Mk 14, 43-52 (vas.de.)     

     43 Még beszélt, amikor egyszer csak megjelent Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől, kardokkal és botokkal a kezükben. 

44 Aki elárulta őt, ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: Akit megcsókolok, az lesz ő: fogjátok el, és vigyétek el biztos kísérettel! 

45 Amikor odaért, azonnal hozzálépett, és így szólt: Mester! – és megcsókolta. 

46 Azok pedig megragadták Jézust, és elfogták. 

47 Valaki az ott állók közül kirántotta a kardját, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. 

48 Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta nekik: Úgy vonultatok ki ellenem, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok. 

49 Veletek voltam mindennap a templomban, és tanítottam, és nem fogtatok el. Az Írásoknak azonban be kell teljesedniük. 

50 Ekkor mindnyájan elhagyták őt, és elfutottak. 

51 De követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt mezítelen testén; őt is megragadták, 

52 de ő az ingét otthagyva mezítelenül elmenekült. 

   Egyházi évünket tekintve egy héttel vagyunk szentháromság vasárnapja után. Vajon vannak-e, akik ez számon tartják? Vannak-e, akik a Krisztusra hangolt evangéliumi ütemhez, rendhez igazodnak? A nagycsütörtöki történet egy részlétét hallottuk. Vajon vannak-e, akiket megérinti? Aktuális-e ez a téma? Ha az apostolok pünkösd utáni missziói szolgálatát tekintjük, akkor megfigyelhetjük: egyetlen alkalmat sem hagynak ki, hogy Krisztus nagypénteki áldozatáról beszélhessenek egyszerű embereknek, zsidóknak, pogányoknak, bíráknak, írástudóknak. A Krisztus szenvedése számukra nem egy múltbeli történet volt, aminek a felidézése egy ünnepre korlátozódik, hanem életüket döntő módon meghatározó, hitük, reménységük alapját jelentő, megváltásukat garantáló esemény. Személyesen megtapasztalt szeretet, ami személyes hálára indít… Minden nap.

    A mi nagyon elfoglalt, állandóan fontos ügyeket bonyolító életünknek is biztos pontjává kell legyen. Persze, mi sokszor előbbrevalónak tartjuk az érvényesülést, javaink gyarapodását, földi vágyaink teljesülését, pedig mindezek viszonylagosak… A Krisztus megváltó áldozata ad távlatot, értelmet minden fáradozásunknak. 

   Előjön – nemcsak ebben az evangéliumi részben – az árulás kérdése. A közmondást átfogalmazva, megállapíthatjuk: az alkalom szüli az árulást. Ám annak lelkületét nem. Biztos, hogy nehéz helyzetekben, diktatúrában, amikor üldözés, megfélemlítés van, sokkal élesebben és végzetesebben tevődik fel az árulás kérdése, de békeidőben is ott lappang a szívünkben: abban, ahogy a másik embert kiszorítjuk, a magunk igazolása érdekében befeketítjük. Abban, ahogy hitünket agyonhallgatjuk, ahogy a világgal egyszínűvé válunk… Abban, hogy közömbösek vagyunk. Eláruljuk meg sem született gyermekeinket, egyházunkat, barátainkat.

  Júdás egy a 12 közül, választott apostol, annál érthetetlenebb, annál szomorúbb önként meghozott döntése. Itt még nagyon határozott, biztos fellépésű, ő vezeti a csapatot, büszkén vállalja új szerepét, hogy ő most már a másik oldalhoz tartozik, hogy szakított Jézussal és tanítványtársaival… Az árulás sikereket hozhat. 

   Kardokkal, botokkal jönnek, ma másként történne, modern, hő-érzékelős és arcfelismerő kamerával felszerelt fegyverekkel tűnnének fel, Júdásnak ma nem is kellene színt vallania, a fejlett kommunikációs technika segítségével a háttérből irányíthatná az akciót. Csak azért említem ezt, hogy érzékeltessem: lényegében semmi nem változott, ugyanaz a primitív indulat, nagyravágyás hajtja az embereket, csak sokkal rafináltabbak lettek a módszerek, az eszközök.

  Júdás úgy jelenik meg, mint aki már nyíltan az ellenség kezére dolgozik, mint aki tudja, hogy mire megy ki az egész. Ő mondja: akit megcsókolok, azt fogjátok el.  Miért van szükség előre megbeszélt jelre? Talán attól tartanak a főszervezők, hogy a rajtaütés balul sülhet el, a sötétben elmenekül Jézus, így azonban Júdás és csapata egész közel mehet a tőrbe csalt, mit sem sejtő Jézushoz. És miért éppen ezt a bizalmas viszonyt kifejező jelt választották? Fájdalmasnak érezzük, ahogy Júdás ezt az üdvözlést megjátszotta. Mintha azt mondaná valami: akivel megöleljük egymást, azt lőjétek le… A tanítványi körben találkozáskor csókkal köszöntötték egymást. Júdás nem akar gyanút kelteni, úgy tesz, mintha csak úgy spontán visszaérkezne a tanítványi körbe. De a szívében már gonosz szándék izzik… Mennyi hamisságot rejtenek sokszor a külsőleg udvarias gesztusaink, illedelmes szavaink! Vajon milyen érzések vannak a szívünkben?

  Ha szabad kezet kapnánk, ha korlátlan hatalomhoz jutnánk, ha mi döntenénk emberek sorsa, élete és halála fölött, mit tennénk? Kinek mutatnánk meg, hogy kik vagyunk? Kinek a régi jóindulatát sepernénk le az asztalról, és éreztetnénk meg vele, hogy most mi dirigálunk? 

   Mintha a bűneset drámája ismétlődne meg (itt is egy kertben vagyunk): Júdás odalép, megcsókolja Jézust… A ragaszkodás, a hűség, a szeretet gesztusa az árulás, a Jézus kiszolgáltatásának a mozdulatává válik. Jézust egyszerűen elfogják: mint akárkit. Mindig felkavaró az, ha valakit a szemünk láttára lefognak… Kivált, ha egy ártatlan emberről van szó.  (Az ember teremtettségéből adódóan szabad.) Az érintett erőtlensége, a tehetetlensége nyomasztó hatást tesz ránk. Talán hátra is kötik a Jézus kezét. Az egyik tanítvány nem bírja elviselni ezt a látványt, ezt a feszültséget, kirántja a kardját (munkaeszközként hordták magukkal), és odasújt… Hogyan engedi meg Isten? Én nem tudom eltűrni! 

    Jézus nem hagyja szó nélkül azt, ami történik: nem védekezik, de szembesíti az elkövetőket önmagukkal. Milyen könnyen feladja az ember az elveit, elfelejtkezik a háláról, amivel tartozik! Manipulálható, befolyásolható lények vagyunk… Mint egy rablóra, úgy támadtatok rám, pedig naponta veletek voltam, tanítottalak, vigasztaltalak, gyógyítottalak… Mi történt veletek? Milyen indulat jutott uralomra bennetek? Tisztában vagytok ezzel? Történelmi példákra hivatkozhatnánk: pl. a zsidók elleni náci propaganda… Egycsapásra ellenséggé váltak. Orvosokat támadtak meg az utcán egykori betegeik, segítőkész barátok, jó szomszédok váltak irtanivaló ellenséggé, eltaposásra méltó parazitává. (A legbizonytalanabb hely az ember szíve…)

   Mintha Jézus azt kérdezné: hát nem ismertek? Én ugyanaz vagyok. Vajon ti? Ismeritek-e magatokat? (Ki az, aki ismeri önmagát?) Tisztában vagyunk-e indulatainkkal, motivációinkkal? Meg kell kérdezzük magunktól… De a választ nem saját szívünkben, hanem Isten igéjében kell megtalálnunk. Isten színe előtt kell szembenézzünk önmagunkkal. Ez egyszer mindenképpen megtörténik: meglátjuk őt, amint van, és magunkat is, amint valójában vagyunk. Minden szépítés és kimagyarázkodás nélkül. (Nem tudom mi lesz elviselhetetlenebb: az Úr dicsőségének látványa, vagy a szembesülés önmagunk dicstelenségével…) Értitek: Krisztusban meg kell látnunk az ugyanazt, aki megváltani jött minket, aki változatlan kegyelemmel van irántunk. Magunkat a hozzá fűződő viszonyunkban tudjuk helyesen látni… Csak ebben tudjuk lemérni, hogy kik vagyunk. A rossz oldalon állsz, ha Jézust elutasítók csoportjához tartozol, a rossz oldalon állsz, ha megtagadod hitedet, Istentől kapott identitásodat, azt a közösségedet, ahova ő állított. Lehetsz sikeres, menő, befutott. Júdás a 30 ezüst pénzével, vezetői szerepével, Isten ügyét emlegető buzgólkodásával a rossz oldalra sodródott, mert Mesterének és társainak fordított hátat.

   Jézus hozzáteszi: az Írásnak be kell teljesülni… Nem saját sorsáról beszél itt elsősorban. Hogy ti. ezt el kell fogadnom, mert ez volt megírva rólam. Hanem a megváltásról szól. Hogy bár a gyűlölettől lihegtek ellenem, minden gonosz dolgot véghezvisztek velem, én közben Isten kegyelmi tervét hajtom végre. Bárcsak megértenétek: ezt is értetek vállalom, hogy bocsánatot nyerjetek…

  A tanítványok ekkor elfutottak. Egyfelől árulás, másfelől cserbenhagyás… Lett volna-e értelme dacolni? Talán nem. Jézus nem is akarta… Mégis ez a jelenet sokat elárul a tanítványok kiállásáról, ún. karakánságról. És a mienkről is. Nekünk nem a fogságot kell vállalni, hanem kisebb-nagyobb szolgálatot, néha egy-egy órát kellene odaszentelni, jóindulattal, megértéssel egymás mellé állni… Szétszéledünk a világba, felszívódunk. Boldogságunkat hajszolva attól futunk el, akiben a mi megtartatásunk van. Mindenki a meglátása szerinti jobbért küzd. És milyen sokszor magunk ellen tesszük azt.  

  Egy kedves, személyes epizóddal zárul az igeszakasz. Mégis van valaki, aki próbálja kifejezni ragaszkodását, hűségét. Egy ifjú… Több teológiai szerző szerint magáról az evangélistáról, Márkról van szó. Mint a festő, aki egy háttérben bujkáló, elmosódott alakban saját portréját festi meg, Márk elrejti magát az evangéliumában. Milyen áldott dolog belekerülni az örömhírbe! Követte őt (Jézust ekkor nehéz, kockázatos volt követni…), igaz, csak rövid ideig. Csupán egy hosszú inget viselt, nem volt köpeny rajta. Amikor észrevették, rávetették magukat, de ő az ingét a kezükbe hagyva, mezítelenül elmenekült… 

   Legalább valamit tett azért Krisztusért, aki az életét áldozta érte. Néhány folt a testén, az otthagyott ing tanúskodnak erről. A hűség jelei. Vajon mi mit vállalunk? Hála Istennek, nem kell ilyen veszélyeknek kitennünk magunkat… mégis, kifejezhetjük ragaszkodásunkat, odaadásunkat, hálánkat azzal, hogy megvalljuk a nevét, magunkat neki szenteljük, szeretetét képviseljük. És akkor - Krisztussal együtt  - rólunk is szól az evangélium. Ámen.