Kol 4,2-6  (vas.de.)

 

Az imádkozásban és a hálaadásban legyetek kitartóak és éberek!Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk Krisztus titkát – amely miatt most fogoly is vagyok –,hogy azt úgy hirdethessem, amint szólnom kell róla.

Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.

 

       Pál apostol a kolosséiakhoz írt levelét is gyakorlati tanácsokkal zárja. A Krisztusról szóló ismeret, a vele való hitbeli kapcsolat magatartássá, életformává kell váljon. Át kell hassa gondolatainkat, beszédünket, cselekedetünket,  környezetünket. A tegnap este pl. a keresztyén házirendről hallottunk, családtagok, társadalmi csoportok egymással szembeni felelősségéről, amiket ilyen fogalmakkal írt körül az ige: engedelmesség, tisztelet, szeretet. Önkéntelenül adódik a kérdés: vajon nem idejét múlta ez a bibliai tanítás?  Érvényes-e még napjainkban, amikor a régi értékek minden jel szerint elveszítették jelentőségüket?

    Az említett előző szakasz ezzel a mondattal fejeződik be: hiszen tudjátok, hogy Uratok van a mennyben. De tudjuk-e, illetve tudomásul vesszük-e? A saját függetlenségét kikiáltó ember egyre jobban kiszorítja Istent az életéből, egyre inkább a maga ura kíván lenni, és nem tűr semmiféle külső (felső) szabályozást.  Éppen ezért nagy a kísértése annak, hogy elbízza magát, célt tévesszen. A felvilágosult embernek is belső, Lélek általi megvilágosodásra van szüksége ahhoz, hogy helyesen lásson és ítéljen.

   Meg vagyok győződve, hogy vannak örök érvényű lelki igazságok, ahogy a fizikai világban is vannak úgynevezett konstans mennyiségek. A fény sebessége, a gravitációs állandó, stb. évezredek óta a legkisebb mértékben sem változott.  Ugyanígy fontos, változatlan érték marad szeretet, a jóság, egymás megbecsülése, a hit, és ezeket nem lehet következmények nélkül figyelmen kívül hagyni.

   Imádkozásra és hálaadásra buzdít először az ige. Az imádság élő kommunikáció a mennyei Atyával. Problémáink elsorolása, tanácsának keresése, segítségének kérése, köszönetmondás áldásaiért. A Miatyánk kérései is emlékeztetnek arra, hogy nekünk állandóan kapcsolatban kell lennünk Istennel. Kérnünk kell a mindennapi kenyeret (ha bőven megvan, előre bebiztosítva), a szabadítást (ha éppen erősnek érezzük is magunkat), a bocsánatot (ha úgy is gondoljuk, hogy nem terheli semmi a lelkünket). 

   Ismerjük magunkat, hogy mennyire emberek vagyunk. Legtöbbször a bajban, gondok között, vizsgák előtt, szorult helyzetben, betegségben fordulunk Istenhez. (Egy kedves történetet hallottam a napokban: lp. kollegám műtétre készült, este a kórteremben, ahol 8-an voltak, a Bibliából olvasott éppen, amikor belépett a szolgálatos nővér, hogy lekapcsolja a villanyt, és látva, hogy mit olvas, kis epével a hangjában megjegyezte: „da, acum cititi Biblia!”, „most bezzeg olvassa a Bibliát!”).

   Hogy is állunk az Istenre figyeléssel? Uram, most ne szólj bele, most minden jól megy, most tudom intézni egyedül! Aztán ha valami nem sikerül, ha csalódom, akkor még talán vádolom is Istent. Keresni az Isten akaratát, nyitottnak lenni. Pál apostol beszél az imádkozó életről: szüntelen imádkozzatok! Ez nem azt jelenti, hogy egész nap összekulcsolt kézzel, behunyt szemmel járunk, de jó „ott lennünk”, mindenben Istenre figyelnünk, szívünkben rá hangolódunk. (Történet: a 3 szerzetes és a püspök.)

   Hálát adni: ez az igazi pozitív gondolkodás. Bőven van okunk a hálára, ha belegondolunk. Annyit panaszkodunk kis dolgokért, hogy nem jut időnk hálát adni a nagyokért. Vagy úgy gondoljuk, hogy nem tartozunk köszönettel senkinek. Nekünk kijár. Mi szerezük meg. Fizetésünket sem szoktuk megköszönni.

   A hálaadásra nekünk van szükségünk. Azért is, hogy az Úr áldásait személyesen élhessük át. Amit magától értetődőnek tartunk, annak nem tudunk igazán örülni. „Aki a Hála nevű település Megelégedés utcájában, a Szeretet házában lakik, az boldog ember.” Sokszor tévesen azt gondoljuk, hogy ha több mindenünk lenne, hálásabbak lennénk. Istennél biztos pontos statisztikai kimutatás van, de mi is sejtjük, hogy pl. az ételért Afrikában hálásabbak az emberek, mint Nyugat-Európában.

   Kitartóan, éberen, teszi hozzá az Ige. A kitartással bajunk van. Hamar feladjuk. Vagy azért, mert nem igazán fontos, vagy azért, mert lemondunk róla. (Egy szegény ember kért a királytól valamit. Nem adhatom meg, mondta a király. De a szegény ember szinte minden héten ott volt a palotában. A király megkérdezte, miért jön, hiszen világos választ kapott. Azt felelte: nekem annyira fontos ez a dolog, hogy nem tehetek egyebet, mint állandóan kérni tőled.) Éberen, tudatosan, hittel.  

   Külön szintje az imádságnak a másokért való könyörgés. Mikor jutunk el oda: én minden megkaptam, teljesen másokra tudok figyelni. (Gyermek korom óta halogatom az „eddig eléggé magamnak éltem, ezután egyre inkább másoknak” küszöb átlépését. Élnünk is az Úrnak kell, nemcsak meghalnunk.) A szolgálat a krisztusi út.

   Pál apostol a gyülekezet imatámogatását nem egyéni előnyökért kéri, hanem azért, hogy az Úr nyissa meg az ige ajtaját, hogy szólhassuk Krisztus titkát. Milyen szép kérés, törekvés!  

  Kimondja az apostol a mi szívünk nagy vágyát is: hogy az Úr nyissa meg az Ige ajtaját gyülekezetünk tagjai számára. Ajtót az Igének, vagy ajtót nekünk az Ige világába, hogy megérthessük, felfogjuk, beteljünk áldásaival. Ajtót az igének gyermekeink számára, akik annyi mindent tudnak, de talán nem ismerik az Isten szeretetének nagy

csodáját. Fiataljaink számára, akiknek annyi izgalmas dolog köti le figyelmüket (szórakozás, stb.), és közben talán nem jut el hozzájuk az igazi örömet ajándékozó evangélium. A munka terhét hordozó egyháztagok számára, akiket annyi minden leköt, és az életért küzdve éppen annak lényege csúszik ki kezük közül. Idősebbek számára, akik - bár vágynak rá – talán mégsem nyitják meg szívüket az igazi reménység előtt.

  Isten a Krisztus titkát jelenti ki nekünk, ami arról szól: élhetünk reménységben, békességben, tisztán, józanul, örömben, nem önzésben, nem egymás rovására, nem egymás ellen. Megváltott emberek vagyunk, küldetésünk van. Milyen szegények vagyunk, ha ezt elfelejtettük, ha kihullt a szívünkből és csak a világ „titkát” ismerjük.

   Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt! A gyülekezetnek szól ez az intés, azoknak, akik próbálják komolyan venni, megélni hitüket. Tudunk-e eléggé bölcsek lenni?

A kívülállók számunkra nem a pogányok, hanem a hivatalosan hozzánk tartozók. Akik elidegenedtek, akik távol kerültek. Isten Lelke élő közösséggé akar formálni. Azzal a felelősséggel kell élnünk, mintha csak belőlünk állna az egyetemes egyház. Mi lennénk a keresztyénség utolsó képviselői, Krisztus utolsó tanúi.    

   Kihasználni az alkalmakat. Bizonyságot tenni. Szóval, tettel Krisztust hirdetni.

Nem könnyű. Hitelesség fogyatékossága, de a mások megszólíthatósága miatt sem. Egyik hűséges egyháztagunk mesélte: fiatal korában, amikor kicsik voltak a gyermekei, a szomszédságból gyakran átjöttek a játszótársak, ő pedig – félretéve a munkát - hitvalló énekeket tanított nekik. Ma már kevésbé jut idő, nemigen van igény ilyesmire. Nyitott társadalmunk bezárta a lelkeket.

   A beszéd mégis fontos eszköz marad.  Az egyetlen, adott esetben. Milyen a beszédünk? Legyen kedves, tanítja az apostol. Egyetlen megértő, biztató mondat sok erőt adhat. Sokat jelenthet, ha valaki kritikus helyzetekben azt mondja: nekem fontos vagy, kitartok melletted.  

   Legyen sóval fűszerezett: az evangélium ízét hordozza. Legyen kellemes, szép, tartalmas. Tudunk-e beszélni hitünkről, lelki élményeinkről, helyesen, bölcsen, szeretettel megfelelni másoknak?

   Hogy beszédünk erősítsen, buzdítson, építsen, rosszat feledtessen, jóra ösztönözzön, Isten kegyelmét, Krisztus jóságát hirdesse. Ámen.