Lk 18, 18-27  (szombat este)

 

    Hagyományosan a gazdag ifjú történetének nevezzük ezt az evangéliumi beszámolót. Egy jómódú, előkelő ember fordul Jézushoz azzal a kérdéssel: mit kell tennie, hogy örök életet nyerjen. A földi élet kérdéseiben szemmel láthatólag jól kiismeri magát, kitűnően boldogul, de valamiért elkezdi nyugtalanítani az, hogy mi lesz tovább. Mindig vannak jelek, amik a földi élet elégtelenségéről szólnak. Egy-egy hirtelen haláleset, valami csalódás, vagy éppen egy ilyen világjárvány, ami országok tucatjait bénította meg, és aminek fenyegető közeledést mi is érzékeljük.

    Talán manapság újra sokakat kezd elevenen foglalkoztatni a gazdag ifjú kérdése, nemcsak az intellektuális vizsgálódás szintjén. Amikor hirtelen bizonytalanná válik minden, amire eddig alapoztunk, akkor az ember keresi azt, ami tovább mutat. Ki kérdezi manapság, hogy mennyi a lakások ára, milyen előnyös vakációs ajánlatok vannak, milyen izgalmas programokon lehet részt venni?

   Jézus kihall az érdeklődő hangjában egy kis hízelkedést is, szóvá is teszi: miért mondasz jónak, csak Istenre illik ez a jelző. Vagy hiszed, hogy az Isten Fia vagyok?

    Jézus válaszában először a parancsolatokra hivatkozik, közelebbről (Lukács leírása szerint) a hetediket, a nyolcadikat, a hatodikat, kilencediket és az ötödiket idézi. Máténál még ott találjuk a „szeresd felebarátodat, mint magadat” formulát is. Ezek mindegyike az embertársi kapcsolatokra vonatkozik. Az örök életre készülés már a „földi szakaszban” elkezdődik. Ha komolyan akarod venni üdvösségedet, akkor vedd komolyan embertársaidat!

   A gazdag ifjú reakciója gyorsan és magabiztosan érkezik: mindezeket megtartottam. Igaz lehet-e ez a kijelentés? Vajon a törvény mértékét a mi szubjektív megítélésünk határozza meg? Az igazság mérlege a mi kezünkben van? Ha a paragrafusok betöltését leírható tettekben, szavakban, tárgyi bizonyítékokban látjuk, akkor – talán - juthatunk ilyen következtetésre. De mi van a szívünkben, mi van hátsó gondolatainkkal, szándékainkkal? Ki meri kijelenteni, hogy pl. soha nem tett hamis tanúbizonyságot felebarátja ellen, nem mondott rosszat, nem pletykált, nem kritizált, minden szavával embertársai javát szolgálta?

   Jézus nem vitatja. Ha így gondolod, ám legyen. De van még egy fogyatkozásod. (Érdekes, ez az előkelő ember ezt tartotta élete nagy többletének.) Az a legnagyobb fogyatkozásunk, lelki gyenge pontunk, ami elválaszt Jézustól.

   Amit Jézus kér, az nincs benne a törvényben… Az igazi engedelmesség túl van a törvényen. Amit Jézus tett értünk, az ő teljes odaadása túl van minden kötelességen.

   Add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem… Az utolsó megjegyzés mintha már nem tartozna szorosan a kérdéshez. Ha kincsem van a mennyben, akkor már elértem a célt, akkor „azután” már nincs tovább. De éppen arról beszél Jézus: őt követni, vele járni azt jelenti, hogy megkezdtem az üdvösséget. (HK: „érzem szívemben az örök élet kezdetét”). Ez a feltétel és az ajándék is, a feladat és a jutalom is. Ha Krisztussal tartok, akkor biztos nem vétem el az utat, nem bonyolódom bele mentegetőzésekbe, magyarázkodásokba, a törvény magyarázatába.

  Az pedig, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott. Mit hallott meg? Csak a mondat első felét. Csak azt, hogy valamiről le kell mondania, de nem figyelt arra, amit ezért megnyer. Vajon amit Jézus kér, az túl sok? Mi az, ami túl nagy áldozat a mindenért?

    Elszomorodott, mert igen gazdag volt. Mert a vagyonhoz kötődött, abban volt bizodalma, az adott neki rangot, értéket. Úgy érezte, ha kiengedi azt a kezéből, akkor odalesz méltósága, tekintélye, egyénisége.  A vagyon tette őt valakivé. Elszomorodott, mert – hadd fogalmazzuk át az evangélium szavait - igen szegény és szerencsétlen volt! Aki Jézust elveszíti, az a világ legszánalomraméltóbb embere, ha kacsalábon forgó palotában is lakik, ha saját repülőgéppel jár is vakációzni.

   Jézus így szólt a körülötte állókhoz: milyen nehezen mennek be a gazdagok az Isten országába. Értjük: nem azért, mert gazdagok, hanem azért, mert a gazdagságban bíznak, mert azon függ a lelkük. Elhangzik a meglepő hasonlat: könnyebb a tevének a tű fokán… Vannak magyarázatok, hogy egy keskeny városkapura vonatkozik Jézus hasonlata, ahol a teve csak málha nélkül, letérdelve préselhette át magát. Mindenképpen azt sugallja: nem megy magától, lemondással jár. A lehetetlenség határát súrolja.

  Milyen jó azoknak a kérdése, akik hallják mindezt: akkor ki üdvözülhet? Itt nemcsak a gazdagok sorsáról van szó, hanem mindenkiéről, a mienkről is, mert mindenkinek van valami fogyatkozása, valami, amit fontosabbnak, nagyobb nyereségnek tart az üdvösségnél is.

   Jézus válaszában Isten kegyelmére mutat. Istennél nem lehetetlen. Akkor a mi feladatunk az, hogy ami lehetetlen nekünk, azt fogadjuk el Istentől, ne ragaszkodjunk görcsösen a mi kis, mulandó gazdagságunkhoz, hanem engedjük, hogy ő ajándékozzon meg Krisztusban a legnagyobbal minket. Ámen.