Jn 11, 1-16 (böjtfő)

   1 Volt pedig egy beteg ember, Lázár, Betániából, Máriának és testvérének, Mártának a falujából. Lk 10,38-39 

2 Mária volt az, aki megkente az Urat olajjal, és megtörölte a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volt a beteg. Mt 26,7; Mk 14,3; Jn 12,3 

3 A nővérei megüzenték Jézusnak: Uram, íme, akit szeretsz, beteg. 

4 Amikor Jézus ezt meghallotta, ezt mondta: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia. 

5 Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt. 

6 Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, még két napig azon a helyen maradt, ahol volt, 

7 de azután így szólt a tanítványaihoz: Menjünk ismét Júdeába! 

8 A tanítványok ezt mondták neki: Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és ismét oda mégy? 

9 Jézus így válaszolt: Nem tizenkét órája van a nappalnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világ világosságát, 

10 de ha valaki éjjel jár, megbotlik, mert nincs világossága. 

11 Ezeket mondta, azután így szólt hozzájuk: Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem. 

12 A tanítványok ezt felelték: Uram, ha elaludt, meggyógyul. 

13 Pedig Jézus Lázár haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomba merülésről szól. 

14 Akkor azután Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt. 

15 Örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá! 

16 Tamás, akit Ikernek neveztek, azt mondta tanítványtársainak: Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele együtt!

   Böjtfő vasárnapja van… a Jézus szenvedéseire gondolunk, ez az ünnep mégis a Jézus feltámadására tekint (így is határozzuk meg, így is datáljuk: 6 héttel van húsvét előtt.) Nem könnyű sokszor az út, amelyen járnunk kell, de jó, ha tudjuk, hogy milyen cél felé vezet. 

   A böjt önként vállalt lemondás: valamiről, ami gátol, ami megakadályoz, hogy jobban odafigyeljünk Istenre, egymásra. Hogy jobban megmutatkozzék Isten kegyelme életünkön, cselekedeteinken. Ez a lényeg.  

  Van kényszerű böjt is. Amikor Isten megvon tőlünk bizonyos lehetőségeket, amikor nehéz helyzetbe kerülünk. Ilyen állapot a betegség is, amelyben emberi korlátainkkal szembesülünk: szenvedéssel, erőtlenséggel, kiszolgáltatottsággal. De a betegség áldott alkalma lehet az Úrra figyelésnek, az előtte való számadásnak, kegyelme átélésének. Annak, hogy észrevegyük az igazi értékeket az életünkben, és kis dolgokért is hálásak legyünk. Valaki mondta: soha nem voltam annyira hálás a friss levegőért, mint amikor több hetes kórházi ágyban fekvés után kisétálhattam az udvarra. 

   Azzal kezdődik az ige, hogy volt egy beteg ember Betániából. Arra következtethetünk ebből a  megfogalmazásból, minősítésből, hogy akiről itt szó van, az már régóta szenved valamilyen testi nyavalyában. Beteg ember – a kívülállóknak csak egy jelző, a benne levőnek súlyos szenvedés. Van, akinek nevével összefonódik a betegség: XY, aki régóta ágyban fekvő, vagy aki súlyos műtéten esett át. Lázárnak a nevét is említi az evangélium (van valami személyesség ebben: nemcsak egy adat az életünk, ismer az Úr személyesen), sőt a családját is bemutatja röviden. Kiderül, hogy Jézushoz közelálló emberek. Máriának egyik emlékezetes szolgálatára hivatkozik is az evangélista. Hitünk nem garancia arra, hogy a nehézségek kikerülnek, de garancia arra, hogy erőt, segítséget kapunk az Úrtól. 

   A nővérek megüzenték (megtudjuk: Lázár a fiatalabb), hogy „Uram, akit szeretsz, beteg”. Igaz, milyen szép körülírás? Mennyire igaz! Milyen jó így gondolnunk szeretteinkre, magunkra, akkor is, ha bajok vesznek körül. Uram, akit szeretsz, akiért életedet adtad, aki a szemed fénye… az most nehéz helyzetben van. 

   Jézus a hír hallatán azt mondja: ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségét szolgálja. Jézus – mindegyre megfigyeljük ezt az evangéliumban – másként látja a tényeket. Mennyei perspektívából, a teljes valóság összefüggésében. (Gondoljunk a vak esetére.)  Mi csak az emberi szempontokat ismerjük. Magunkévá kell tegyük ezt a krisztusi szemléletet! 

    Ez a betegség („bár könnye, kínja van”) az Isten dicsőségét szolgálja, hogy nyilvánvalóvá legyen az Isten hatalma. Hogy megdicsőüljön az Isten Fia… Hol dicsőült meg Jézus? A szenvedésekben, a kereszten. Valamiképpen így van a mi életünkben is. Pál apostol azt írja: erőtlenségeinkben mutatkozik meg a leginkább az Isten ereje, kegyelme. 

   Ott van – közbeszúrva - a megerősítő, a mindent tisztázó mondat: Jézus szerette Lázárt. Ez minden kétségen felül állt. Ez igaz volt akkor is, ha Jézus nem indult azonnal Betániába. Ebben a szeretetben nem lenne szabad soha kételkednünk. Ha késik is a segítség, ha nagy bajok történnek is velünk. Súlyos, talán erőnket meghaladó megpróbáltatások. Ez a kijelentés igaz marad. Jézus szeretete a keresztig ment el. 

   Két napig ott maradt tehát Jézus, azután szólt a tanítványoknak: menjünk Júdeába. A tanítványok nem értik: miért akar Jézus Júdeába menni. Nemrég szinte megkövezték ott. Nem bölcs dolog ilyen hamar visszatérni. Emlékeztetik Mesterüket. Jézus tipikusan jézusi választ ad. A világosságról beszél. Aki a világosságban jár, nem botlik meg. Aki az Isten világosságára figyel, az nem vall kudarcot. A sötétségben könnyen elesik az ember, ha mindent okosan ki is számított. Lelki világosságban járunk-e? Az isteni feltételekre kell elsősorban figyelnünk, nem az emberiekre. Sok tervünkben megszégyenülünk, mert nem a felülről megvilágított úton jártunk. (Egy gyermek egy este nyakig sárosan érkezik haza, édesanyja kérdezi, hogy miért nem vette elő a lámpát, hogy lássa, hova lépik, a gyermek azt válaszolja: a lámpa a kezében volt, csak nem vette észre, hogy lekapcsolódott.) A külső sötétséget félreérthetetlenül érzékeljük, de a belsőt nem mindig. Azt állítjuk, világosságban járunk, miközben sűrű homályban bukdácsolunk.  

    Ezután Jézus azt mondja a tanítványoknak: Lázár, ami barátunk, elaludt…  Jézus beavatja a tanítványokat az ő messiási stratégiájába, munkájába. Mint barátainak, tudomásukra hozza a terveit. Igen, ez a szóhasználat is a mennyei pedagógia része. A halál – úgy, ahogy mi beszélünk róla – emberi kategória. Isten az élőknek és az életnek az Istene. Az alvásból van felébredés. A tanítványok földi összefüggésekben gondolkoznak. Uram, ha elaludt, akkor meggyógyul. Az alvás (a pihenni tudás) jó jel, ami a jobbulásra utal. Végső soron a halál is jó jel: valójában a feltámadást hirdeti.

    Mi is mindegyre ezt az emberi gondolkodásmódot ismerjük fel magunkban. Nem tudunk kimozdulni saját világunkból. Csak az emberit látjuk, annak kereteiben gondolkodunk. Azt mondja a mi Urunk: „ne aggodalmaskodjatok”, és mi kis dolgok miatt is kétségbe vagyunk esve. „Minden gondotokat őreá vessétek”, hangzik az ige, és mi azokat a terheket is cipeljük, amik nem is ránk tartoznak. Természetünk része ez. (Történet a király által befogadott koldusról, aki továbbra is koldus ruhájában járt…)

  Jézus akkor közli velük: Lázár meghalt. És hozzáteszi: örülök, hogy nem voltam ott tiértetek, hogy higgyetek. Ez a legfontosabb. A hit többről szól, mint az emberi tapasztalat. Jézus megmutatja a tanítványoknak, hogy van hatalma még a halál felett is. Nagypéntek előtt a tanítványoknak ezt meg kell tudniuk. Nekünk is, akik nemcsak nagypéntek, de húsvét igazságát is ismerjük. 

   Jézus hozzáteszi: menjünk el hozzá. (Nem így fogalmaz, hogy „menjünk a sírjához”. Mint személyről beszél Lázárról.) Tamás azt mondja erre a tanítványtársaknak: menjünk el, hogy meghaljunk vele. Ebből megint emberi értetlenséget hallunk ki, félelmet, talán rosszallást is: miért kell kockáztatni az életünket egy halott emberért. Felfedezzük ezeket az érzéseket, gondolatokat magunkban is. Az evangélium azért beszél ezekről, hogy magunkra ismerjünk, de kiváltképpen Krisztust lássuk meg, aki legyőzi kételkedéseinket, aki megmutatja hatalmát, aki nem hátrált meg a megváltás útján, hogy nekünk bocsánatot, békességet és üdvösséget szerezzen. Ámen.