Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Lukacs 24,13-35

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Lk 24,13-35 (vas.de. - 2018.okt.21.)

"Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt.Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak.Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről."


    A mai napra kijelölt újszövetségi igeszakaszt hallottuk. Bizonyára nem először. Mégis ezt a történetet nem lehet kihagyni! Az evangélista a leírások klasszikus szabályainak megfelelően a szereplők, a helyszín és időpont meghatározásával indítja az elbeszélést.

   Aznap … tudjuk az előzményekből, hogy a Jézus feltámadásának napjáról van szó. A mai úrnapján is erre emlékezünk, de tkp. azóta minden nap annak a napnak a jegyében, a feltámadás örömhírének a hatálya alatt áll. Minden napunkat áthatja ez a reménység, minden cselekedetünket meghatározza ez a tény. Olvastam valakitől: igazából egyetlen nap van, amikor nem szabad elcsüggednünk, a kísértéseknek engednünk, amikor szeretetben kell járnunk: ez pedig mindig a mai. A kegyelem jelenében, az üdvösség aktualitásában élünk. Nem jó stratégia az, hogy majd holnap.

  Két tanítvány – Krisztushoz tartozó ember - megy Jeruzsálemből, a csalódások helyszínéről a csendesebb, vidéki Emmausba. Ez kb. 11 km-nyi távolságot jelent.

Útközben beszélgetnek. Így rövidebb lesz az út, könnyebb a teher, elviselhetőbb a fájdalom. Jó találkozni, beszélgetni (nemcsak „csetelni”), egymásra figyelni. Egy neves tudóst kérdeztek egyszer: milyen tanácsot adna a mai fiataloknak. Nem tudom, válaszolta, ők még soha nem kérdeztek meg.

   Miközben beszélgetnek, sőt vitáznak (a véleménykülönbség még nem jelenti azt, hogy nem vagyunk tanítványtársak, barátok, testvérek: soha nem tévesszük össze valakinek a véleményét a személyével, úgy, amiképpen a mi véleményünk sem azonos mivelünk), Jézus melléjük szegődik, velük együtt megy. Egyik legszebb evangéliumi kép. A velünk együtt járó Jézus. A velünk együtt megszülető, az élet harcaiban oldalunkon álló, halálunk óráján is mellettünk kitartó Jézus. Ott, az emmausi úton Jézus feltámadott testében van jelen, mégsem ismerik fel. Mintha valami akadályozta volna látásukat.

Így vagyunk: valami akadályozza látásunkat. Nem ismerjük fel Krisztus közelségét, nem érezzük szeretetét, nem halljuk szavát: gondok, elfoglaltság miatt, az élet kihívásai miatt. És nem látjuk meg Krisztus egymásban, a kicsikben, a kiközösítettekben (Dosztojevszkij).  

   Jézus megkérdezi: miről beszélgettek. Ez az őszinte kérdés valósággal megállítja a két tanítványt: ez a megtorpanás az adandó válasz súlyát, az érzelmek intenzitását is nyomatékosítja. Csodálkozva kérdeznek vissza: nem tudod, mi történt? Ez a kifejezés többször előfordul ebben az igerészben. Ami megtörtént, azt mi véglegesnek, lezártnak tekintjük, sőt annak értelmezését is, pedig Jézus magyarázata éppen arról szól: a történéseknek mi csak az egyik, az emberi vetületét ismerjük. Azt legtöbbször nem tudjuk, hogy milyen okból és milyen céllal ment végbe. Isten az egészet látja … Ez ennek az evangéliumi történetnek az egyik nagy tanulsága.

    Mit láttak a tanítványok (egyikük Kleofás)? Azt, hogy a názáreti Jézust (ez a megnevezés az Úr földi identitását írja körül), aki szóban és cselekedetben hatalmas próféta volt, főpapjaink és főembereink halálos ítéletre adták. Ebben a megfogalmazásban nem annyira a közös felelősség jut kifejezésre, inkább az a keserűen ironikus gondolat: jól ki vagyunk állítva vezetőkkel. Ilyen elöljáróink vannak! Milyen jót várhatunk?

És a halálos ítéletet végre is hajtották, annak egyik legszörnyűbb, legmegalázóbb, legelborzasztóbb formáját alkalmazva: megfeszítették Jézust. Érezzük a drámai feszültséget ebben a kijelentésben.

   Majd folytatódik a két tanítvány történetértelmezése: pedig mi azt reméltük. Megváltásunkat vártuk tőle. Annál nagyobb, mélyebb a kétségbeesésünk. Nekünk, akik Jézus arcán már a mennyei dicsőség ragyogását csodáltuk, meg kellett látnunk a Golgotán vérbe fagyott alakját. Három napja immár. Minden csoda három napig tart, a csalódás, a fájdalom viszont életünk végéig.

Megtudjuk azt is, hogy még fokozta a lelkükben levő fájdalmas zűrzavart az a hír, hogy néhány közülük való (Jézus személye körül egy közösség formálódott) asszony kora reggel kiment a sírhoz, és – állításuk szerint - nem találták ott Jézus holttestét. Sőt, angyalok jelenéséről is beszélnek, akik azt hirdették, hogy ő él. Igen, angyali énekben elhangozhat ez szép, andalító üzenet, de mit változtat a szomorú tényen? Néhányan közülük el is mentek, és valóban úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok mondták, őt azonban nem látták. Értjük már, hogy miről vitatkozott ez a két tanítvány! És azt is, hogy mire jutottak: Jézus meghalt, és akármilyen kósza hír terjedjen is róla: őt nem látta, nem is láthatja senki. A mellettük haladó Jézusnak bizonygatják ezt. Sokszor Isten csodáit megtapasztalva kérdezzük: hol vannak az Isten csodái.

   Jézus végighallgatja. Ki kell tudnunk mondani fájdalmainkat. A legőszintébben. Előtte nincs mit rejtegetnünk. Kicsinyhitűségünket, bűneiket sem. (Történet: Isten annyit fizet ki adósságunkból, amennyit bevallunk.)

   Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek! A földi látás lekorlátozza hitünket, reménységégünket. Azt mondjuk, hogy nem vagyok képes. De nem tesszük hozzá: Isten azonban képes rá. Képes új életet adni, megszabadítani megkötözöttségektől, ítélkezéstől, bizalmatlanságtól, reménységgel eltölteni. Mennyire hiszek a szavának?

Ami történt, annak oka, előzménye van. Az elhatároztatott Isten örök tervében. Így kellett Krisztusnak szenvednie, bűneikért eleget téve. Ami történt, annak célja van. Így kellett Krisztusnak megdicsőülnie, hogy minket is részeltessen az üdvösség örömében.

   Krisztussal célba értek. A földi célokat, a mennyeit is Vele érjük el.

   Érdekes mozzanat az: Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni. Ez a mondat azt sugallja: pedig nem akart. Együtt akart vacsorázni a tanítványokkal. Ő nem erőlteti magát ránk. Nem győzködi a tőle jobbra megfeszített gonosztevőt, nem kényszeríti bűnvallásra Zákeust. Ő, a nagybetűs Szeretet, mindent megtesz értünk, mellénk áll, önmagát adja bűneinkért, de szívünket nekünk kell megnyitni előtte. Nekünk kell kimondani: maradj velünk. Esteledik: sok baj, bűn, sötétség van az életemben. Szükségem van rád, mert tanácstalan vagyok, mert sokszor a rosszat követem, mert magamban üres az életem.

   Bemegy, leül, és ő – mint házigazda – megtöri a kenyeret. Jézust csak házigazdaként lehet meghívni. Úr és Krisztus, akinek alá kell rendelnünk akaratunkat, értékrendünket, életvezetésünket.

   Erről a mozdulatról ismerik fel. Arról, hogy ad, hogy önmagát adja. Hogy szétosztja szeretetét, jóságát, hogy megteljék vele az életünk, és mi is megtanuljunk adni. Immár nem a testi látás a fontos, hanem a lelki bizonyosság: velünk van az Úr. Áldó közelségében élhetünk, szolgálhatunk. Ámen.