Mk 6, 1-13 (vas.de.)

 

1 Jézus akkor elment onnan, a hazájába ment, és követték a tanítványai.

2 Amikor azután eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: Honnan kapta ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és hogyan lehet, hogy ilyen csodák történnek általa?

3 Vajon nem az ácsmester ő, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is? És megbotránkoztak benne.

4 Jézus pedig így szólt hozzájuk: Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a tulajdon hazájában, a rokonai között és a saját házában.

5 Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni azon kívül, hogy néhány beteget – kezét rájuk téve – meggyógyított.

6 Csodálkozott is hitetlenségükön. Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított.

 

   Tudom, az elmúlt napok pörgése után (de hát szinte mindig „sebességben” vagyunk) sokan jöttünk fáradtan erre az alkalomra. Talán az is kérdés lehet, hogy tudjuk-e követni az igehirdetés gondolatait, de ennél sokkal fontosabb: tudjuk-e követni Krisztust, akiről szól itt minden, aki szól hozzánk? Munkánkban, ünneplésünkben, családunkban valósággá válik-e az, hogy hozzá tartozunk, hatása alatt vagyunk, hogy szeretete irányít? Annyi minden között (ami bennünk, körülöttünk történik) nem könnyű rá figyelni, akaratát megérteni és cselekedni. Pedig az a legfontosabb. Az egy szükséges.   

   Márk evangéliumi kronológiáját követve a Jairus lányának a feltámasztása után vagyunk. Jézusnak ez a csodája túl van az emberi képességek, lehetőségek határán… Az ő felülről való létét, megbízatását tanúsítja. Azt, hogy Isten az élet forrása. Isten az élet forrása. Ez az ő Krisztusban megmutatott legfőbb akarata. Mi sok mindent véghez tudunk vinni, de csak az élet feltétele alatt: ha nem kaptuk volna a földi élet ajándékát, vagy ha elveszítenénk azt, semmire sem lennénk képesek. Jézus küldetése tehát az életre, annak teljességére tekint. Mi elsősorban anyagiakkal próbáljuk az életünket gazdagabbá tenni – azok is Isten ajándékai arra, hogy hálaadással éljünk velük -, de lelki áldások nélkül mindig valami hiánnyal maradunk… Annyival, amennyink van, sokkal boldogabbak lehetnénk, mint vagyunk. Egy bölcshöz fordult valaki: boldog akarok lenni. Azt válaszolta: akkor vedd észre, hogy boldog vagy. Boldogok a lelki szegények, az irgalmasok, a szelídek, tanítja Jézus…  

   Jézus saját hazájába megy. Hazamenni a legjobb, otthon a hitünket megélni a legnehezebb. Elgondolkoztam azon: ha egy dokumentumfilm készült volna Jézus názáreti látogatásáról, érdekfeszítő lenne abból megtudni, hogy hogyan zajlott az egész, kiket keresett fel, kikkel állt szóba, miről beszélgetett rokonaival, falubeliekkel. És mit suttogtak róla az emberek.

   Hiszen hallottak a csodáiról. Gyógyító, isteni hatalmáról. Felülről való mély bölcsességéről. Személyes üzenetéről. Tanítása azóta is kihívás: az igazságot nem elméletekben, törvényekben találjuk meg, hanem úgy, ha elindulunk az ő követésére, elkezdünk engedelmeskedni neki. Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6). Az igazságot nem lehet „tudni”, élni kell. - „Megmondom az igazat.”  -„Ne mondd, testvér, cselekedd!”

  A mai igeszakasszal kapcsolatban valósággal ledöbbent a felismerés: a legnagyobb hír, a leghitelesebb példa, a legpozitívabb tapasztalat sem tudja felülírni az előítéleteket. (Enyhe sérülésekkel vitt haza egy gyereket valaki, aki látszólag az utca embere volt, a városra hirtelen alázúduló eső okozta árvízből mentette ki. Miután elment, az anyuka megkérdezte csemetéjétől: nem bántott téged ez a gyanús alak.)

   Amikor eljött a szombat, Jézus a zsinagógában ment és tanított. Minden alkalmat kihasznált, hogy Istenről, az ő gondviseléséről, kegyelméről, országáról tegyen bizonyságot: szóban és cselekedetekben. Szokás volt, hogy a zsinagógai közösségben a Tórát ismerő felnőtt férfiak felolvashattak az Írásból, beszédet intézhettek az egybegyűltekhez (ApCsel 13,15). Jézus pedig már ismert tanítónak számított. Az általa véghezvitt csodák felfokozták az érdeklődést. Izgatott kérdések röpködnek: „honnan kapta a bölcsességet, hogyan történnek ilyen csodák általa?” Jézus Istentől, az Isten szeretetével jött. Azt a jót tette nyilvánvalóvá, ami Isten szívében van… A csoda: a jó… Az nem csoda, ha felrobbantanak egy stadiont, az igen, ha csak egyetlen embert is megmentenek. Nem az a csoda, ha gyűlölködés van, hanem ha megbocsátás… Nem csoda a bűn, a baj (mégis csodálkozunk rajtuk), hanem az, hogy mégis van emberség, segítőkészség… Nem a sötétség, a fény számít csodának, nem a gyűlölet, hanem a szeretet… Ezt képviselte Jézus. Ez volt az ő természete, ez sugárzott ki belőle. Ez érintette meg az embereket, töltötte el hittel, bizalommal, vagy éppen gyűlölettel.

   Vajon ma Jézust szívesen látnánk? Mindennapjainkban (), családunkban? Félek, hogy még a templomban sem. Megzavarná az istentiszteletünket, még valami illetlen dolgot mondana. Talán azt, hogy az beszél, akinek hallgatni kellene, és az hallgat, akinek szívében tiszta gondolatok vannak. Talán azt, hogy szép ruháink alatt tisztátalan érzéseket hoztunk ide, de ő kész megújítani minket, talán azt, hogy vannak olyanok, akiket lenéznek itt, de a mennyek országában megelőzik a magukat többre tartókat. 

  Jól indul a názáretiek kérdezése: honnan kapta, hogyan lehet, hogy ilyen csodák történnek általa? Ezek a kérdések nyilvánvalóan Istenre utalnak. Ha azt kérded, hogy mi az szeretet, az igazi békesség, szelídség, alázat, hogy lehet megbocsátani (mégha ezek lehetetlenségét is akarod hangsúlyozni), akkor Istenről beszélsz. Ő a mi lehetetlenségeink Istene. Általa az történik (talán éppen „rajtunk keresztül”), ami nem telik ki tőlünk. Krisztus azt cselekszi meg, amit mi kizártnak tartunk.  

   Jól indul az érdeklődés, de aztán jönnek az emberire összpontosító, a földi tényezőket vizsgáló, bizalmatlankodó kérdések: hát nem az ácsmester ez? Hát nem a József fia? Értitek, ott élt Jézus köztük, egy egyszerű család tagjaként, szerényen, szinte észrevétlenül, gerendákat faragott, háztetőket ácsolt, piacra járt… és egyszer csak elkezdett beszélni az Isten országáról… Jaj, milyen nagy baj, hogy nem látjuk meg Istent az ő szeretetének megnyilvánulásaiban! Igen, elsősorban Krisztusban, de egymásban is. Mindenben és mindenkiben, akiben ott tükröződik az ő jósága. Ez a mi vakságunk. Saját értelmünk a legnagyobb akadálya annak, hogy megértsük őt. Okoskodó érveink eltakarják őt előlünk. Hiába van a szemünk előtt, hiába halljuk, mi bizonygatjuk, hogy ez képtelenség, nem lehet igaz. Nem a csodákról van szó végső soron, hanem a Jézus személyéről. Rendben van, hogy a csodákban nem hiszünk, de abban sem, aki azokat véghez vitte? Nem tudjuk elfogadni a feltámadást, de a Feltámadottat sem? Istent az ő dicsőségében nem tudjuk felfogni, de aláhajlásában sem? Azt mondták Jézusról az ő falubelijei: köztünk élt, ugyanolyan, mint mi, mit akar?

    Megbotránkoznak benne. Valójában saját elképzeléseikbe ütköznek bele. Nem tudnak túllépni saját gondolkozásukon. Mert mi többnyire magunkból indulunk ki. (Még egymással való kapcsolatunkban is. Nehéz pl. elképzelnem, hogy más igazat mond, amikor én hazudni szoktam.) Magunkhoz igazítjuk, szűkítjük még az Isten kegyelmét is… Azt mondjuk, nem lehet megbocsátani, nem lehet reménykedni… Hogyan viszonyulunk az emberré lett, az önmagát megüresítető, erőtlenségünket vállaló Isten Fiához? Gúnyt űzünk belőle? Vagy megrendül a szívünk minket felemelő alázatán? 

    Jézus arról szól – ez nemcsak bírálat, hanem valósággal felmentés is -, hogy nem vetik meg a prófétát, csak saját hazájában… Mintha azt mondaná: bár szomorú ez a tény, de tulajdonképpen érthető. Mert a „földiei” azt gondolják, hogy ismerik jól azt a bizonyos prófétát, sőt: mindent tudnak róla, és nem látják meg benne felhatalmazása, küldetése többletét... A tényeket soroljuk fölényesen, és nem ismerjük a valóságot… Beskatulyázzuk egymást, igazából saját magunkat. (Valaki beteg lett, egy híres orvost ajánlottak neki a fővárosban… Csalódottan jött haza. Felesége kérdezte, hogy mi történt. „Tudod ki ez az agyondicsért orvos?  A szülőfalumból származik, apját Ócska Jakabnak hívták. Elég szegény család voltak.” „És bementél hozzá?”, érdeklődött a feleség. „Ezek után hogy gondolod!”, jött a száraz válasz.)

  Nem tudott csodát tenni - érdekes, fájdalmas megjegyzés… Mintha Jézus nem tudna átlépni valamilyen akadályt. Így van ez? Egyértelmű az igéből, hogy igen. Jézus megváltotta a világot, de kizárhatom őt a szívemből. A Nap hatalmas fénymennyiséget sugároz a Föld fele, de egy mozdulattal (gombnyomással) lesötétíthetjük a szobánkat.

   Vajon tud-e Jézus csodát tenni benned, családod közösségében, gyülekezetünkben? Nyitott-e a szívünk, nincs-e ott bennünk a visszautasítás gőgje, keménynyakúsága, megátalkodottsága? Isten nem töri ránk az ajtót, de arra vár, hogy őt befogadjuk. Szeretetét nem erőlteti ránk, de kész azt gazdagon nekünk ajándékozni. Meg akar gyógyítani, tisztítani, békességével áldani. Önmagát adja, hogy benne mindent megnyerünk. Akié a Fiú, azé az élet.

     Énekelni fogjuk: „Ó, boldog az, aki téged áld, jaj, átkozott, ki mást imád, másutt üdvöt mi nem lelünk, maradj velünk”. Tartozzunk azok közé, akik Krisztust befogadjuk, és boldog, hálás megváltottai maradunk itt és az örökkévalóságban! Ámen.

 

Örökkévaló, kegyelmes mennyei Atyánk a mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus által a Szentlélek közösségében! Megfáradásainkkal, külső-belső gondjainkkal jövünk elődbe, és mégis gyermeki hálával, a veled és egymással való találkozás örömével, ugyanakkor jó reménységgel arra nézve, hogy te gondviselő, megtartó szeretetedbe fogadsz, békességedben részeltetsz, oltalmadban hordozol. Magasztalunk téged ezért az alkalomért, ünnepért, hogy sokan és sokfelőlről jöhettünk el ide, különösen örülünk vendégeinknek, és annak, hogy mindnyájan a te élő és életünket gazdaggá tevő, megtartó Igédet hallhattuk.

  Köszönjük, hogy Krisztus hozzánk is megérkezik, nálunk is - szívünkben, családunkban, gyülekezetünkben - otthont keres, azt akarja, hogy megtanuljuk tőle a jóság, a szeretet igazságát, és így békességet, nyugalmat találjunk lelkünknek.

   Taníts minket kérdéseinkkel hozzád fordulnunk, megértenünk, hogy előtted semmi sem lehetetlen: te nemcsak a világot teremtetted, de Szentlelkeddel minket is újjá tudsz teremteni, át tudsz formálni szent Fiad, Jézus Krisztus arcára, hasonlatosságára, érzéseinket át tudod hangolni az ő indulatára, cselekedeteinket az ő akaratára.

   Szabadíts meg minket az előítéletektől, saját gondolataink, elképzeléseink, kritikánk szűklátókörűségétől, hiszen másokat lekezelve, megvetve valójában magunkat korlátozzuk le, fosztjuk meg a te áldásaidtól! Add megértenünk és elfogadnunk mindenekelőtt azt, hogy pazarló irgalmadból Krisztusban mindent nekünk ajándékozol: bocsánatodat, irgalmadat, atyai áldásodat, legdrágább javaidat, kincseidet, beleértve az üdvösséget is. Benne van az élet teljessége, ha pedig őt visszautasítjuk, a sokszor cifrának, tetszetősnek látszó semmit fogjuk csak birtokolni.   Te gazdaggá akarsz minket tenni egymás által is, mert nem ellenségeknek, nem vetélytársaknak, hanem testvéreknek teremtettél. Add, hogy nyitott legyen a szívünk egymás felé, és egymást kiegészítő, egymást felemelő emberek legyünk!

   Figyelmeztetett arra te igéd, hogy hitetlelenségünk az egyetlen akadálya a te gyógyító, megtisztító, szabaddá tevő kegyelmed kiáradásának. Őrizz meg a keményszívűségtől, közömbösségtől, okoskodástól, kibúvók és magyarázatok keresésétől, hogy ne az ellenérveket soroljuk, hanem az egyetlen, legfőbb - mindent lefegyverző - érvet fogadjuk el: „azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett”.  Könyörülj hát rajtunk, Krisztusunk!

   Elődbe hozzuk, mennyei Atyánk, mindazok életét, akik itt most együtt vagyunk. Te ismered helyzetünket, a minket, családjainkat, közösségeinket érintő kérdéseket, a könnyebbeket és az egészen súlyosakat is, a testeiket és a lelkieket. Ó, mutasd meg rajtunk megtartó, győzelemre vezető jóvoltodat! Segíts, hogy a krisztusi igazságot valló és szolgáló emberek legyünk!

   Imádkozunk magyarországi és vajdasági testvéreinkért, őrizd őket a haza vezető úton, áldd meg őket munkájukban, közösségeikben, imádkozunk művészbarátainkért, kísérd őket is irgalmaddal, áldásaiddal, hálás szívvel köszönjük meg hazalátogató testvéreinket, hadd éljék át itt és mindenütt a te hűséged megtartó erejét. Imádkozunk a táborban résztvevőkért, hadd vigyenek innen a szép élményeken túl lelki kincseket is magukkal. Fohászkodunk a betegekért, a gyászolókért, megpróbáltakért, testi-lelki gondok közt élőkért, öleld őket át végtelen szereteteddel! Könyörülj népünkön, anyaszentegyházunkon, Jézus Krisztusért kérünk! Ámen.