Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Mk 12, 28-34

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Mk 12, 28-34 (vas.de.)

 

Ekkor odament az egyik írástudó, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól felelt nekik, megkérdezte tőle: Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül? Jézus így válaszolt: A legfőbb ez: „Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!”  és: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” A második ez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat. Az írástudó ezt mondta neki: Úgy van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő- és véresáldozatnál. Jézus pedig látva, hogy okosan felelt, ezt mondta neki: Nem vagy messze Isten országától. És többé senki sem merte őt megkérdezni.

   A Mk 12-ben három kérdés hangzik el Jézus fele. Mai olvasókként is érezzük, hogy ezek nem a legőszintébb szándékból fakadnak. (A kérdezők közt ott találjuk a korabeli vezető réteg minden kategóriáját: farizeusokat, Heródes-pártiakat, szadduceusokat és törvénytudókat). Jézus komolyan veszi a kérdéseket, és úgy válaszol, hogy eligazító érvényű tanácsot adjon nem csak a kérdezők számára. Mi a pillanatra figyelünk, Jézus az örökkévalóra.

    Az első kérdés az adóval kapcsolatos. Általánosítva a pénzzel, amivel nekünk is állandóan meggyűlik a bajunk. Szabad-e, kell-e adót fizetni? Nem tudom, hogy mi mit gondolunk erről. Krisztus követői az első időktől kezdve igyekeztek az állammal szembeni financiális kötelességüknek – a közteherviselésben - lelkiismeretesen eleget tenni. Jézus tanításának egyik hangsúlya erre esik. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré! Sokan lázadozhattak az elnyomó római birodalom által kirótt adóterhek miatt. Úgy, ahogy mi is sok igazságtalanságot tapasztalunk a felsőbb hatalmak részéről. De kérdezzük meg: vajon ha teljesen az emberekre, ránk lenne bízva, mennyi adót fizetnénk? Jutna-e abból a valóban szükséges közügyekre?  És tudjátok, hogy melyik az egyik legsúlyosabb adónem?  Amit bűneinknek fizetünk… Ez nagyon konkrétan értendő. Tekintélyes összegeket fordítunk önző és pazarló hajlamaink kielégítésére. És ez ellen nem szoktunk panaszkodni. Az ember maga ellen nem panaszkodik, pedig sok bajának önmaga az okozója. A Heidelbergi Káté szerint Isten akarata ellen cselekszünk azzal, ha adunk arra, amire nem kellene, de azzal is, ha nem adunk olyasmire, amire kellene.  A fölöslegesen, vagy éppen a testnek-léleknek ártalmas dolgokra kidobott pénzzel bámulatos célokat lehetne megvalósítani: egyéni és közösségi életünkben ….

   Jézus folytatja a mondatot: adjátok meg, Istennek, ami az Istené.  Minden az Úré, ezt ne felejtsük! Istennek tulajdonképpen az életünkkel tartozunk (mert ő életet adott értünk, pedig semmivel nem tartozott nekünk). És mégis sokan megpróbálják, sokszor megpróbáljuk ezt a tényt semmibe venni (a fejezet elején hangzik el a gonosz szőlőmunkásokról szóló példázat). Jézusnak ez a tanítása valóban el kell gondolkoztasson: vajon törekszünk-e valamit visszaadni Istennek a mindenből, amit tőle kaptunk. Tudunk-e hálásak lenni, tudunk-e időt szakítani Igéjére, a szolgálatra? Vajon az életünket igazi tulajdonosa szándéka szerint használjuk-e, vagy tékozoljuk?  

   Aztán változik a perspektíva, és egy hitetlenkedő kérdés hangzik el a feltámadással kapcsolatban, egy kimódolt, irreális történet keretében. A sógorházasság mózesi

törvényére hivatkoznak a szadduceusok, akik azt tartották, hogy nincs feltámadás … Az európai keresztyének között nem a legjobbak a statisztikai adatok a feltámadás-hittel kapcsolatban. Ez érthető is: egyre több mindenünk van, ezer lehetőség köti le a figyelmünket, és egyre kevésbé gondolunk arra, hogy ezeket egyszer elveszítjük, hogy ezek mulandóak, és az örökkévalóra is készülni kellene. (Egy magányosan élő, idős és gazdag embernek leégett a háza, egyik barátja megjegyezte - nem rosszindulattal -: legalább könnyebben itt tudja hagyni majd a földi életet.) Igen, hisszük a feltámadást, de gyakorlatilag kiiktatjuk az életünkből ezt a hitet… Jézus az Igét idézi. Azt mondja a szadduceusoknak: bár az Írásokra hivatkoztok, mégsem ismeritek igazán azokat, és nem ismeritek az Isten hatalmát.

Nyilván, fontos, hogy mit tanít Mózes, de a leglényegesebb az, hogy mit mond az az Isten, aki megszólította őt. Mert ő nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene. Ha ő azt mondja, hogy „ne félj, megváltottalak, az enyém vagy”, akkor nincs olyan körülmény, ami ezt érvénytelenítené. Isten nem veszít el minket …  A feltámadás valóban képtelen gondolat saját tapasztalatainkból kiindulva. De Isten hatalmára, Krisztus példájára nézve: élő reménység.

    A harmadik kérdés – amiről az alapigében hallottunk - a legnagyobb parancsolatra vonatkozik. Melyik a legfőbb az összes közül?  A kérdező írástudót – úgy tűnik - valóban foglalkoztathatta ez a kérdés. Ma is – talán más formában – sokakban felmerül: mi a legfontosabb, a legmagasabb igazság, ami irányít, meghatározza cselekedeteimet? Lehet, hogy nagyra értékelem a szeretet parancsát, gyakran hivatkozom is rá, de életemben mégis más vezérelvek mutatkoznak meg: az önzésé, a nagyravágyásé, az érvényesülésé, a büszkeségé.

  Azt is mondhatom: nincs szükségem parancsolatokra.  „Az én vezérem bensőmből vezérel”, ahogy József Attila írta.  Szabad vagyok döntéseimben. Olyan ez, mint a szabadesés, amiben csak az esés szabad. Az Isten nélküli „szabadságban” egyetlen opció marad: a bűn. Azt teszem, amit akarok, mondom, miközben azt vagyok kénytelen akarni, amit teszek. Ó, én nyomorult ember, kiált fel Pál apostol ebben a helyzetben.  

   Aztán tarthatok bizonyos emberi bölcsességeket a legfontosabbnak. Sok tanulság lehet ezekben a felismerésekben, de nem helyettesíthetik az élő igét. „Élj a mának!”, „Te vagy a legfontosabb”, „Ne törődj senkivel, a magad útját járd!”. Divatos tanítások, szólamok ezek, korunk filozófiájának alaptézisei. Elmések, gyakorlatiasak, csak az élet hiányzik belőlük.

  Vagy lehetnek kedvenc parancsolataim, igeverseim. Amik engem igazolnak, az én álláspontomat támasztják alá, amik mögé el tudok rejtőzni. (Egyik jómódú barátom ismételgeti szívesen az igeverset: „az embernek Fia azért jött, hogy életük legyen és bővelkedjenek” .) Vannak keresztyén közösségek, akik bizonyos parancsolatokat kiemelnek a többi közül, és a hit kizárólagos kritériumaként kezelik.

   Jézus válaszában először Istenre mutat. Az ősi hitvallás szavait ismétli. A parancsolatok mindenek előtt élő kapcsolatra emlékeztetnek. („Isten azért teremtett, hogy találkozzon velünk”.). Azt juttatják eszünkbe, hogy kicsoda Isten számunkra, és hogy mit tett értünk. A parancsolat tehát kijelentéssel, felismeréssel kezdődik: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!  A hangsúly éppen erre a kapcsolatra esik: egyedül ő az én Istenem, hozzá tartozom. Tőle kaptam az életem, szabadságom, üdvösségem. Ő az, aki kegyelemmel vesz körül engem. Parancsai az élet útját mutatják számomra. A leglehetetlenebb dolgot követem, ha visszautasítom ezt az igazságot!

    Szeresd az Urat, a te Istenedet!  Azért a te Istened, mert te az ő teremtménye, sőt, megváltott gyermeke vagy. Ez a kifejezés (birtokos szerkezet) nem kisajátítást jelent, hanem bizalmi viszony. Isten nem akármilyen szeretet tanúsított irántam (), ez nem akármilyen szeretetet kell ébresszen bennem.   Teljes szíveddel, lelkeddel, elméddel, erőddel.  Istent ilyen szeretet illeti. A mérték ő maga. Az ő végtelen szeretete. Engedjük, hogy megérintsen, áthasson, lenyűgözzön, ránk áradjon! Ha betölt Isten szeretete, akkor tudunk szeretni. A Hold úgy tud világítani, hogy visszatükrözi a Nap fényét.  

   Szorosan kapcsolódik az elsőhöz a második, a mennyeihez a földi. Mondhatni: az elsőnek a gyakorlati következménye a második (v.ö. Jakab levele).  Szeresd felebarátodat, mint magadat! Felebarát iránti szeretetben te magad vagy a viszonyítási alap. Amit magadnak akarsz. Döbbenetesen egyszerű a tétel, talán ezért nem akarjuk érteni, és cselekedni.

   (Egy gazdag ember megegyezett szegény szomszédjával: minden héten ad neki egy kiló vajat egy kiló mézért cserébe. Ment is a dolog, egyszer azonban a gazdag gyanút fogott, és megmérte a szomszédtól kapott mézet: bizony hiányzott belőle 10 deka. Rögtön átment, csalónak és mindenfélének titulálta a szomszédját, aki védekezésképpen csak annyit mondott: ne haragudj, nekem csak kétkarú mérlegem van. A mézet mindig úgy mértem ki, hogy miután megkaptam tőled a vajat, azt a mérleg egyik serpenyőjébe tettem, a másikba a mézet. Ez alkalommal is így jártam el.)    

   Mit várunk el az emberektől, és milyen mértékkel mérünk? Szeretnéd, ha a hátad mögött nem mondanának rosszat rólad, ha nem forgatnák ki igazságodat?  Akkor te miért teszed másokkal?  Az ember nem szűnik meg magát szeretni, a maga érdekében fáradozni, hát legyen ennyire fontos a felebarát! A jézusi képlet világos. Vajon képesek vagyunk-e alkalmazni? Fizikailag csak a magam éhségét, fájdalmát érzem, lelki képességre van szükségem ahhoz, hogy ráhangolódjam a másikra, hogy meglássam a másikban „önmagam hasonló sorsú mását” (Pilinszky). Ezt a „lelkit” Jézusban láthatom meg, tőle tanulhatom meg.

   Cserélj helyet a másikkal, ahogy Krisztus helyet cserélt veled! (Csehov novella) Állj oda – egy pillanatra - annak az embernek a helyébe, akit megbántottál, akit elküldtél, akit kioktattál, akivel szemben – úgy érezted - igazad volt.  Vedd magadra – csak egy pillanatra- gondjait, nyomorúságát, helyzetét. És megtanulod jobban megérteni, jobban szeretni. Nem az együttélés, hanem az élet törvénye ez. Akkor erősödnek meg családjaink, közösségeink, ha e szerint a törvény szerint kezdünk el élni. Mert ez a krisztusi szabály fordítva is igaz: úgy szereted valójában magad, ahogy embertársaidat, azt teszed valójában magaddal, amit velük teszel. (Egy percig se irigyeld az önző ember!)

   Bergenyeiek, ha jót akartok magatoknak, családotoknak, közösségeteknek, akkor mindenek fölött szeressétek egymást!   Vegyétek komolyan a 11. parancsolatot (v.ö. Jn 13, 34-35 – új parancsolatot adok néktek)!

    Az írástudó őszinte csodálkozással ad igazat Jézusnak. Úgy van. Ámen. Egy Isten van, és ha szeretjük őt, és felebarátunkat, ez minden áldozatnál többet ér.

   Nem messze vagy, feleli Jézus.  Egy lépés, egy vallomás, egy döntés választ el: én is így akarok élni. Azaz veled Uram. Mert mindez csak Jézussal válik valóra.  Nem elég, ha a Biblia a kezünkben van, Jézus ott kell legyen a szívünkben, az életünkben. Zárjuk az 1 Jn 4, 7-11 soraival.  Ámen.