lelki megújulásnak kiemelkedő eseménye, alkalma volt a történelmi reformáció: amikor Isten igéje különös módon előtérbe került, sokak számára a mindennapi élet mértékévé lett.  Komoly kérdés az, hogy vajon örökösei vagyunk-e ennek a lelkiségnek? Egyáltalán kisajátíthatjuk-e a reformáció ügyét? Igen, a nevet azt levédtük, magunkat reformátusoknak, a régi, teljes meghatározás szerint „az evangélium szerint megreformált egyháznak” nevezzük, de lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy sok tekintetben távol kerültünk a reformáció lényegétől. Attól, amiről a tegnap ezt hallottuk az Igében: hogy élhessetek … (Kol 1,10). Sőt, akármennyire sérti református önérzetünket, be kell látnunk, hogy más keresztyén egyházak talán méltóbbak erre a megnevezésre. Voltaképpen nem is egyházszervezeti kérdésről van szó, hanem személyes döntésről, elköteleződésről. Mert nyilvánvaló az, hogy nem elég a név, semmit nem ér a dicső múlt, ha nincs odaszentelt élet. Udvarfalván egy régi püspöki látogatás alkalmával történt, hogy egy idős bácsi (akinek a mellékneve Püspök volt) odament a magasrangú vendéghez, és azt mondta: püspök úr, egyforma nevünk van, igaz, engem csak csúfolnak püspöknek.       

    Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen. Igen, ebbe az irányba kell nekünk elindulnunk, ebben kell megerősödnünk. Nem ide-oda tántorogva, bizonytalankodva, hanem a hit biztos alapjára állva: szilárdan és egyenesen. Nem csak magunknak élve, hanem közösségben egymás mellé állva, egymást biztatva, erősítve.    Sokat panaszkodunk arra, hogy meggyengültünk hitünkben, a közösségben, hogy eltávolodtunk, kiüresedtünk, meghanyatlottunk. Az ige arra biztat: maradjunk meg Isten megújító kegyelmében. Ez a mi feladatunk. Ezt más nem teheti meg helyettünk.

    Nem elég a hagyományokhoz ragaszkodni. Az élet több a hagyományoknál. De ha hit által kapcsolatban maradunk Istennel, akkor változó világunkban is választ, erőt kapunk az ő változatlan szeretete által. Hitünknek nemcsak múltja, van, hanem jelene, sőt jövője. 

    Ezért beszél az apostol az evangélium reménységéről.  Mibe vetjük reménységékünket? Észre vesszük-e, hogy rendre csalódunk földi reménységeinkben, hogy azok sokszor délibáboknak bizonyulnak, amiket mégis tovább-tovább űzünk. Az igazi reménység nem szégyenít meg.

   Pál örül annak, hogy a gyülekezetekért, az evangélium hirdetéséért szenvedést vállalhat. Úgy látja, hogy nem volt hiábavaló. Eredménye van. Sokan megismerték Krisztust, az ő követői lettek, lelki gazdagságban, békességben élnek. Hát ezért érdemes.

   Arra kell gondolnunk, hogy az evangélium igazsága mögött sok szenvedés van. A legnagyobb, a legelső a Krisztusé. Az apostolok is sok áldozatot vállaltak, aztán a reformátorok, elődeink, hogy ezt a krisztusi hitet megőrizzék, példaként továbbadják. Vajon ez a felismerés ki tud-e mozdítani közömbösségünkből, lelki aléltságunkból?

  Betöltöm testemben, ami Krisztus gyötrelmeiből hátra van. Különös gondolat. Nem a Krisztus egyszeri, teljes, megváltó szenvedéséről van szó, hanem földi egyházának nyomorúságáról, üldöztetéséről, háborúságáról, ami mind az ő szívét is érinti. Azt sugallja itt az ige, hogy megváltott gyermekei gondja, fájdalma a Krisztus gondja és fájdalma is. Beszélnünk kell arról is, hogy napjainkban is sok üldözés éri keresztyén testvéreinket világszerte: börtön, hátrányos megkülönböztetés, megalázás, száműzetés, kivégzések. Pakisztánban, Irakban, Kínában, Szíriában, Egyiptomban, és sokfele.

   Nem könnyű a Krisztus követése. Nem könnyű hitvallónak lenni, nálunk sem, ahol külsőképpen szabadok vagyunk (nem is tudunk ezért eléggé hálásak lenni), mégis lelkünkben ezerféle kísértéseknek vagyunk kitéve.  Ha ezelőtt 30 évvel (1989 novemberében) valaki azt mondta volna: karácsonykor és majd azután szabadon mehettek a templomba, ünnepélyeket tarthattok, himnuszt énekelhettek, akármit szervezhettek, nem hittük volna. És amikor mindez valósággá vált, akkor rájöttünk: a belső akadályok nagyobbak a külsőknél. A szabadság, a szabad akarat a legnagyobb kihívás, amire sokszor nem tudunk helyesen válaszolni.

    Az apostol beszél az ő megbízatásáról. A reformáció egyik alapvető bibliai felismerése az volt: nem vagyunk a magunkéi, megbízatást kaptunk. Minden embernek isteni küldetése van. A családban, baráti körben, társadalomban: felelősek vagyunk. Ez a mi méltóságunk is. Isten az élet szolgálatába állított. Nincs ennél szebb, magasztosabb feladat. Vajon vállaljuk-e, végezzük-e?

   Beszél az apostol az Isten Igéjében feltáruló titokról (háromszor is előfordul ez a szó). Ami ott volt az emberi sejtésekben, megérzésekben, vágyakban, de igazából rejtve volt. Krisztusban azonban feltárult annak igazi lényege. És a titok óriási felismerése éppen az, hogy „Krisztus közöttetek van”. Ő az eljövendő dicsőség reménysége, kezese. Jelenléte megelőlegezése ennek a dicsőségnek.

   Vajon az a megállapítás, hogy „Krisztus közöttetek van”, vonatkozik-e ránk? A hitnek alapvető kérdése ez: köztünk van-e Krisztus?  Nem látjuk őt, nem tapasztaljuk fizikai jelenlétét, és hit által mégis közösségében élünk. Érzékszerveinkkel nem, de lelkünkkel érezzük közelségét, szeretetét, erejét. Nem elméletben, nem tanokban hiszünk, hanem élő Urunkban. Nemcsak sejtéseink vannak, hanem biztos ismeretünk (HK.)

    Pál ezt a Krisztust hirdeti, róla szól az egész Szentírás. Ezt a Krisztust kell egyre jobban megismernünk. Akinek halljuk a szavát, akivel együtt élünk, akinek közelében vagyunk, arról egyre többet megtudunk. Egy lelki folyamat ez. Nevezzük reformációnak. Látjuk: Krisztusban kezdődik el és jut célba.

    Volt egy ilyen félmondat az igében: tökéletessé lenni Krisztusban. Mi csak haladunk e cél felé. Sokszor meglankadva, el-eltévelyedve. Mégis bizalommal, hogy Isten ereje hatalmasan működik (mindenben - bennünk is), és megújító kegyelme megáld útjainkban, és megőriz az üdvösségre. Ámen.