Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Mk 10, 32-45 (vasarnap delelőtt)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Mk 10, 32-45 (vasárnap délelőtt)

Mikor pedig a Jeruzsálembe vezető úton mentek, Jézus előttük haladt. Akik vele voltak, álmélkodtak, akik pedig követték, féltek. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és beszélni kezdett nekik arról, ami vele történni fog: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak, kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de a harmadik napon feltámad. Hozzálépett Jakab és János, Zebedeus két fia, és így szóltak hozzá: Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk. Jézus megkérdezte tőlük: Mit szeretnétek, mit tegyek meg nektek? Ők pedig ezt mondták neki: Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, másikunk a bal kezed felől üljön majd a te dicsőségedben. Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Vajon ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én kiiszom, és meg tudtok-e keresztelkedni azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem? Ők pedig így feleltek neki: Meg tudjuk tenni. Jézus ezt mondta nekik: Azt a poharat, amelyből én iszom, kiisszátok, és azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek, de hogy ki üljön jobb vagy bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz, akiknek elkészíttetett. Amikor ezt a többi tíz meghallotta, megharagudott Jakabra és Jánosra. De Jézus odahívta őket, és így szólt hozzájuk: Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája! Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.

 

 

    Az evangéliumot olvasva mindig keressük a kapcsolópontokat az akkori helyzet és a mostani között. Nyilvánvaló, hogy sok minden nagyon megváltozott. Mégis, úgy gondolom, alapvetően ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak, mint pl. a Jézus korabeli elődeinket, de mi nem a válaszokat keressük, hanem igyekszünk a zavaró kérdéseket mindenfélével elfojtani. A tegnap este hallottuk a gazdag ifjú történetéből: manapság kevés embert érdekel az üdvösség ügye, a „kincsed lesz a mennyben” jézusi ajánlata. A hit nélkül élő embernek csak ez a világ marad, ebből kell mindent kiaknáznia: munkát, sikert, örömöt. Jézus minket földi utakon vezet, de a mennyei cél felé.

    Olvastuk az Igében, hogy útban van Jeruzsálem fele, sokan tartanak vele. Az evangélium külön megjegyzi, hogy Jézus megy elől. A szenvedések, megpróbáltatások fele haladva ő az első vonalban harcol. Úgy tűnik, a hozzá csatlakozókat két kategóriába lehet sorolni: akik közelében voltak, és akik távolabbról követték. Akik vállalták vele a közösséget, a megpróbáltatásokat is, és akiket csak a kíváncsiság hajtott, és az óvatosság bizonyos távolságra tartott tőle. Mert féltek: nem tudni, Jeruzsálemben mi történik majd vele! Vajon szeretnénk-e, ha valaki így feltételesen ragaszkodna hozzánk? Ameddig érdemes, amíg érdekes, azután pedig hátat fordítana nekünk. Hányszor hagyták cserben egymást barátok, testvérek?

    Jézus maga mellé veszi a tizenkettőt, és beszél nekik – immár harmadszor - az ő szenvedéséről. Jézus tiszta vizet akar önteni a pohárba, nem hitegeti a tanítványokat. Mintha azt mondaná: valóban igazuk van azoknak, akik félnek. A Jézus követése nem egy álomutazás, nem könnyed szemlélődés, hanem kereszthordozás.  Nehéz idők állnak Jézus és hűséges követői előtt. Az Emberfia átadatik… Sok szörnyűséget sorol fel Jézus azzal kapcsolatban, ami vele fog történni. Az elhangzottak után olyan valószínűtlennek, hihetetlennek tűnik az, amit a végén mond: de harmadnapon feltámad. Mintha ez csupán valami költői, szépítő ígéret lenne.

   A Jézus szavai a tanítványok figyelmét az Isten országának várására irányítják. Ezért hangzik el a Zebedeus fiai részéről a nagyon emberi, gyarló kérés. Ez a mozzanat figyelmeztet: a hit útján járva, Krisztust követve is emberek maradunk. Még a legszentebb dolgokba is belevisszük saját természetünket, önzésünket, nagyravágyásunkat.

   Van egy kérésünk, fordul Jézushoz Jakab és János. A tanítványok – az evangélium tanúsága szerint – nem nagyon követelőztek, nem kértek Jézustól előnyöket, sikereket, gazdagságot. Betöltötte őket a Jézus jelenléte, a hozzá tartozás öröme, az üdvösség reménysége: nem volt szükségük földi kompenzációkra. Jó lenne ezt nekünk is átélni!

   De itt a két testvér- tanítványt megkísérti a gondolat: ha már az Isten országáért hagytak el mindent, vállalták a követés és szolgálat nehézségeit, akkor legalább arra nézve valami privilégiumot kellene kialkudni Jézustól.

Add meg nekünk, hogy egyikünk jobb, másikunk bal kezed felől üljön… Ártatlannak tűnő, sőt rokonszenves kérés. Bizalmas közelségben szeretnénk lenni hozzád. De szól ez a kérés finoman a saját dicsőségről is, a többi tanítvány megelőzéséről. A jó szándék mögött így rejtőzik el a többiek félrekönyöklésétől sem visszariadó emberi nagyravágyás.

   Emberi természetünk egyik legmélyebb törekvése: valamiképpen kitűnni, elsőségre, hatalomra tenni szert. Egy olyan kört kialakítani, ahol elsők vagyunk. Irtózunk a névtelenségtől, a szürkeségtől. Mindenki lenni szeretne valaki, és nem is akárki: munkáját, ismerőseit tekintve, családban, közösségben, baráti körben. Néha súlyos kompromisszumokba megyünk bele ennek érdekében. Fiatalok mit meg nem tesznek, sokszor saját magukat veszélybe sodorva, tönkre téve, hogy fontosak legyenek. Az emberi lélek kutatói mondják: ha valaki nem tudja ezt erővel elérni, akkor megpróbálja erőtlenségével, az áldozat szerepének a vállalásával: csakhogy központba kerüljön, figyelmet, elismerést vívjon ki magának. Figyeljük meg, ha egy olyan társaságba kerülünk, ahol az emberek nem ismerik egymást, az ismerkedéssel párhuzamosan mindenki igyekszik a többiek tudomására hozni, hogy ő nem közönséges akárki, nem egy senki, mert ilyen és olyan megvalósítások állnak a háta mögött, ilyen és olyan ismerősei vannak. Egyik unoka mondta nagyapjának, aki sokszor elbeszélte neki háborús történeteit: nagyapa, ha te annyi hőstettet hajtottál végre, akkor mit csinált a többi sokezer katona, aki szintén részt vett a háborúban: csak nézte, hogy te mit csinálsz?       

    Nem tudjátok, hogy mit kértek, mondja Jézus. Nem tudjátok, hogy mekkora ára van az üdvösségnek. Nem tudjátok, hogy csak az alázat útján érhető az el. Az örök élet ki nem érdemelhető ajándék. Jézus pohárról és keresztségről beszél … Részesülni Krisztus szenvedéseiben, annak szentségében (úrvacsora, keresztség).

   Kiihatjátok-e? Igen, feleli a két tanítvány. Milyen határozott a válasz! A saját kiválóságunkat, igazunkat illetően kevés kételkedés van bennünk. Mekkora önbizalom!

És mekkora alázat Jézus részéről, hogy nem vitatkozik velük. Nem bizonygatja, hogy azt csak egyedül ő végezheti el, nem mutat rá a tanítványok fogadkozásának képtelenségére. Majd meglátjátok. Legyen úgy, ahogy mondjátok!

  És nagyon bölcsen hozzá teszi: nem az én dolgom. Azoké lesz, akiknek elkészíttetett. Az én dolgom a megváltás véghezvitele értetek, az egész világért, hogy mindenki ott lehessen az Isten asztalánál. Ez a fő dolog! Aztán, hogy mi lesz a fő helyekkel … Lesznek-e egyáltalán fő helyek?

   Egy történet szerint egy híres misszionáriust súlyos betegségében felkereste fiatal szolgatársa, aki azt mondta neki: szolgálatáért biztosan Péter és Pál közelében fog helyet kapni az Isten országában … Azt felelte: jaj, nem, ő úgy gondolja, hogy a legnagyobb megtiszteltetés az lesz számára, ha a megtért latorral lehet majd együtt, mert mindent kegyelemből kapott, ahogy ez a bibliai személy is.

   A többi tíz megharagudott a két tanítványtársra. Érthető. A Zebedeus fiai közös szolgálat után külön jutalmat remélnek. Jézus nem engedi elmérgesedni a vitát. Maga köré gyűjti őket, és beszél neki arról a pogány(os) szokásról, hogy a nagyok uralkodnak, hatalmaskodnak a kicsik fölött. Jaj, milyen sokszor látjuk ezt a mentalitást nemcsak a világban, de a családban, az egyházban is! De közöttetek nem így van. Ez kijelentés. A szolgálatban kell nagyok legyetek. Az alázatban, egymás megértésében, a szeretetben.

(Egy városban rangvita tört ki két fiatal pap között, idősebb kollégájuk elküldte őket egy bölcs apáthoz. Szakadó esőben érkeztek a kolostorba, és amikor beléptek a homályos terembe, ahol többen voltak volt együtt, egy szerzetes azonnal hozzájuk sietett, lehúzta a vastag sárral borított csizmáikat és megmosta azokat.  Reggel a két pap kérte, hogy vezessék őket az apáthoz, és ahogy beléptek a szobájába, felismerték benne a tegnapi „szolgálatos” szerzetest.  Milyen kérdéssel jöttetek, fordult hozzájuk mosolyogva. Már nincs kérdésük, válaszolták.)

   Mert az Emberfia… Ez a kijelentés, ami és aki e mögött van, valóban útmutatás, eligazító tanács. A „ki vagyok én?” (hogy így beszélnek velem, hogy ezt el kell végezzem, stb.) kérdésre úgy válaszol, hogy rámutat arra, hogy kicsoda Jézus. Ha hozzá mérem magam – a legnagyobbhoz, ugyanakkor a legalázatosabbhoz-, akkor tudok helyesen látni, cselekedni, alázattal, szeretettel szolgálni. Ámen.