Mt 9, 18-26 (júl.28. - vas.de.)

18 Miközben ezeket mondta nekik, íme, egy elöljáró ment hozzá, leborult előtte, és így szólt: A leányom most halt meg, de jöjj, tedd rá a kezed, és élni fog. 

19 Jézus felkelt, és követte őt tanítványaival együtt. 

20 És íme, egy tizenkét éve vérfolyásos asszony odament hozzá, és hátulról megérintette ruhája szegélyét, 

21 mert ezt mondta magában: Ha csak megérinthetem a ruháját, meggyógyulok. 

22 Amikor Jézus megfordult, és meglátta őt, így szólt: Bízzál, leányom, a te hited megtartott téged. És meggyógyult az asszony abban az órában. 

23 Amikor Jézus bement az elöljáró házába, és meglátta a furulyásokat meg a zajongó sokaságot, 

24 így szólt: Menjetek innen, mert nem halt meg a leányka, csak alszik. Azok pedig kinevették őt. 

25 Amikor azután kiküldték onnan a sokaságot, bement, megfogta a leányka kezét, mire az felkelt. 

26 És híre ment ennek az egész vidéken. 

    Az előző igeszakasz arról szól (amint olvastuk is), hogy Jézus tanítványai kérdésére válaszolva a régi ruha - új posztó, régi tömlő - újbor szemléletes példáját felhozva arról beszél, hogy az ő követése, a vele való közösség örömének semmiféle kötekedő, gáncsoskodó törvényeskedés nem állhatja útját. Ha újat akarunk, nem maradhatunk a régi korlátok között. (Ha Kolumbusz csak a korában tudományosan elfogadott térképeket követi, soha nem jut el az új kontinensre.) Ha új életet akarsz Krisztussal, akkor túl kell lépned a régin, ami visszahúz.  

     És miközben Jézus szól hozzájuk, megérkezik a zsinagógai elöljáró a tragikus hírrel... Úgy szeretnénk, ha az Isten Igéjére figyelésünk, hitünk megélése valahogy védett térben és időben történne, ideális feltételek közt, minden zavaró tényező kiiktatásával. De van-e ilyen, amikor semmi nem háborgat? Amikor felhőtlen nyugalomban rá tudunk hangolódni Isten akaratára, el tudunk mélyülni abban, és minden kísértéstől mentesen fel tudunk emelkedni annak elvárásaihoz. Inkább azt tapasztaljuk, hogy állandóan külső és belső akadályok jelentkeznek, gondok, nehézségek adódnak.  Valami, ami nyugtalanít, valami, ami elvonja a figyelmünket, ami megterhel. Életünk velejárója az, hogy megpróbáltatások, kihívások, buktatók vannak benne. (Az egyszeri katona méltatlankodott felháborodva, amikor a kiképzés után először vitték ki a frontra: erről nem volt szó, ezek visszalőnek.) 

    Míg itt mi istentiszteleten vagyunk (milyen jó, hogy békességben lehetünk együtt), szerte a világon rengeteg minden történik. Jó és rossz is. És bennünk is sok minden zajlik. Ki tudja, kinek milyen küzdelme van, mi nyomasztja, mi nyugtalanítja? Eszünkbe jut Urunk főpapi imája: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg a gonosztól”. Meg kell tanulnunk a világban nyitott szívvel járni, de ott maradni a mennyei erőforrások közelében, Krisztus mellett.

     Figyelnünk kell tehát az igére, és annak bölcsességével betelve szembenézni azzal, ami ránk következik, illetve azzal, ami körülöttünk történik. Nem választhatjuk el hitünket a mindennapoktól: azokban kell megélnünk annak erejét, áldását. Jézus nem azt mondta a hozzá forduló apának: most tanítok, ne zavarj. („Uram, hagyj most engem békén, mert imádkozom.”) Krisztus legszebb tanítása éppen a mások rendelkezésére álló élete volt. 

     Egy elöljáró jön Jézushoz. Tekintélyes, megbecsült, és bizonyára jómódú ember. Mit ér mindez az ő helyzetében? Valójában egy kétségbeesett embert látunk. Olyan lépésre szánja magát, ami talán eszébe sem jutott volna, ha minden rendben van az életében.  Leborul Jézus előtt, és azt mondja neki: „A leányom most halt meg…”  A megpróbáltatás összetöri a kérget a lelkünkön. És hasonlítani kezdünk önmagunkra. Minden, ami külsőség - társadalmi pozíciód, vagyonod – járulékos dolog, csak szerep, egyedül emberséged nem az. 

   Az nem szerep, ahogy ott térdelsz Jézus előtt. Akkor is, ha hálát akarsz adni neki, megköszönni, hogy megváltott, hogy áldó szeretetével mindig veled van. Akkor is, ha valami nagyon nyomja a szívedet. Ha nagy bajban vagy. Döbbenetes mondat hangzik el, nincs párja a Szentírásban (mélység és magasság találkozik benne, a legnagyobb nyomorúság és a legcsodálatosabb hit): a lányom most halt meg, de jöjj, te rá a kezed, és élni fog. Ha ebben a helyzetben lehet valamit irigyelni ettől az elöljárótól, az a hite. Ami tagadja a láthatót, és biztosra veszi a láthatatlant. Meglátja az emberi logika számára irreális isteni realitást. 

   Kőkemény tapasztalatunk az, hogy a halál tényével szemben nincsen semmiféle ellenvetés, semmiféle „de”. Meghalt, a történet – legalábbis annak földi felvonása - végleg lezárult. Még Mária is azt mondja: Uram, ha itt lettél volna. Előtte. Most azonban mindennek vége. 

   Igen, a magyarázatban el lehetne indulni itt a lelki halál témájának az irányába is, komoly tanulságokat lehetne megfogalmazni. Rettenetes szembesülni azzal a ténnyel, hogy valaki, aki közel áll hozzád, úgymond lélekben hal meg, talán éppen a gyermeked: ha teljesen érzéketlenné válik a „lelki dolgokkal” szemben, és teljesen elidegenedik tőled, nem tudsz vele kommunikálni, szót érteni vele. Tehetetlenül sodorja az ár, és úgy érzed, talán ki is mondod, hogy semmit nem vagy képes tenni érte. Akiért semmit sem vagy képes tenni, az meghalt számodra… Korunk egyik jeles személyisége írását olvastam a napokban, a fia haláláról beszélt, én az első mondatok alapján szó szerint vettem a tényt, aztán kiderült: a fiú „csak” megszakított minden kapcsolatot az apjával.   

  Történetünkben első szinten a testi halálról van szó, és az apa reménysége is a földi élet folytatására utal (bár benne van a mennyei reménység is): „meghalt, de… élni fog”. Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni: mennyire bámulatos ennek az embernek a hite. Igaz, milyen hamar és milyen kicsinyhitűen kijelentjük nehéz helyzetekben - ahol még emberileg sincs talán minden elveszve -: itt már Isten sem segíthet! (Sokszor mondok én is hasonlót emberek keményszívűségét látva: „még az atombomba sem változtatja meg őket”.).  Mit mond ez az apa? De jöjj, tedd rá a kezed, és élni fog. Vedd kezedbe halott gyermekem ügyét. Bár nem él, de te meg tudod menteni őt! Ebben a minden emberi mérlegelést sutba dobó, minden okoskodást félretevő mondatban egyetlen betű sem az apáról szól, itt 100%-ban Jézusról van szó.   

  Ez az elöljáró tudta, hogy az élet nagyon szorosan, nagyon személyesen Jézussal áll összefüggésben. Ahol ő jelen van, ott élet fakad. Ez a hit valóban túlmutat a földi élet határán is. Jézussal azon túl is az életben (annak tökéletes formájában) részesülünk. Ó, milyen őszinte szívvel kell nekünk is kérnünk: Uram, jöjj, tedd ránk kezedet, közöld velünk reménységet ébresztő üzenetedet, életet ajándékozó erődet! 

   Miért halódnak családjaink, közösségeink? Tudom, kissé patetikusan hangzik ez a kérdés, de igaz, hogy ezt látjuk? És igaz, hogy nem ezt szeretnénk látni? (Hála Istennek, hogy itt-ott az élet jelei is mutatják magukat!) Az ige igazsága így hangzik: ahol Jézus van, ott élet, megújulás van.   

  Jézus szó nélkül felkelt (rámozdult a probléma megoldására), és tanítványaival együtt követni kezdte ezt az embert. Utána ment. Érdekes mozzanat ez. Íme, Jézus is követ minket, nehéz útjainkon elkísér, nyomunkban van. Arra biztat az ige: hívd el őt nyomorúságaidba, bűneidbe, gondjaidba. „Nem vet ő el, hidd el, Jézus szeret.”

  És menet közben… Ó, mennyi minden jön közbe, mennyi probléma fut össze ebben a történetben! Az életünkben is… Jézus tanít, jön Jairus a gyászhírrel, aztán elindulnak, és megjelenik ez az asszony. Aki 12 éve beteg. Az éppen elhunyt kislány születése óta. Történeteink párhuzamosak, és összeérnek Isten kegyelmében. Azért tudjuk (tudnánk) megérteni egymást, azért jó, ha nehézségeinket megosztjuk egymással. (Kórházakban mély barátságok szövődnek…) 

  Odamegy Jézushoz ez a szerencsétlen, megvetett, tisztátalannak tekintett asszony, és megérinti a ruhája szegélyét. Ő, akit senki nem érinthet meg, aki betegsége miatt embertelen kirekesztettségben él (tudjátok, a betegség ma is elszigetel, és nagyon keserű élmény ez!), elhatározza: valamiképpen kapcsolatba lép Jézussal. Ha ilyen jelképes formában is. 

   Nincs leborulás, mély fájdalmat megszólaltató kérés, megrendítő hit-nyilatkozat, és mégis lesz gyógyulás. Mert ezt mondta magában ez az asszony (az evangélista az asszony későbbi bizonyságtételéből tudhatta meg ezt): ha csak megérintem ruháját, meggyógyulok. (Valójában a Jézus elfogadó közelségére vágyott, a vele való közösség gyógyító átélésére). Sztárok öltözetét árverezik milliókért… pedig azok csak letűnt (nem is mindig felemelő) emlékeket idéznek. 

  Jézus azt mondta (Máté röviden, lényegre törően írja le a jelenetet, mellőzi a részleteket, a tanítványok hozzászólását): bízzál, lányom, a te hited megtartott. Mennyire szeretnénk mi is ezt hallani! Milyen kérdésünket vinnénk Jézushoz? Mindnyájunknak vannak problémáink, amik több vagy kevesebb ideje tartanak nyomás alatt, talán 1-2, vagy éppen 12 éve. Jó lenne Jézus mellett átélni a megújulás, a szabadulás csodáját! Testi, lelki sebeink begyógyulását. Hittel kell megtennünk ezt a lépést. Az asszony „liveban” mehetett oda Jézushoz, mégis hite volt a döntő. Ugyanolyan értékű, amikor mi nem test szerint, hanem lélekben, a Lélek által, hittel járulunk Jézushoz.

  Jézus bement az elöljáró házába, a gyász helyszínére. Nagy zűrzavar fogadja, megérkeztek már a temetési szertartás celebrálói (a zsidóknál aznap temettek), ua. megdöbbenés, tanácstalanság. A halál teljesen összekuszál mindent bennünk. Minden idegszálunk, józan eszünk, életösztönünk tiltakozik ellene. Bizonytalan lesz minden, amit tudtunk.  Azt is látjuk ugyanakkor, hogy a rossz hír, a gyász összehozza az embereket. Vajon a jó hír? Az evangélium, ami minden rossz hír közepette is igaz marad. 

   Jézus kiküldi a halotti zenét játszó muzsikusokat, a zajongó tömeget. Azt mondja: a kislány nem halt meg, alszik. Jézus a halált alvásnak nevezi (a Lázár történetében is). Amiből van ébredés. Mennyei perspektívából minden másként néz ki. Ez a súlyos helyzet is. Persze, tapasztalataink csak a földi oldalt ismerik. Hallottuk: kinevették Jézust. Mi is azt tennénk, minden keserűségünk ellenére. A tragédiában is megmarad sokszor a hitetlenség… 

   Jézus megfogta a leányka kezét… és az felkelt. Mennyei erő áradt bele. Kapcsolatba került az élet forrásával. Jézus érintésére, közelségére van szükségünk. Az ő áldására. Az ő megváltó hatalmára. Ez a kislány visszajött a halálból (vannak csodák, vannak történeteink, amely tagadhatatlanul arról szólnak: valóban az Úr volt velünk). De hisszük, hogy Krisztus nemcsak visszahozni képes, hanem túl is vezetni a halálon. Oda, ahol már semmi nem fenyegeti az életet, a vele való boldog közösséget.    

     Híre ment a Jézus tettének. Annak, hogy elmaradt temetés… Elképzelem, hogy – ha már együtt voltak – tartottak egy hálaünnepet, még a zenészek szolgálatát is igénybe vették, talán táncoltak is az Isten dicsőségére. Híre ment annak, hogy Jézus az Úr. Vajon eljut-e a mi szívünkig, átformálja-e tudatunkat, életünket, igazi reménységet ébreszt-e bennünk? Adja az Úr, hogy ez történjen! Ámen.