Mk 8,1-10 (vas.de.)

 

1 Azokban a napokban, amikor ismét nagy sokaság vette körül, és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk:

2 Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük;

3 ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött.

4 Tanítványai így feleltek: Hogyan tudná bárki is ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?

5 Megkérdezte tőlük: Hány kenyeretek van? Ők ezt válaszolták: Hét.

6 Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre, azután vette a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették.

7 Volt néhány kis haluk is, és miután áldást mondott, szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük.

8 Ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét kosárral,

9 pedig mintegy négyezren voltak. Ezek után elbocsátotta őket,

10 és azonnal hajóba szállva tanítványaival együtt elment Dalmanuta vidékére.

 

  Márk evangélistán kívül Máté is ír a négyezer ember megvendégeléséről (Mt 15). Mindkét evangélium előzőleg beszámol az ötezer ember jóltartásáról. Párhuzamos történetek, szoktuk mondani. Szinte legyintünk is: ismerjük az elbeszélés dramaturgiáját, végkifejletét, fölösleges ismételni. Pedig az éhségre (amely mindegyre visszatér) egyetlen megoldás van: az, ha újból és újból élelemhez jutunk. Az éhező embernek hiába mondjuk: van egy izgalmasabb ajánlatom, ne foglalkozz ezzel a kínzó érzéssel, kapsz egy marék aranyat.

   Bűneinkre, lelki problémáinkra – amelyek állandóan jelentkeznek - egyetlen megoldás van: Isten megújuló kegyelme, bocsánatának újra és újra megismétlődő csodája. Amint mindennap szükségünk van kenyérre, táplálékra, ugyanúgy békességre, szeretetre is. Vajon mondhatjuk-e, hogy már unjuk az egészet, valami szenzációsabb kell nekünk? Elegünk lehet-e abból, hogy valaki kedves hozzánk, hogy valaki meghallgat, bátorít, segít?

   Jézus körül sokan vannak. Szeretem ezt az evangéliumi képet. Az embereket vonzza az ő tisztasága, alázata, szentsége. Nem tudom, ma mennyire lenne ő népszerű. Ma ki hallgatná, ki követné őt? Úgy megváltozott az értékrendünk, az érdeklődésünk! Elsősorban a földi lehetőségek foglalkoztatnak. Nem a krisztusi értékeket tartjuk a legkívánatosabbnak. (Távolról sem!) Kinek az az életcélja, hogy egyre hűségesebben engedelmeskedjék neki? Aztán ott vannak elfoglaltságaink: annyi fontos tennivalónk van, úgy be vagyunk táblázva. Még az Úr napját is kisajátítottuk magunknak (pedig valamennyit tőle kapjuk). Még a vasárnapi egy órára is alig jut időnk. Vagy egyáltalán nem. Pedig magunk ellen cselekszünk: Jézus nélkül sok mindent el lehet érni, csak az igazi célt nem.

   Jézus magához hívja a tanítványokat, és tanácskozik velük. Nem tartja rangján alulinak, hogy kikérje véleményüket. Beavatja őket abba a kérdésbe, ami őt foglalkoztatja. Jó itt azt észrevennünk, hogy Jézus észreveszi földi szükségeinket, törődik testi gondjainkkal is. Szánakozom ezen a sokaságon… Olvasunk arról is, hogy „megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok” (Mk 6,34). De itt egyértelműen a testi éhségről van szó.  

   Három napja vannak velem… Nehezen tudjuk ezt elképzelni. Három napi mulatozásról hallottunk, de a három napi igehallgatást valószínűtlenül hosszúnak tartjuk. Persze, egészen más Jézust, az Isten Fiát hallgatni. Belefeledkezni az ő mennyei szépségű és mélységű tanításába. Betelni szavai gyönyörűségével. Valószínű, hogy közben pihentek is az emberek, de új reggelre virradva megint ott ültek a Jézus lábainál.

   Itt Jézus mondja ki: enniük is kell. Nem bocsáthatom éhesen haza őket, kidőlnek az úton. Máshol arra mutat rá, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Megtalálni a krisztusi egyensúlyt. Felelősen élni: munkálkodni a földi javakért, de nem elhanyagolni a lelkieket sem. Minket inkább ez utóbbinak a veszélye fenyeget. A lelkiek utáni vágy, szenvedély hiányzik belőlünk. (A második világháború utáni ébredés korából maradtak fenn ilyen történetek: bár nagy volt a szegénység, a nyomor: az emberek szekérre ültek, és a szomszéd falvakba is átmentek egy-egy evangélizációs istentiszteletet meghallgatni.) Isten Szentlelke kell megérintsen.

    A tanítványok a Jézus kérdésére nagyon emberi feleletet adnak: hogyan tudná bárki is ezeket jól tartani itt a pusztában. Értjük: nincs aki, nincs amivel, főleg itt a pusztában.  Milyen képtelen gondolatai vannak Jézusnak! A múlt vasárnap hangzott el: Isten úr a lehetetlenségek fölött is. Ráadásul a tanítványoknak volt már egy hasonló tapasztalatuk, hiszen tanúi voltak az 5000 ember megvendégelésének. De ne ítéljünk elhamarkodottan! Semmiben sem különbözünk tőlük. Isten hányszor segített meg nehéz helyzetekben, és mégis újra és újra elfog minket a kicsinyhitűség, a kételkedés, a kétségbeesés, ha bajokkal szembesülünk. Olyan ez, mintha gyermekünk napról napra aggódna amiatt, hogy vajon fogunk-e gondoskodni róla. Jézus azt mondja: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem (Jn 14).  

  Itt pedig azt kérdi: hány kenyeretek van. Jézus bölcs, gyakorlatias vezető. A bizonytalankodásban jó számba venni azt, ami biztos.  Induljunk ki abból, amink van. Aztán lássuk, hogy mit ad hozzá ahhoz Isten áldásként. Baj az, ha lebecsüljük azt, amink van, és még nagyobb baj, ha lebecsüljük azt, amit Isten adni tud. „Feljebb, hogynem mint kérjük vagy gondoljuk.” (Ef 3,20)

    Hét kenyér. A teljesség száma. Minden együtt van, ami szükséges. Rendelkezésre áll, ami kell. Amikor egy-egy megbízatásodban úgy érzed: nem elég a te erőd, a te képességed, az, amivel rendelkezel, akkor jusson eszedbe: Isten minden lehetőséget megadott neked akarata véghezvitelére. Semmi nem hiányzik. Az ő áldásával megvalósul, teljességre jut az, amit meg kell tenned.   

  Jézus vette a hét kenyeret, és hálát adott, a tanítványoknak adta, és ők tovább. Három kézen ment át a kenyér – a Jézusén, tanítványokén és az emberekén -, azért sokasodott meg, azért lett áldás, azért származott hála, öröm, megelégedés belőle. Ha Isten kezébe tesszük azt, amink van, ha tőle vesszük át azt, amit ránk bízott, ha tovább tudjuk adni, akkor csoda történik. Akkor megsokasodik, akkor a szűkség bőséggé lesz. Azért vagyunk olyan szegények (lelki értelemben elsősorban), mert a saját tartalékainkból élünk – magunknak.  

   Került néhány hal is… Jézus áldást mondott, és azokat is kiosztotta. Azt sejthetjük itt, hogy talán valaki a sokaságban visszatartotta, rejtegette a halat (azért kerül később elő), de látva a csodát, felkínálta az Úrnak. Amit átadsz, amit felajánlasz, abból lesz áldás számodra és mások számára is. (Van egy tanító történet, ami arról szól, hogy a sivatagban a bennszülöttek megtalálták egy háromfős csoportnak a tagjait nem messze egy oázistól, sajnos, már egyikük sem volt életben. Az egyiknek a hátizsákja tele volt élelemmel, a másiké vízzel, a harmadiknak a hátizsákjában ott volt egy nagyon részletes térkép. Semmiképpen sem értették, mi történt, míg valaki közülük meg nem fejtette a rejtélyt: ezek Európából jöttek, ahol az emberek nagyon önzők lettek. Bár együtt túlélhették volna az expedíciót, de senki nem adott sajátjából a másiknak, így mindhárman odavesztek.) Vajon nem oszthatnánk meg több kedvességet, örömet, jóságot egymással?       

    Ettek, jóllaktak. Krisztus tud igazán jól tartani minket. Jól esik-e az étel, ha nincs békességed? Örülsz-e javaidnak, ha nem tiszta a lelkiismereted, tudsz-e boldogan élni, ha valami megkötözi a lelkedet? Lehet-e igazi reménységed, ha Isten nélküli, bizonytalan a jövőd?

    Hét kosár maradék. Isten áldása olyan bőséges, hogy a maradék is a teljességet hirdeti... Isten nem szűk marokkal mér. Nem kell félned, nem kell kicsinyes légy! Négyezer ember nem kevés. Mezőbánd lakossága (mindenestől) 3. 950. Ki merne onnan mindenkit meghívni hét kenyérre? Meg kell ismernünk a krisztusi többletet, csodát, a mennyei ráadást, ami felülhaladja emberi elképzeléseinket. Nem magunkban bízni, hanem Istenben, aki be tudja tölteni szükségünket, általunk a másokét is. Krisztusban, akiben bőségesen adatik nekünk a kegyelem. Áldott legyen az Úr neve! Ámen.