Mt 18, 11-14 (vas.de.)  

11 Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Lk 19,10

12 Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? Ez 34,11-12; 1Pt 2,25 

13 És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. 

14 Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül. 

   Bár sokszor hivatkozunk erre a szép igeszakaszra, textusként régóta nem került sorra… Olyan egyszerű ez tanítás, mégis elemi erő van benne. Bárcsak megérintene, elgondolkoztatna! (Megtörténhet-e, hogy ugyanazok a szavak, amiket annyiszor közömbösen hallgattunk, lángra lobbantsák a szívünket? Bizonyára, de csak a Szentlélek által!) 

   Halljuk az ige első üzenetét: az Emberfia azért jött… Ha így kezdődik a mondat, akkor az teljes figyelmet érdemel a részünkről, akkor abban a legfontosabb hangzik el. Lehet-e valami érdekfeszítőbb, jelentősebb számunkra, mint azt megtudni, hogy miért jött az Emberfia, aki a mindenható Isten akaratát tökéletes kijelentette nekünk, aki vállalta a mi sorsunkat, és életét áldozta a mi megváltásunkért? Mondhat-e valaki nekünk drágábbat, jelentősebbet, reményteljesebbet, mint éppen ő? Gondoljuk el: királyi követ érkezik a szabadulás hírével a száműzetésben sínylődőkhöz. Valósággal csüngnek a szavain, isszák a mondatait. 

   A mennyei kijelentés, a szabadulás evangéliuma így hangzik: az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.Megtudjuk tehát, hogy az Emberfia megmenteni akar minket. Nem azért jön, hogy elítélje a világot (ahogy János apostol ír is erről). Pedig ő nem ismert bűnt, joggal olvashatta volna fejünkre a vétkeinket, engedetlenségünket, lázadó tetteinket. Joggal kérhetett volna Istentől halált, kárhozatot reánk. De ő irgalommal érkezik, a kegyelem követeként. Tőle vettünk kegyelmet kegyelemre (újból János evangéliumát idéztük). Az ő személyében, az ő áldozatában Isten ítélete bocsánatra változott. Krisztusban Istennel való kapcsolatunkat illetően hatalmas fordulat következett be. A régiek elmúltak (a vád megszűnt), újjá lett minden. Az üdvösség reménységében élhetünk. 

  Megmenteni, megszabadítani – ez mindig az élettel kapcsolatos. Valaki halálos veszedelemben van, és – talán nem is remélt módon – valaki által segítség érkezik számára… Csodálatos szabadulási, szabadítási történetekről olvasunk.  Aristides de Sousa Mendez portugál diplomatáról azt tartják, hogy ő volt az, aki egy személyben a legtöbb üldözöttet mentette meg Hitler európai rémuralma idején.  A II. világháború kitörésekor Bordeaux főkonzulja volt, és országa vezetőinek tiltása ellenére, élete, családja biztonsága kockáztatásával 30-40 ezer, a nácik elől menekülő személynek (főként zsidó származásúaknak, de nemcsak) állított ki portugál vízumot, akik így biztonságos országokba tudtak utazni.  Bátorságával, emberségével rengeteg életet mentett meg a biztos haláltól, ő viszont súlyos árat fizetett ezért. Lefokozták, elvesztette állását, házát, vagyonát, pozícióját, jó hírnevét, jövedelmét, nyugdíját, barátait, rokonait, gyermekei jövőjét. Amikor meghalt egy katolikus kórházban, még ruhája sem volt, egy szerzetesi köntösben temették el. Mégsem bánta meg, amit vállalt, mert azt mondta: nem tehettem másként, inkább Istennek kellett engedelmeskednem, mint az embereknek. 

    Csodálatos dolog megmenekülni. Ha fizikai veszélyben vagyunk, nem is kérdés, hogy szabadulni akarunk a szorongató, fenyegető körülmények közül. Életösztöneink teljes erővel ezen dolgoznak. De vajon a lelki veszélyeket érzékeljük-e? Az ige így fogalmaz: hogy megmentse, aki elveszett. Nos, elveszettnek tartjuk-e magunkat? Belátjuk-e, hogy önmagunkban reménytelen a helyzetünk (menthetetlen vagy, ó, ember! – kiált fel Pál apostol), és akarunk-e menekülni? Egyik legveszélyesebb állapot, amikor nem érzékeljük a veszélyt. Amikor azt mondjuk: minden rendben van… (A fokozatosan felforrósodó vízben úszkáló béka esete). Elfogadjuk-e, megragadjuk-e Krisztus szabadító szeretetét? A kísértő elhomályosítja belső látásunkat, eltompítja hallásunkat, megbénítja érzékeinket. Lelki problémáinkat külső sikerekkel palástolja. Ürességünket hamis örömökkel pótolja. Mindent megtesz, hogy ne vedd észre, hogy segítségre, váltságra szorulsz, hogy meg ne gyógyulj és meg ne szabadulj.  

    Belátjuk-e bűneinket, lelki erőtlenségünket? Ez az egyik legnagyobb kérdés. Hiába nyitja meg Isten a szabadulás útját, ha mi nem akarunk azon elindulni. Nem is bűneinkbe, hanem hitetlenségünkbe pusztulunk bele. Orvos barátjának mesélte valaki: ismerőse, egy fiatalabb férfi meghalt tüdőgyulladásban. Az orvos azt mondta: ez hihetetlen, ma már kezelhető ez a betegség. Azt a választ kapta: de ez az illető semmiképpen nem akart doktorok kezébe kerülni. Az orvos erre azt felelte: akkor nem a betegségébe halt bele, hanem az önfejűségébe.

  Mit gondoltok? Jézus ezzel a kérdéssel vezeti itt be az elveszett juhról szóló példázatát. Mit gondoltok eltévelyedettségetekről, és az Isten szeretetéről, kegyelméről? Hogyan viszonyultok ahhoz, aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem őt mindnyájunkért odaadta? Azt mondjátok, nincs rá szükségetek? Hát vissza lehet utasítani, semmibe lehet venni ekkora jóságot, irgalmat!

   Mit gondoltok: ha egy embernek száz juha van… (Jézus Isten kegyelme ábrázolásánál emberi érzéseinkre apellál: hiába marad meg valakinek a 100 fős nyájból 99 juh, az illető sajnálja az elveszettet, nemde ilyenek vagyunk?) A százból tehát eltéved egy: vajon a gazda nem hagyja-e ott a többit? A megfogalmazás, a kérdéses forma belső vívódásra utal: avagy nem ezt teszi-e, akkor is, ha ez nem egészen logikus, nem észszerű. És nem megy-e el megkeresni az eltévedtet? Dehogynem! A szíve diktálja ezt. Mert fáj neki az az egy elveszett. Mert aggódik miatta, mert lelkén viseli sorsát. Pedig nem könnyű, akár kockázatos is a döntés: a 99-et otthagyni a hegyekben… Az Isten szívébe, irgalmába nyerünk itt bepillantást. Ő tökéletes dicsőségben és boldogságban él nélkülünk is, mégis fáj atyai szíve, ha elszakadunk tőle, és saját vesztünkbe rohanunk. Mégis eljön szent Fiában megkeresni és megtalálni az elveszettet.  

    Ez a szó (csupán) a juh reménytelen helyzetére utal, azt írja körül, és nem minősíti előző magatartását. Pedig talán elcsatangolt, elkóborolt, talán nem engedelmeskedett a pásztor hívásának. Egyszóval: maga is tehet arról, hogy elveszett lett. De itt nem az okokról, hanem a következményről van szó. Ez a juh segítségre szorul, különben vége van.

  A pásztor pedig elmegy (a „vajon elindul-e juha megkeresésére” kérdésre minden kétséget legyőző módon igenlő a válasz), és ha megtalálja, jobban örül neki, mint a többinek… Egy kicsit igazságtalannak érezzük ezt a hangsúlyt. Vajon jobban szerette az apa a hazatérő tékozló fiút az otthon maradt nagyobbik fiánál? Annyival jobban, amennyire elveszett állapotából megtalálttá akarta tenni. Amennyire a mélységből, amibe jutott, fel akarta emelnie. Gyakran probléma ez a családokban: miért segít többet a szülő egyik gyerekének, mint a másiknak. Történhet kiválasztás, elfogult különbségtétel is, de sokszor arról van szó, hogy a bajban levőnek nagyobb szüksége van segítségre, megértésre. Nem? A beteg több gondoskodást, törődést igényel… A gazda annyival szereteti jobban tévelygő barmát, amennyivel szerencsétlenebb társainál. Igyekszik a többiekkel egyenlővé szeretni, visszahozni, hogy megtalált legyen. 

  A mai ige legfontosabb tétele, üzenete: Isten megtalálttá akar tenni minket. Ezért küldte egyszülött Fiát, Krisztus ezért áldozta az életét, ezért hangzik a hívás, ezért keresi Isten a mi szívünket. 

    A záró, magyarázó mondat így hangzik: mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül. A Biblia sokszor beszél arról, hogy mit akar Isten. Nagyon fontos kijelentéseket találunk ezzel kapcsolatban. De talán még nyomatékosabban jut szóhoz az, amit nem akar. Nem akarja a bűnös halálát, nem akarja, hogy egy is elvesszen. Két kifejezésre figyeljünk. 

a. Mennyei Atyátok… Egy lelki családhoz tartozunk, és ha az eltévelyedés kérdését a 99 szemével nézzük, akkor meg kell értenünk, hogy az a mi ügyünk is. Nekünk is fontos kell legyen minden egyes ember. Meg kell értenünk, hogy aklon kívül vagy belül (és annak határait nem mi határozzuk meg) Isten szeretete hordoz minket. 

   A másik szó: kicsinyek… Az előző versekben a gyerekekről van szó. Jézus int, hogy meg ne botránkoztassuk őket. Mert rendkívül drágák az ő szemében. Tiszta lelküket ne fertőzzük meg. De a kicsinyek kategóriájába tartoznak mindazok, akik kiszolgáltatottak, tehetetlenek, gyengék. Olyanok, akiket talán a világ is az elveszettek közé sorol. És akiket mi sokszor lebecsülünk, talán kiközösítünk, kilökünk az aklon kívülre. Nos, ezek a „páriák”páratlanul értékesek az Isten szemében. 

    Mert ő azt akarja, hogy közülünk senki meg ne keményítse a szívét, hanem meghalljuk hívását, elfogadjuk kegyelmét, bocsánatát, befogadjuk egymást, és ugyanúgy tekintsünk egymásra, ahogy Isten tekint ránk Krisztusban: irgalommal, szeretettel. Ámen.