Mk 16, 1-8 (vas.de.)

1 Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. 

2 A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, 

3 és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? 

4 Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. 

5 És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. 

6 De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. 

7 De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. 

8 Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek. 

   Az Úr napjához illő textust hallottunk, hiszen ebben az igerészben egészen konkrétan a Jézus feltámadásáról van szó. Az első keresztyének minden hetet azzal kezdtek, hogy megemlékeztek a Krisztusnak a halál feletti, üdvösséget szerző győzelméről, és azért hálát adtak. Nekünk is gyakorolnunk kell ezt, tudatosítanunk, hogy élő Urunk van… 

    Az első mondat azt érzékelteti, hogy valami lezárult (), és valami radikálisan új kezdődik, aminek immár nem lesz vége. Krisztus legyőzte a halált, az többé nem fog uralkodni rajta (Róm 6,9). A feltámadás korszakában, annak reménységében élünk… Ez az igazság kell meghatározza egész gondolkodásunkat, minden cselekedetünket, életvitelünket. 

  És bár elmúlt a szombat, az asszonyok (Márk név szerint említi őket) még a régi gondokat hordozzák, a régi élmények hatása alatt vannak, a régi szokásoknak hódolnak. Persze, van valami megható, kedves és rokonszenves abban, hogy illatos keneteket szereznek be… Mintha a halál fojtogató tényével szemben így, mesterséges módon próbálnák az élet illatát felidézni. Azt olvassuk (2 Kor 2,15): a Krisztus jó illata vagyunk.

    Azért vágnak neki korán reggel az útnak, hogy megkenjék a Jézus holttestét. A történet folytatásából kiderül: ez tkp. már tárgyát (célját) veszített buzgólkodás. Ők még nagypéntek gyászában, sötétségében élnek. Bár vásárolnak, készülnek, el is indulnak, terveik vannak, mégis holt cselekedet, aktivitás mindez. Akkor kezdődik az Úr napja (ami nem egy 24 órás időszak), vagyis a benne megújult élet, öröm, békesség, az ő követése, dicsőségének szolgálata, amikor hit által találkozunk vele. Vajon beléptünk-e az Úr napjába, az élő Krisztus jelenlétébe, vagy még a régiben veszteglünk?

    A kegyelet a Jézus sírja fele indítja őket… Bár pótcselekvésnek tűnik, amit az asszonyok tesznek, mégis Jézussal kapcsolatos. Persze, ez nem elég. Jaj lenne nekünk, ha csak a Jézus emlékét ápolnánk, ha csak tanításait értelmezgetnénk! Ha csak ebben az életben reménykednénk őbenne. Jézus sírját lepecsételték, de isteni életét nem tudták abba bezárva tartani. Jézus él. 

  Miről beszéltek az asszonyok? A kőről. A teherről, a mozdíthatatlan, irdatlan súlyról, ami ott sötétlett a Jézus sírján, és ami nyomta a szívüket is. Kőről, nehézségekről beszélünk mi is. Terheinkről, problémáinkról, betegségeinkről. Ki hengeríti el? Ki fogja megoldani? Ki szabadít meg? 

  Aztán felnéztek… Az evangéliumnak ezt a megjegyzését nem szabad túlhangsúlyozni, de kihalljuk belőle az üzenetet: fontos a felfele nézés… Néha már meg is van oldódva az, amiért aggódunk, csak mi még szívünkben cipeljük a félelmet, és még nem látjuk az Isten csodáját. Nyitva az ajtó, és mi még mindig azzal gyötrődünk, hogy hogyan tovább. Tanuljunk meg felfele nézni! Látták, hogy a kő el van hengerítve, írja az evangélium, pedig igen nagy volt… Ne a kő árnyéka, hanem a felkelő nap fénye vetüljön ránk! Lássuk meg, hogy Isten cselekedett és cselekszik! A kövek félreállíttatnak.

  Nem tudom, mire gondolhattak az asszonyok abban a pillanatban, amikor meglátták, hogy a kő el van hengerítve. Talán arra, hogy íme, Isten segítségükre sietett kegyeletük gyakorlásában. Néha nem fogjuk fel Isten közbeavatkozásának nagyságát. Mi elképzelünk valamit, kidolgozzuk a magunk stratégiáját, és ahhoz kérjük az Isten segítségét. Pedig ő többet akar adni. Nemcsak egy kis vigasztalást, hanem az üdvösség élő reménységét, nemcsak rövid távú megoldásokat, hanem mennyei távlatokat. Emberi elképzeléseinket felülhaladó, reménységünket túlszárnyaló módon cselekszik. Isten az asszonyok számára nem a Jézus holttestéhez nyitotta meg az utat, hanem az ő élő személyéhez, feltámadásának tündöklő igazságához. 

   Bementek a sírboltba… hiszen a Jézus testét akarták bebalzsamozni. Szándékukat nem tudták véghez vinni, Isten azonban annál többet adott meg nekik… Látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ült jobb felől. Valami nyugalom, békesség van ebben a jelenetben, ahogy ott ül ez a fehér ruhás ifjú. Nem kell sürgölődnie, lázasan fáradoznia. Isten mindent elvégzett, arról csak bizonyságot kell tenni. Az asszonyok megrettentek. Ez teljesen érhető megnyilvánulás. Tudjuk, mennyire félénk, gyanakvó, a váratlantól megijedő, mindenben rosszat sejtő emberek vagyunk. A kép legtöbbször bennünk is csak utólag áll össze. Milyen jó lenne mégis mindig bízni abban, hogy Isten beteljesíti az ő akaratát! Milyen jó lenne küzdelmeinkben elővételezni az Isten békességét, megtanulni a ráhagyatkozást! Nem kételkedni abban, hogy a végső szót – a megváltásét – Krisztus fogja kimondani. 

    Ne féljetek! A félelem mindegyre visszatér. Bár sokszor tapasztaltuk, hogy Isten megsegít, átvezet nehézségeken, mégis – amikor történik valami váratlan - az első reakciónk a félelem. Mennyire szükségünk van arra a bizalomra, amit az egyik imádság kérése így fogalmaz meg: add, Uram, hogy egyformán hálás legyek gazdagságért és szegénységért, egészségért és betegségért, életért és halálért!

   A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek?  A kérdés alapigazságokat tisztáz, személyessé teszi az asszonyok cselekedetét: nemcsak a kegyeletgyakorlás kötelességének akarnak eleget tenni, hanem tulajdonképpen Jézust keresik. A názáreti jelző Jézus földi, emberi természetére utal… Igen, az asszonyok ezt a Jézust ismerték, az ő emberi kedvességét, jóságát, amin átsugárzott mennyei szeretete, hatalma, de most a diadalmas, dicsőséges Urat kell megismerjék: a mennyei Krisztust. Akit megfeszítettek - a hangsúly az emberi ítélet-végrehajtókon van, miközben a Krisztus kereszthalálában (az apostoli bizonyságtételben ez egyértelművé válik) Isten üdvözítő akarata teljesedett be. 

   Feltámadt, nincsen itt. Feltámadt… Mit fognak fel ebből az asszonyok? Azt, hogy valami felfoghatatlan történt, ez a csoda pedig Krisztusban világosodik meg, benne növekszik mindent átfogó, meghatározó ismeretté. Benne lehet megérteni annak jelentőségét, meglátni üdvösséges távlatait. Nincsen itt. Nem itt van. Nem köti őt ez a hely, ő mindenütt jelen van… Az üres sírbolt csak a történelem feletti győzelem történelmi helyszíne, a jelent, a jövőt betölti Krisztus hatalma, dicsősége.

    Az asszonyok feladatot kapnak. A feltámadás ténye megbízatást ruház ránk. Ha nem a halálé az utolsó szó, ha valóban az üdvösség kontextusában áll az életünk, akkor sok minden gyökeresen megváltozik: szemléletünk, munkánk célja, egymáshoz való viszonyunk. Ha biztosan tudnád, testvérem, hogy még 100 évig élsz, sok mindent másként terveznél, nemde? Még inkább, ha 1000 évvel kellene számolj. És ha az örökkévalósággal? Látszik-e ez a többlet rajtunk? Az, hogy mi a feltámadott Úr gyermekei vagyunk. A bennünk levő reménységben, a szeretetben, örömben, a megbocsátásban.

   Mondjátok meg tanítványainak, közöljétek, adjátok át a jó hírt. Ez a tény most mindent átértelmez, betölt. És ő előttetek megy Galileába. Galilea a régi helyszín… ahol az otthonuk van, ahol a családjuk él. Jézus feltámadásának a jó híre nem helyezi új környezetbe a tanítványokat, hanem új látással, hittel, reménységgel ajándékozza meg. Ahhoz, hogy átéljük az élő Krisztushoz tartozás örömét, hogy neki szolgáljunk, nem kell máshova költözzünk, nem kell más gyülekezetbe menjünk, mert az új élet bent kezdődik. Amit aztán külső jelek is kísérnek: mint pl. békesség a családban, önzetlen, hálás, krisztusi életvitel, szabadulás bűnöktől, megkötözöttségektől.

    A történet vége nagyon emberi. Az asszonyok kijöttek a sírból, szaladni kezdtek, mert remegés és rémület fogta el őket (ennyit ért a „ne féljetek!” biztatás)… Nem mondtak semmit, mert féltek. Az ünneplés számukra még nem kezdődött el. Nem elég a hír, az evangélium sem önmagában: Krisztusra van szükségünk… A vele történő személyes, hitbeli találkozás tesz valóban benne bízó, őt követő, neki engedelmeskedő emberekké. Ámen.