Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Mk 4,21-29 (vas.de.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Mk 4,21-29 (vas.de.)

 

21 Ezután megkérdezte tőlük: Vajon azért veszik elő a lámpást, hogy a véka alá tegyék vagy az ágy alá? Nem azért, hogy a lámpatartóba tegyék?

22 Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna.

23 Ha valakinek van füle a hallásra, hallja!

24 Ezt is mondta nekik: Vigyázzatok arra, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt ráadást is adnak.

25 Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.

26 Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe,

27 azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Jak 5,7

28 Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban.

29 Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje.

 

   Jézus az ő tanítása által újraértelmezi, mennyei összefüggésbe, párhuzamba állítja életünket. Rádöbbent arra, hogy földi dolgaink, ténykedéseink is – ha belső érzékenységgel tekintjük azokat – az „odafelvalókhoz” fűződő kapcsolatunkra emlékeztetnek. A kérdezés módszerével pedig belevon minket az Isten szép, megváltásunkról szóló történetébe. Mit gondoltok? Mit gondolunk Istenről, önmagunkról, egymásról? Mit gondolunk feladatainkról, rendeltetésünkről? Ha felelős, beszámítható emberek vagyunk, akkor állást kell foglalnunk, észre kell vennünk azt is, ha csak önző, kicsinyes gondolatok foglalkoztatnak.

     Mindennapi evidenciákra kérdez rá Jézus, amiknek a lelki megfelelője azonban mégsem magáról értetődő, vagy magától működő. Senkinek nem jut eszébe pl., hogy a család használatában levő kút vizét szántszándékkal felzavarja, és mégis milyen sokszor kavarjuk fel egymás lelki békességét, és aztán isszuk együtt a békétlenség, a harag zavaros levét.

   Vajon azért veszik elő a lámpást, hogy a véka alá tegyék? Nyilván, nem. Esztelenség volna ezt tenni. Kár volna a fáradozásért. Azért ültetünk gyümölcsfát, hogy senki ne egyék a gyümölcséből? Azért vásárolunk autót, hogy a garázsban rozsdásodjék? Értitek?  Értelmetlen volna így cselekedni. És mégis mennyi értelmetlenséget követünk el! Vajon Isten azért adott szeretetet, hogy önzőn magunknak éljünk? Azért ajándékozott meg Igéjével, hogy ne figyeljünk annak tanácsaira? Azért kaptuk küldetésünket, hogy semmit ne tegyünk szeretteinkért, embertársainkért?  Milyen lámpás az, amelyik nem világít? Milyen hit az, amelyik nem engedelmeskedik? Milyen áldás az, amiből senkinek semmi haszna?

   Ha Isten szándéka szerint, értelmesen akarunk élni, akkor világítanunk kell. Ehhez azonban előbb nekünk is meg kell világosodnunk, be kell töltsön a Krisztustól kapott világosság. Lángra kell lobbantson az ő szeretete. Vajon miért akarnánk mindezt rejtegetni? Mert takargatnivalónk van? Mert kényelmesebb? (Nyilván, kényelmesebb, de ez a legfőbb szempont, prioritás számunkra?) Miért nem akarunk megbocsátani, békességben élni, szeretetben, odaadással munkálkodni? Miért ragaszkodunk bűneinkhez, sötétségünkhöz? Holott – Jézus tanításában ez egyértelmű - minden a világosság, a világossá válás fele halad.

    Érdemes tehát a világosság szolgálatába állnunk, amellett elköteleznünk magunkat. Otthonom tisztán tartását nem alapozhatom arra a módszerre, hogy a szobát, a szobákat mindig lesötétítem, mert így nem látszik a rendetlenség. Nem rekedhetek meg abban a rögeszmében, hogy amit életemben sikerül sötétben tartanom, az nem is létezik. Gyerekes gondolkodás ez. Jézus azt mondja: előbb-utóbb és egyszer végleg minden kiderül, napfényre jut. A sötétség ideig-óráig sikeres lehet, de a fény diadalmaskodni fog felette.  

    Ha valakinek van füle a hallásra, hallja! Azért nyomatékosítja ezt Jézus, hogy intését ne engedjük el a fülünk mellett, szavaiban ismerjük fel azt az igazságot, ami személyesen minket illet. (Nem azt mondja: akinek van szeme, lássa!) Halljuk meg, fogadjuk szívünkbe, hogy aztán láthatóvá váljon. A teremtés történetében a látható a hallhatóból származik. Szólt Isten: legyen világosság, és lett! Pál apostol erre hivatkozva írja: Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán (2 Kor 4,6).  Nem mi gerjesztjük magunkban, hanem Isten szava, kijelentett, magunkévá tett akarata, Krisztusban megjelent szeretete által ragyoghat fel ez a fény bennünk. 

  Erre erősít rá Jézus a következő intésében: vigyázzatok, hogy mit hallotok! Kérdezhetnénk: hát felelős vagyok én azért, hogy mit hallok, hogy mi hangzik el körülöttem? Ám sok függ attól, hogy merre és mire irányul a figyelmem,… hogy mire fókuszálok belső készültséggel,… hogy mire nyitott a szívem. Úgy is értelmezhetjük ezt a mondatot (a Károli fordításban ez hangsúlyozódik): vigyázzatok arra, amit tőlem hallotok. Jegyezzétek, őrizzétek azt meg! Legyen a szívetekbe írva! (Egy lopáson ért fiatalembertől kérdezték meg: nem jutott eszébe a tízparancsolat. De igen, válaszolta, ám sokkal meggyőzőbb volt az ellopott gyűrűre írt szöveg: „A tied vagyok”.) A kísértések üzenete, vonzása mindig erősebb lesz, ha nincs a szívünkbe vésve Urunk szava, kegyelem-nyilatkozata.     

   Amilyen mértékkel mértek… Jézus nem a mások feletti ítélkezés, a mások bírálgatása felelőtlen, könnyed útjára hív. Nem arra irányítja rá a figyelmünket, hogy „nézzétek, mennyi gonoszság van a világban, és ne szűnjetek meg szidni azt!”.  Erről szabadon és nagyon sokat tudunk beszélni. A mások hibáiról, bűneiről. Itt Jézus arról beszél, hogy mi hogyan mérünk, mit adunk másoknak, ennek az „olyan-amilyen világnak”… Vajon szeretnénk-e ugyanazt visszakapni? Szeretnénk-e azt visszahallani, amit mi mondunk másokról, ahogy mi ítélkezünk mások felett? (Ismerjük a történetet. Egy gazdag méztermelő keresett meg egy szegény földművest, hogy vajra lenne szüksége, és azt ajánlotta, hogy 1 kiló vajért 1 kiló mézet ad. Így is működött: küldte a mézet a szolgájától, és kapta a vajat. Egyszer azonban nagy felháborodással személyesen jelent meg. „Te visszaélsz jóindulatommal, becsapsz engem. Ma megmértem a vajat, amit küldtél, és 10 deka híja volt”.  „Ne haragudj”, válaszolta a szegény ember, „nekem csak egy kétkarú mérlegem van… amikor küldöd a mézet, azt ráteszem az egyik serpenyőre, a másikba pedig kimérem a vajat.”)

    Különös kijelentést tesz Jézus. Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van… Isten a semmiből is tud adni, a semmiből is tud elvenni. Amit ő ad hozzá a mienkhez, az számít valójában. Abból lesz igazi érték, áldás. Amink van, az önmagában semmi.  (Láttunk olyat, hogy valaki hiábavalóságokban bízott, és aztán azokat is elveszítette. Milyen nagy lesz az üresség, ha még elvesznek belőle!) Ha van (engedelmes) hitünk, akkor lesznek valamivé, hasznossá javaink, adottságaink, hit nélkül csak az értéktelenségük nő.

   Isten csodálatos munkájáról, áldásáról hallottunk az utolsó szakaszban. Az ember magot vet a földbe. Érdekes, a magától felnövő vetés példázata azzal kezdődik, hogy a gazdának valamit meg kell tennie. A vetés és az aratás (mert is a földműves feladata) egyáltalán nem volt könnyű munka (kivált abban a korban), de öröm volt benne, reménység. (Talán ez tükröződik Van Gogh A megvető c. festményén.) Vállalnunk kell, el kell végeznünk, ami ránk bízatott. „Mivel Isten mindent megtett, nekünk is mindent meg kell tennünk.”  Ha megtesszük, ami ránk tartozik, akkor a többi az Isten dolga. Akkor a többi magától megy. A mag sarjad és nő. Ez csoda. Az ember pedig nem tudja, hogyan – teszi hozzá Jézus. Ahhoz a bonyolult folyamathoz képest, ami magban történik, aminek eredményeképpen új növény fejlődik ki, ami aztán termést hoz, a földműves fáradozása tényleg elenyésző (mégis kihagyhatatlan).  

  Magától terem a föld… A leírásból az is nyilvánvalóvá lesz, hogy nem egyből… Lassanként… A mi lelki fejlődésünkben is vannak időszakok, fokozatok. Gyakran türelmetlenek vagyunk. Azonnal szeretnénk látni az eredményt. (Gombnyomásos világunkban ez nagyon jellemző.) A várakozás a hit magasiskolája. Közben Isten sok mindenre tanít: türelemre, bizalomra, megértésre, együttérzésre. Mindnyájunknak – a legfiatalabbaknak is közülünk – vannak ilyen tapasztalataink. Az idő Isten egyik leghatásosabb eszköze. Minket is érlel, gazdagít.  

  Amikor a termés engedi (mihelyt a gabona arra való – Károli, szép mind a két fordítás, én ez utóbbira szavaznék), nekiereszti a sarlót. Ebben a kifejezésben lendület van. Dinamika, reménység.  Isten áldásait két kézzel, odaadással, örömmel kell vennünk. Nem ímmel-ámmal, hanem nekifeszülve a tennivalónak. Nemcsak a termés érett be, a gazda is kész az aratásra.

   Isten nem tétlenségünket, hanem munkánkat, alkotásunkat akarja megáldani. (Michelangelo tehetsége műveiben mutatkozott meg, nem a homlokán jelent meg egy írás: „íme, egy páratlan képességű ember”.) Ne engedjük Isten áldásait magunkban kárba menni, legyünk a szeretet, a hit, a békesség termésének boldog aratói egymás javára, Isten dicsőségére! Ámen.  

 

Urunk, mennyei Atyánk, hálát adunk neked ezért az alkalomért, istentiszteletért. Olyan jó együtt lenni, egymás arcát látni, de tudjuk, hogy még ennél is több adatik nekünk: hit által veled találkozhatunk, a megváltó Urunkkal való közösséget élhetjük át, a Szentlélek erejét érezhetjük meg.

Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy bevontál minket Szent Fiad által a megváltás történetébe, hogy rá nézve bizonyosak lehetünk afelől, hogy megbocsátottál nekünk, békességedben hordozol, és az üdvösségre vezetsz minket. 

   Bocsásd meg, ha a Krisztusban felragyogó világosság ellenére mi sokszor sötétségben maradunk. Elrejtjük, magunkba zárjuk a tőled származó fényt, nem szolgálunk a tőled kapott szeretettel, nem követjük Igéd tanácsát. Talán, mert így kényelmesebb, vagy mert takargatnivalónk van. Aztán panaszkodunk arra, hogy milyen sötét, milyen rideg ez a világ, milyen közömbösek az emberek.

Köszönjük, hogy emlékeztettél: egyszer minden kiderül. Érdemes hát a világosság szolgálatába állni, engedni, hogy megvilágíts, hogy általunk másokra is sugározni tudjon a te kegyelmed világossága.

Indíts, segíts, hogy komolyan vegyük Urunk tanítását, megőrizzük, szívünkbe fogadjuk, beépítsük magatartásunkban, embertársainkhoz való viszonyulásunkba, cselekedeteinkbe! Taníts minket a krisztusi életre, példájának követésére, lemásolására, hogy hitelesen éljünk, az ő mértékével mérjünk másoknak: jóindulatot, segítőkészséget, szívességet, kedvességet, alázatot, szelídséget, szeretetet! Hogy azt adjuk, amit mi is kapni szeretnénk, azt szóljuk, amit mi is szívesen hallunk, azt tegyük, amit mi is elvárunk.

Őrizz meg minket a hiábavalókba vetett bizalomtól! Irányítsd figyelmünket az igazi értékekre, és azok szolgálatára! Add, hogy mindent hittel, hitből tegyünk! Hallottuk, hogy az áldás tőled van. Adj bölcsességet, hogy felismerjük azt, ami ránk tartozik, amit ránk bíztál! És erőt is, annak elvégzésére. Tégy minket áldásaidat elfogadó, kamatoztató gyermekeiddé!

   Könyörülj gyülekezetünkön! Elődbe hozzuk betegeinket, a gyászoló testvéreinket, azokat, akik testi-lelki megpróbáltatásokkal kell szembenézzenek, akik erőtleneknek érzik magukat, akiket gondok, bajok sötétsége vesz körül. Mutasd meg nekik gyógyító, vigasztaló, szabadító, megtartó szeretetedet!  Adj áldást a munkálkodóknak, fáradozóknak, őrizd az útra indulókat, áldd meg békességgel, örömmel a megérkezőket! Így adunk hálát művész vendégeinkért, akik közülük sokadszorra vagy éppen először vannak közöttünk, áldd meg ezt a hetet számukra, te segítsd, inspiráld őket alkotó munkájukban, és ajándékozd meg őket és minket a veled és az egymással való közösség boldogságával.

   Őrizd, védd, óvjad világunkat, minket pedig mint a te képedre alkotott, Fiadban megváltott gyermekeidet vezess a békesség, az engedelmesség, az üdvösség útján! Ámen.