Mt 21, 28-32 (vas.de.)

 28 Erről pedig mit gondoltok? Egy embernek volt két fia. Az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj el, dolgozz ma a szőlőben! 

29 Ő így felelt: Nem akarok. Később azonban meggondolta magát, és elment. 

30 Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram. De nem ment el. 

31 Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát? Azt felelték: Az első. Jézus erre ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy a vámszedők és a parázna nők előttetek mennek be az Isten országába. 

32 Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki. 

   Jézus gyakran kérdez... nemcsak kijelent, nemcsak eligazít, nemcsak tanít. A Jézus kérdései elgondolkoztatnak, szembesítenek önmagunkkal. Kinek tartotok engem? – teszi fel Jézus a nagyon személyes kérdést a tanítványoknak Cézárea Filippi környékén. Ki az közületek, akinek van száz juha, és az egyik eltéved, és nem megy el megkeresni azt? - kezdi Jézus az elveszett, ill. megtalált juhról szóló tanítását. Miről tanakodtok szívetekben? – kéri számon Jézus a béna meggyógyításakor maguk között méltatlankodó farizeusokat és írástudókat (Lk 5). A megelőző versekben pedig azt a kérdést teszi fel ugyanennek a társaságnak: honnan való volt János keresztsége, mennyből vagy emberektől. Kitől kapta megbízatását? Meg tudjátok-e látni benne Isten üdvözítő akaratának eszközét? És bennem annak véghezvivőjét? 

    Ehhez a párbeszédhez kapcsolódik a ma hallott tanítás: erről mit gondoltok… És az ige ezzel minket is bevon a megszólítottak körébe. Nekünk azonban nem az írástudók felett kell ítéletet mondanunk, mégcsak nem is a történet szereplőiről kell véleményt nyilvánítanunk, hanem saját meghasonlott viszonyulásunkon kell elgondolkozzunk, a szavaink és tetteink közt megmutatkozó ellentmondáson, a kijelentéseink és cselekedeteink közötti disszonancián. Mit gondolsz erről? Az vagy-e, akinek szavaiddal bemutatod magad? Igaz-e, amit állítasz, amit állandóan bizonygatsz magadról? Mert ha nem, akkor beszédeddel, képmutató magatartásoddal nemcsak másokat tévesztesz meg, hanem saját magadat is.  

    Azt eléggé jól tudjuk, hogy mit várnak el, mit akarnak hallani tőlünk mások, milyen képet kell magunkról mutatnunk. Igaz, általában szépet és jót mondunk magunkról, és inkább másokban nevezzük  meg a hibákat. A másokkal közölt mondanivalónk nagyrészt arról szól, hogy nekünk volt vagy van igazunk, hogy mi milyen helyesen, okosan jártunk el különböző helyzetekben. Vagy elítéljük a vezetőket megalapozatlan, népszerűséghajhász ígéreteik miatt, amik mögött korrupciót és hatalomvágyat gyanítunk, de a magunk területén ugyanazt tesszük. 

  Jézus egy érdekes, szemléletes esetet, példát hoz itt fel. A két fiú kétféle magatartást, ua. kétféle vérmérsékletet képvisel (akár a tékozló fiú példázata esetében). Az apa először az elsőhöz - talán az idősebbhez - fordul (ez a kifejezés szinte azt sugallja, hogy ő az, akinek segítségre van szüksége, és nem erőszakkal, nem tekintélye súlyával akarja gyermekét rábírni, hanem szép szóval), és arra kéri, hogy menjen a szőlőbe, szőlőskertbe…  A megszólítás személyes: fiam (valójában: gyermekem), ami mögött ott van az apa kedvessége, gondoskodása, szeretete. 

   Istennel való kapcsolatunk tárul itt elénk. Az ő megelőző kegyelme, jósága, az a tény, hogy kiváltott minket a bűn hatalmából, gyermekeivé fogadott, és ennek alapján kér minket (valójában a mi érdekünkben), hogy engedelmeskedjünk. Mert jó a gyermeknek, ha megtanulja az engedelmességet - akkor tud felelős, sikeres felnőtté válni. 

  Menj el, dolgozz ma a szőlőben. Elmenni, dolgozni – nem biztos, hogy adott pillanatban kívánatosnak, kellemesnek tűnik ez. Egy idős gondnok bácsival beszéltem a napokban, ő mondta el, hogy küzdelmes, kemény élete volt, de hozzátette: „örülni tudtam a nehézségeknek is”. Így fogalmazott. A nehézségeknek is megvan a maga áldása, a szolgálatnak is a szépsége és az öröme, a viharnak is a jótékony hatása (pl. a fák szívósabbak lesznek)…

   Ez a gondolkodás kiveszőben van. Sokak számára a kényelem, a könnyen megszerzett gazdagság az egyetlen életcél… Csak azért dolgozunk, hogy ezt biztosítsuk magunknak. Tisztelet a kivételnek, de nem sok fiatal tolong a közösségért való szolgálat ajtaja előtt. Egyik lányunk a napokban egy alapítványt látogatott meg, ahol fogyatékos gyerekekkel foglalkoznak, és ámuldozva mondta el: találkozott egy alkalmazottal, aki 28 éve dolgozik ott… Rengeteg idő ez ebben a nehéz, másokat támogató hivatásban. 

   A munka elkezdésének határideje a mai nap… Nem nagyon találunk olyan igehelyeket, ahol 

valamilyen döntés, valamilyen tennivaló holnapra halasztását ajánlaná a Biblia. A bűnt kellene mindig másnapra halasztani… A tanítványok elhívása történetében gyakran előforduló kifejezés: azonnal, tüstént. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket. Nem tudod, mit hoz rád a holnap. Ha valakit bántani akarsz, azt halaszd holnapra, de ha jót akarsz tenni valakivel, azzal ne késlekedj. 

   A fiú így felelt: nem akarok. Ha úgy vesszük: őszinte, direkt válasz ez. Nincs kedvem. Sokkal izgalmasabb lehetőségek kínálják magukat számomra. (Örökös téma: a gyülekezetben való jelenlét, az igei alkalmak látogatása. Tudom, ezer akadály és ezer érdekesebb program adódik. A fontossági versenyben a lelkiek kerülnek ki vesztesként. Gyermekeink, fiataljaink, felnőttjeink kimaradnak, gyülekezetünk szétszálazódik…  Az a szomorú, hogy valami, ami szép, élő, virágzó, áldásos lehetett volna, elindul az enyészet útján - és ez nem jó nekünk, sem utódainknak. Bárcsak megfontolnánk ezt!) 

   De ez az első reakciónk: nem akarok. Nem akarok megbocsátani, kibékülni, nem akarok Istenre figyelni, mert nekem az én akaratom az első. Szinte természetes ez a megnyilvánulás… (Eszembe jut, hogy amikor gyermekkorunkban otthon egyáltalán ki merészeltük mondani, hogy nem akarom ezt vagy azt, akkor édesapánk gyakran elismételte: a kecske sem akart a vásárba menni, de csapták hátulról. Persze, mindig bosszantott ez a közmondás, de beláttuk: van benne igazság.) 

   A történetben nincs kényszer. Bent a fiú lelkében, lelkiismeretében mozdul meg valami. Ott születik a belátás, az elhatározás: mégiscsak meg kell tennem. Mennyi jót kaptam én apámtól, mennyi áldozatot hozott ő értem… Ez az igazi változás, megtérés, ami bent zajlik le. Nem a látszatért teszi a fiú, nem jólneveltségből, nem azért, mert nem illik egy apát megsérteni (azt már megtette), nem azért, mert valami megtorlás várna rá (ilyesmiről nincs szó), hanem azért, mert rádöbben arra: hálátlanul viselkedett. Tartozik azzal apjának (és saját magának), hogy engedelmeskedjék, hogy segítsen.  

  Ez kellene megtörténjen a mi lelkünkben is. Jézus tanítása, éppen ez a most hallott példázat is ezt a belső folyamatot akarja elindítani bennünk. Hogy meggondoljuk, hogy rájöjjünk, megbánjuk, hogy változtassunk. Megváltozzunk gondolkodásunkban, magatartásunkban, viszonyulásunkban. Vajon ki hallgatja azért az igét, hogy az beavatkozzék az életébe, megváltoztassa őt?  Ki gondolja azt, hogy szükség van ilyen gyökeres fordulatra az életében? Ha semmit nem végez el az evangélium üzenete bennünk, semmit nem formál rajtunk, gondolatainkon, akkor hiába szól… Vizsgáljuk meg magunkat: tud-e Isten igéje, Krisztus tanítása, a Lélek ereje úgy hatni ránk, hogy valóban bekövetkezzenek ilyenszerű átalakulások bennünk, hogy megbánjuk bűneinket, tévedéseinket, átértékeljük magatartásunkat, rendezzük kapcsolatainkat?

    Később – olvastuk – a fiú meggondolta magát (megbánta önfejűségét, keményszívűséget, makacsságát), és elment… Ennek a perikópának, igerésznek ez a kulcsszava: meggondolni. Az utolsó versben hallottuk az ítéletes mondatot: még később sem gondoltátok meg magatokat.Meggondolni, (döntésünket, álláspontunkat, hozzáállásunkat) átértékelni, Isten akarata szerint újratervezni és cselekedni. Az első (nagyobbik) fiú magába szállt, és elment, elvégezte, amit kért tőle az apja. Adunk-e erre esélyt Istennek, az ő szavának, önmagunknak?

    Azután az apa (talán nem tudván, hogy az első fia végül elment a szőlősbe) a másikhoz fordult. Ugyancsak szelíd szóval kérlelve őt. A második (kisebbik) fiú azt felelte: Megyek, uram. Szavai kellemesen csengnek, tiszteletadásról, jólneveltségről tanúskodnak. Az eredeti szövegben ez áll: „én, Uram”. Itt vagyok, állok a rendelkezésedre. Kedves megnyilvánulás, szép vallomás, megható, szívet simogató szöveg (szinte megkönnyebbülünk: hála Istennek, még vannak szófogadó gyermekek ebben az elfajult világban), csak bent nincsen rendben minden. Nagyon hasonlítunk ehhez a fiúhoz. Szeretjük tetszetős szavakkal hibátlanra festeni magatartásunkat, hangoztatni, hogy milyen igazságos elveink vannak. Aztán a tetteink másról szólnak: haragról, rosszindulatról, irigységről, bántásról. 

  És bár így szólt a kisebbik fiú, végül nem ment el. Nagyon szorosan követi a két mondat egymást. Ő gondolkodás nélkül nem ment el. Talán esze ágában sem volt engedelmeskedni. Ő már szépen kifejezésre juttatta, hogy milyen rendes fiú, és azzal elintézettnek tekintette az ügyet. Nem törte tovább a fejét, a többi őt már nem érdekelte: sem az apja, sem a szőlő. 

   Valaki azt mondta: a mai ember megtanult finoman viselkedni, de az erkölcsei nagyon eldurvultak. Súlyos kérdés: vajon ezt a fiatalembert rá lehet-e bírni arra, hogy mégis meggondolja magát? Nehezen… mert meg van győződve arról, hogy – testvérével szemben – ő a derék fiú. Aki nem felesel, tiszteli apját.  

  Amikor Jézus megkérdi, hogy ki teljesítette a kettő közül az apa akaratát, akkor kórusban felelik, mi is ráerősítünk, hogy az első. És megint megkerüljük az önvizsgálatot, és megnyugtatjuk magunkat, hogy tudjuk (sőt támogatjuk is) a helyes választ, de nem érdekel a helyes cselekedet. (Mint az az orvos, aki nagyon jól ismeri pl. az alkoholfogyasztás élettani hatásait, a legújabb kutatások eredményeit ezzel kapcsolatban, és mégsem változtat életmódján.)

  Azt mondja Jézus: a vámszedők és a parázna nők előttetek mennek be Isten országába. Komolyan kell vegyük ezt. Az Isten országáról ki tudhat többet, mint az, aki a mennyből szállt alá, Jézus Krisztus, az Isten Fia. Ki tudhat többet az üdvösségről, mint ő, és mi mégis sokszor emberi tanításokat, ilyen-olyan eszméket veszünk irányadónak. Azok tehát, akiket mi elítélünk, lenézünk, mert nincs rendben az életük, mert megbotránkoztató a viselkedésük, de szívükben megbánás van, bizalom, hit, sokkal közelebb vannak Istenhez, mint mi, akik úgymond ismerjük az ő igéje igazságát, de nem vesszük komolyan azt. Akik mindent tudunk a kegyelemről, csak azt nem akarjuk megérteni, hogy nekünk is szükségünk van arra. 

    Eljött János az igazság útján, aki bűnbánatra szólított fel, megtérésre, és a vámszedők, paráznák és bűnösök hittek neki, rádöbbentek, hogy szükségük van Isten irgalmára, de ti - akik igazaknak tartottátok magatokat – nem hittetek, és később sem gondoltátok meg. Egyik országban dúló járvány idején megfigyelték, hogy arányában több életerős középkorú személy vesztette életét, mint az idősebb korosztályból valók közül. A rejtély hamar megoldódott, amikor kiderült: az említett kategória tagjai sokkal későbbre fordultak orvoshoz, közülük sokkal kevesebben kérték a védőoltást. Nehezebb az igazat megmenteni, mint a bűnöst.       

   Ha azt hisszük, hogy a lecsúszottaknak szükségük van bocsánatra, igazunk van, de nagyot tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy nekünk kevésbé. Sőt, sokkal inkább. Az ige figyelmeztet: gondoljuk át döntéseinket, cselekedeteinket, őszintén vizsgáljuk meg, és ne áltassuk magunkat, ne keményítsük meg a szívünket, hanem engedjük, hogy Isten igazsága, Krisztus szava megérintsen, megtérítsen, önigazultságunkban bűnbánatra indítson, és a neki való szolgálatra késztessen. Ámen.