Mk 12, 28-34 (vas.de.)

     28 Ekkor odament az egyik írástudó, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól felelt nekik, megkérdezte tőle: Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül? 

29 Jézus így válaszolt: A legfőbb ez: „Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!” 5Móz 6,4-5 

30 és: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” 

31 A második ez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat. 3Móz 19,18 

32 Az írástudó ezt mondta neki: Úgy van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; 5Móz 4,35 

33 és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő- és véresáldozatnál. 1Sám 15,22; Hós 6,6 

34 Jézus pedig látva, hogy okosan felelt, ezt mondta neki: Nem vagy messze Isten országától. És többé senki sem merte őt megkérdezni. 

   Az evangéliumokban gyakran kérdezik Jézust. Többször kísértő szándékkal, provokatívan, támadólag, de sokszor őszintén, mennyei útmutatásra vágyakozó lélekkel. Milyen kérdések vannak most bennünk? Vajon készek vagyunk-e nyitott szívvel meghallani azt, amit Jézus akar mondani nekünk, és hajlandók vagyunk-e engedelmeskedni? Sokszor úgy hallgatjuk az ő tanítását, mint ami másnak szól, mint ami minket nem érint. Pedig mindig rólunk van szó. (Ha azt halljuk a hírekben, hogy hatalmas árvíz miatt mentési munkálatok zajlanak valahol, az nem hoz felettébb izgalomba, nem a mi dolgunk, de ha annak a városnak a neve hangzik el, ahol éppen a gyermekünk, legjobb barátunk tartózkodik, és éppen az a kerület, ahol a lakásuk van, akkor másként hallgatjuk az egészet.)

    Az előző vita, amire a mai igeszakasz utalás történik, a feltámadásról szólt. Egy rendkívül fontos téma: hitünk alapja, radikális fontosságú igazsága. Minden vasárnap Krisztus feltámadásért adunk hálát, és megvalljuk azt a reménységünket, hogy benne az örök élet várományosai vagyunk. Ha nem az élő Krisztusban hiszünk, akkor sötét homályban tapogatózunk, akkor nagy bizonytalanságban élünk. A fizika egyik legfontosabb törvénye az ún. alapvető kölcsönhatás (a részecskék illetve nagyobb testek közötti vonzóerő), ami összetartja ezt a látható világot. Különben széthullna minden. Mi azonban biztosak vagyunk abban, hogy az atomok ne gondolják meg magukat, és nem fogják „elereszteni” egymást, nem fog hirtelen megszűnni a gravitáció, ezért bátran jövünk-megyünk, tudjuk, hogy nem süllyed be alattunk a föld, hirtelen nem esnek szét körülöttünk a tárgyak… 

   Így hiszünk feltámadott Megváltónkban. Isten az élők Istene… Egyik híres hadvezér mondta egy nagy ütközet után: „leghűségesebb katonáim már nem engedelmeskednek nekem, egyetlen lépést sem tesznek a szavamra, holtan hevernek a csatamezőn.” Az élő Istennek viszont nem halott népe, nem halott gyermekei vannak. 

  Egyik írástudó hallotta a beszélgetést, és mivel a Jézus feleletét jónak, találónak érezte (nemcsak a felvetett kérdésre, hanem sajátjára is), ezért fordul hozzá. Az igazi igehallgatásban benne van ez az élmény: milyen jól megfelelt nekem Jézus! Nem a mellettem ülőnek. (Történet: egy fukarságáról és kemény természetéről ismert gazdag ember a szolgáját egy jó hírű bíró elé hurcolta, azzal a váddal, hogy az rendszeresen élelmet lopott tőle. Börtönt kért rá. A bíró egyetértett. Tényleg börtönbe való ez az ember, legalább egy évre, sőt, a költségeket is neki kell fizetnie. Mivel azonban – amint kiderült - semmi pénze nincsen, ezért felfüggeszti büntetését addig, amíg összegyűjti az adott összeget a fizetéséből, amit a gazdája nagylelkűen megad neki. A vallomások alapján a bíró kis is számította: a szolgának még 100 évet kell dolgoznia ahhoz, hogy 1 év börtönt kifizessen, nem azért, mert olyan nagyon drága ez a nem kívánt ellátás, hanem azért, mert olyan kicsi a fizetése… A bíró jól megmondta. Az ítélet – végső soron - a felperes gazda igazságtalanságát leplezte le.

  Ez az írástudó egy olyan kérdést hoz Jézushoz, ami bizonyára foglalkoztatta őt: melyik a legnagyobb a parancsolatok között. Szőrszálhasogatónak, elméletinek tűnhet a kérdés, de emberünk számára gyötrelmes belső dilemma lehetett: a sok rendelkezés, előírás között mire kell elsősorban vigyázni… Vajon foglalkoztat-e minket az, hogy Isten mit vár el tőlünk, mit akar velünk, hogyan akarja áldottá tenni az életünket? Vagy mindez nem érdekel minket? Már a keresztségben is elhangzik: „amit én parancsoltam néktek”. De aztán „menet közben” úgy háttérbe szorul ez, olyan mellékessé válik… Nem az Isten akaratát követjük (pedig az a mi küldetésünkről, igazi rendeltetésünkről és célunkról szól), hanem a saját világunkat éljük. Istennek hátat fordítva (ő kerül a hátunk mögé), semmibe véve megbízatásunkat. Milyen szépen elmondjuk: a Krisztusé vagyok, de aztán olyan keveset vállalunk érte. Pedig a keresztyén élet engedelmességben és szolgálatban nyilvánul meg.

   Azt is sugallja az ige: Jézust kell kérdezni… Vannak önként jelentkezők, akik szeretik megmondani Jézus nevében (helyette): ezt és azt kell tenned. Sokan jöttek és jönnek az ő nevében, magabiztosan, meggyőző erővel lépnek fel, megkérdőjelezhetetlen feltételeket állítanak fel… Ne felejtsük: aki a mennyből jött, az felette van mindenkinek (Jn 3,31). 

   Kíváncsiak vagyunk: vajon Jézus melyik parancsolatot fogja kiemelni. Az elsőt, másodikat, harmadikat? (És így tovább.) Vagy valamilyen más előírást?  Jézus valójában az egészet kiemeli úgy, hogy belefoglalja mindeniket a szeretet nagy parancsának két fő tételébe.

   Jézus először az ősi hitvallást idézi: „Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!” 

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” (5 Móz 6,4-5) (Egyetlen fontos eltérés… Márk megtoldja: és „teljes elmédből”.) Ebben a hitvallásban és felszólításban valóban minden benne van. Megérthetjük azt is: nem a paragrafusok kínos betartására kell koncentrálnunk, hanem arra, hogy személyesen Isten tetszésére éljünk. Persze, ehhez ismernünk és követnünk kell az ő parancsolatait, de azok mögött Istent kell látnom. Amikor pl. családunkról gondoskodunk, akkor nem társadalmi elvárások, jogi előírások és kötelezettségek kényszerítenek minket erre elsősorban, hanem irántuk való szeretetből, felelősségből cselekszünk. Különben kínos, megterhelő lenne. Ha a barátaimat várom, akkor ez nemcsak azt jelenti, hogy robotként elvégzem az előkészülettel kapcsolatos tennivalókat, hanem azt is, hogy lelkesen, izgalommal várom az érkezésüket. Szeresd az Urat! Értsd meg és érezd át, hogy mit tett ő érted, hogy mennyire fontos vagy neki, és engedd, hogy betöltsön közelségének, kegyelmének drága öröme. Szeresd, mert minden más szeretet, ragaszkodás, kötődés csalódást okoz, hamisnak és elégtelennek fog bizonyulni.

  Előttünk áll a mérték is: négyszer hangzik el a „teljes” szó. Teljes szívedből, lelkedből, elmédből, erődből. Nem félszívvel, nemcsak a lelked mélyén (kevés az), nemcsak egy-egy felvillanó gondolattal, nemcsak ímmel-ámmal. Ahogy Isten önmagát adta, neked is magadat kell adnod… Akkor fogsz teljes életet élni. Akkor kapod vissza teljesen magad. (Ha az orvosnak csak sérült kisujjamat mutatom, miközben súlyos egészségügyi problémáim vannak, csak azt fogja kezelni.) 

  A második parancsolat az elsőhöz kapcsolódik, abból fakad, azt hitelesíti. Olyan, mint a papírpénz másik oldala. Nem olyan bankó, aminek csak egy oldala van. Képtelenség Istent szeretni, és embertársamat semmibe venni (1 Jn 4,20). Isten iránti szeretetünket de facto abban mutathatjuk meg, ahogy másokat befogadunk. Tiszta a képlet: ahogy szereted az embertársadat, úgy szereted az Istent. Persze, mi ki tudjuk magyarázni, ezért vagy azért „nem lehet” szeretnünk felebarátunkat, de ezzel csak magunkat nyugtatjuk meg (és vezetjük félre. ) Isten nem a mi véleményünk szerint ítél meg, hanem a sajátja szerint. 

  Itt is adva van a mérték: mint magadat. Mert mi mindig méricskélünk: hogy én ezt, a másik amazt tette, én ezt, a másik amazt mondta. Azt tedd vele, azt mondd róla, ami magadnak kívánsz! Úgy ítélkezz fölötte, úgy beszélj róla, úgy viselkedj vele! Nézz magadra a másik ember szemével… Meg vagy elégedve?  Ennyi. Ebből megtudod, hol tartasz ezen az úton, amiről itt Krisztus beszél. 

  Jézus nyomatékosítja is: nincs más ezeknél nagyobb parancsolat. Semmi sem lehet fontosabb, előbbvaló ennél. Gondoljunk vallási vitákra, háborúkra. Ha a Krisztus parancsa érvényesülne, akkor minden ellenségeskedés erejét, létjogosultságát veszítené. Ha a szeretet lenne a legdöntőbb szempont. De számunkra sok minden fontosabb, előbbvaló lesz. Más értékrendet követünk, így sokszor a lényeget veszítjük el. (Bűnös identitásunkat védjük, és ezzel megakadályozzuk magunkat abban, hogy jobbá, tisztábbá váljunk.) Korunk jelszavai: siker, gazdagság, fejlődés. Nem lebecsülendők ezek sem, de szeretet nélkül üresek maradnak… Pont az marad ki belőlük, amiért hajszoljuk őket: az öröm, a megelégedettség, a békesség.

  Az írástudót szíven érinti az, amit Jézus mond. Érezzük válaszában a megérintettséget, a felismerés döbbenetét. Szinte szó szerint ismétli a Jézus szavait: valóban, igazad van, értem, tényleg így van… Többet ér minden külsőségnél, minden szertartásnál, vallásos eszménél és ceremóniánál.

   Jézus azt mondja neki: nem messze vagy Isten országától. Döntő a felismerés. A megvilágosodás. A cél megpillantása. De nem elég. Nem elég megközelíteni, el kell érni.

El kell indulni, engedelmeskedni kell, Krisztus nyomdokába kell lépni. Igazságát cselekedni kell. Ezt tegyük, és - Krisztust követve, szeretetben szolgálva – ragadjuk meg az Isten országát. Ámen.