Mt 14, 13-31 (vas.de.)

13 Amikor meghallotta ezt Jézus, eltávozott onnan hajón egy lakatlan helyre egyedül. Amikor meghallotta ezt a sokaság, gyalog követte őt a városokból. 

14 Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket. 

15 Amikor esteledett, odamentek hozzá tanítványai, és ezt mondták: Lakatlan ez a hely, és későre jár. Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak. 

16 Jézus azonban ezt mondta nekik: Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni! 

17 Ők így válaszoltak: Nincs itt egyebünk, csak öt kenyerünk és két halunk. 

18 Ő pedig ezt mondta: Hozzátok nekem ide azokat! 

19 Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a fűre, azután vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. 

20 Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét tele kosárral. 2Kir 4,44 

21 Aki pedig evett, mintegy ötezer férfi volt, az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva. 

    Jézus nem jó hírt kap. Keresztelő János mártírhaláláról számolnak be neki annak tanítványai. Az evangélium a rossz hírek - háborúk, katasztrófák, egyéni problémák és az emberi gonoszság - világában hangzik. Jézust bizonyára mélyen érintette útkészítőjének, bizonyságtevőjének, Jánosnak a halála, és bár isteni bölcsessége révén tudta, hogy János a mennyek országába ment át, mégis fájt neki a földi élet mindennapjaiban megmutatkozó és elhordozandó hiánya, a veszteség emberi érzése. Amíg e testben élünk, addig a földi élmények, tapasztalatok határoznak meg minket. Noha hit által tudjuk, hogy elköltözött szeretteink az Úrnál vannak, mégis szorongva és szenvedve viseljük el, hogy nélkülöznünk kell a velük való megszokott kapcsolatot, közösséget.

   Hallottuk: Jézus egy lakatlan helyre távozik. Egyedüllétre van szüksége, imádságra ahhoz, hogy megvigasztalódjon, erőt merítsen. A sokaság meghallotta, hogy Jézus elment, és sokan utána indultak, a part mentén gyalog követve a Jézus hajóját. Biztos, hogy őket is megdöbbentette, foglalkoztatta a Keresztelő János halála. Nyugtalanság van a szívükben, Jézustól várnak választ, útmutatást, bátorítást.

   Jézus amint kiszállt (a mai Tabgha város környékén lehetett ez a hely, nem messze Kapernaumtól), meglátta az embereket, megszánta őket, meggyógyította betegeiket. Jézus a szolgálatból merít erőt. A kommunista börtönöket megjárt egyik lelkészről jegyezték fel, hogy a fogságban mindenkinek – akinek csak tudott -  igyekezett segíteni, sokszor ételadagját is megosztotta társaival. Később valaki megkérdezte tőle: hogy volt ereje abban a nehéz, nyomasztó helyzetben még másokat is támogatni.  Azt válaszolta: ha nem segítettem volna, akkor kevesebb lett volna az erőm, akkor valószínű nem bírtam volna ki az egészet.

  Amikor esteledett, hozzámentek a tanítványok, és szóltak neki… Érdekes, az evangéliumokban gyakran találkozunk olyan helyzetekkel, amikor a tanítványok felhívják a Jézus figyelmét valamire, amiről ő mintha megfeledkezett volna (pl. a kánaánita asszony története). Jézus pedagógiájának része, hogy hagyja a tanítványokat észrevenni a problémákat, azokra megoldásokat keresni. Ha kimerítettük az emberi lehetőségeket, akkor válik nyilvánvalóvá: itt csak felülről jöhet segítség.

    A tanítványok javaslata: „küldd el őket, hogy élelmet tudjanak venni”. Mintha azt mondanák: jó volt együtt lenni, de többet nem tehetünk értük. Nem vagyunk kötelesek mindenféle gondjukat magunkra venni… Tényleg: meddig terjed a mi megbízatásunk egymással szemben? Mivel tartozunk egymásnak? Ha most megkérdezném, hogy a jelenlevők között ki mivel tartozik másoknak, a legtöbben valószínű azt mondanák, mégpedig mély meggyőződéssel: semmivel. Megteszem a magamét, azon túl semmi közöm senkihez. Az Ige azt tanítja: senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek (Róm 13,8). Ezt a tartozásunkat nem tudjuk lerázni a vállunkról. Nemzeti ünnepünk közeledtén kérdezzük meg magunktól: mennyire követjük ezt az evangéliumi szabályt a legszorosabb értelemben hozzánk tartozókkal szemben? És gondoljunk itt elsősorban a családra, egyházra, nemzetre.

     (Egy súlyosan sérült betörő bement a sürgősségire, az éjszakai ügyeletet teljesítő orvos bevarrta a sebeit, és amikor átlépett a másik szobába az infúziós állványért, a bűnöző - kissé jobban érezve magát – elszaladt. Az orvos, tudva, hogy páciense életveszélyben van, kiszaladt az éjszakába – pedig ez már nem tartozott a munkaköri leírásába -, és kórház környékén levő sötét utcákat járva kiáltozott a beteg után. Másnap reggel egy közeli parkban találták meg a páciens élettelen testét.) 

    A mai szemlélet az, hogy az emberek magukhoz nagyon közel jelölik ki felelősségük határait. Annyira közel, hogy rajtuk kívül senki más nem kerül a határokon belül. A történetben azt látjuk: Jézus teljes körű felelősséget vállal. Nem mondja azt, hogy engem csak az emberek lelki egészsége érdekel, fontos számára a testi is. „Nemcsak kenyérrel él az ember”, tanítja Urunk, de éppen ez az igevers utal arra, hogy a kenyérnek is megvan a maga helye, jelentősége… Persze, teszem hozzá, megpróbálva a kilengő mérleget egyensúlyba állítani: baj az, ha az anyagiak abszolút prioritást kapnak az értékrendünkben, ha teljesen háttérbe szorítanak minden egyebet. Tragédia, ha lelkileg éhezünk halálra.

  Jézus azt feleli: nem kell elmenniük. Hogyan küldenénk el? (Pedig ez lenne a könnyebb: azt mondani, hogy eddig tartott az ünnep, ezután ki-ki gondoskodjék magáról – gyakran találkozunk ezzel a mentalitással, önmagunkban is.) Adjatok nekik ti enniük! Gondolom, hogy ettől a felhívástól, parancstól a tanítványok eléggé beijedtek. (Nagy gond lenne számunkra is, ha pl. a bándi roma gyülekezet vezetője azt mondaná: van 100 emberünk, akiknek elég szűkösen jut ki a mindennapi, azok minden vasárnap részt vennének a bergenyei istentiszteleten, de utána ebédet kellene adni nekik. A mai presbiteri gyűlésen kemény téma lenne ez!) És gondolom, hogy nem jutott a tanítványok eszébe, hogy ebben a (ha nem is önként vállalt, de) rájuk terhelt nehéz feladatban a Jézus segítségét kérhetik. Testvéreim, a megváltáshoz mi semmivel nem tudtunk hozzájárulni, de megváltottakként már megbízatásunk van. 

  Azt felelik a tanítványok: nincs egyebünk… csak öt kenyerünk és két halunk. Nagyon emberi számítás eredménye ez. Vajon reális a felmérés? Vajon tényleg csak ennyi áll a rendelkezésükre? Nem kellett volna hozzáfűzni: és van egy Jézusunk? (Ők azonban csak azt fűzték hozzá – ahogy a többi evangélium azt feljegyzi – „de mi az ennyinek”.) Tisztában kell lennünk a rendelkezésünkre álló tartalékokkal, de Isten minden emberi elképzelést és számítást felülmúló hatalmával, kegyelmével is. 

   Jézus erre azt mondta nekik: hozzátok ide. Sokatmondó az, hogy nem becsüli le azt, amink éppen van. Nem tesz rá lekicsinylő megjegyzést. Az evangéliumokban Jézus soha senkinek nem mondta: mit akarsz ennyicske ajándékkal, ekkoracska hittel: ezzel semmit nem lehet kezdeni. Jézus nagyon értékeli azt a keveset, amink van, és éppen azt akarja megáldani. Nem kell más emberek legyünk, nem kell nem tudom mire szert tegyünk, nem tudom mit elérjünk… Sokszor magunkból akarjuk az áldást kicsikarni. Nem kell ezt tenned, csak add át Jézusnak, amid van! Az öt árpakenyér és két hal valójában csak egyetlen éhes ember jóllakását biztosította… Több mint ötezerszer többre volt szükség. Óriási ez a szorzó. Megérthetjük, hogy a tanítványokat elfogta a kételkedés. 

   Jézus parancsol, hogy üljenek le. Valójában vendéglátásról van szó, mégis parancs hangzik el, aminek engedelmeskedni kell. Jézus megáldó, meggazdagító akarata akkor valósul meg, ha engedelmeskedünk. A Jézus követése önkéntes, de ha valóban követni akarod őt, akkor engedelmeskedned kell neki. Nincs más opció, nincs más választás. Isten parancsolata – olvassuk - az örök élet (Jn 12,50). Nincs több áldást biztosító parancs, mint az Istené. Isten választott ki minket, ő az, aki dicsőséges tervét véghez viszi, de szükség van a mi igenünkre is. Nem lehet bizonytalankodva, fél meggyőződéssel a kegyelem gazdagságát átélni.

    A csodát így írja le Máté: azután vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak.

Jézusra szegeződik a tekintetünk. Ő a kulcsszereplője a történetnek… Az a lényeg, hogy az ő kezébe kerül a kenyér (vajon mi is letesszük oda?), feltekint az égre, megáldja azt, és megtöri… (Milyen szép egy frissen sült kenyér, de tudjuk, nem maradhat egészben, ahhoz, hogy tápláljon, darabokra kell törni, szelni.) A csoda nem a kenyerekben, hanem Jézusban megy végbe. Benne van a mi váltságunk. Szeretete nemcsak sokasít, hanem sokasodik. A Jézus mozdulatai nyilvánvalóan az úrvacsorára is emlékeztetnek minket. 

   A tanítványok is részt vesznek a csoda kiteljesedésében. Ők hozzák oda Jézushoz a keveset, ő viszik oda az embereknek a megsokasodottat. 5000:12 = 416, ennyi személy jutott egy-egy tanítványnak (esküvőn jártunk a múlt héten, a 120 főnyi résztvevő körül 6-7 felszolgáló sürgölődött), valószínű kosarakkal viszik az ennivalót, több tucatnyi személynek egyszerre.

   Valamennyien ettek és jóllaktak - csodálatos mondat, megállapítás ez. Jézus nemcsak kóstolót kínál, nemcsak egy kis ízelítőt. Békessége, bocsánata teljességét. Jól tart minket szeretetével, eláraszt jóságával, betölt világosságával. 

  Jól fognak a kosarak, megtelik mind a 12 a maradékkal, amit a tanítványok bizonyára másnap szétosztottak.  Amolyan „diakóniai kosarak” voltak ezek. Adja az Úr, hogy amit kapunk, azt az áldást örömmel tudjuk megosztani elsősorban a ránk bízottakkal a családban, gyülekezetben, nemzetünk közösségében, és ekképpen hirdessük Isten gazdag, megtartó, üdvözítő kegyelmét! Ámen.