Mt 18, 1-6 (szerda)

1 Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: Ki a nagyobb a mennyek országában?

2 Ő odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította,

3 és ezt mondta: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.

4 Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában.

5 És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.

6 Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.

   Ki a nagyobb? Ki az erősebb? Nagy kérdés ez minden szinten. Az ember sok mindenre képes, vagy inkább azt mondanám: semmitől sem riad vissza, hogy hatalmát bebiztosítsa, fölényét megmutassa. A történelemben nem igen volt arra példa, hogy a győztes önként visszalépett volna a legyőzött javára. Hogy a gazdagabb veszteséget vállalt volna a szegényebb érdekében. Világunkban az erő, a befolyás dominál.

   A tanítványok ezt a gondolkodást vetítik ki az Isten országára. Vajon ott ki lesz a nagyobb, ki jut felsőbb pozícióba? Kérdezhetnénk, hogy hát ennyire nem ismerik az ő Mesterüket, nem tudják, hogy ő gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, megüresítette magát, feladta mennyei privilégiumait, hogy minket Isten országába vezessen? Nem fogják fel, hogy ott nem a földi törvények uralkodnak? Nem emlékeznek a Jézus szavaira: tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája! Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért? (Mk 10,42-45)

    Vajon mi e jézusi tanítás szerint gondolkozunk, cselekszünk? Vajon áthat a Jézus lelkülete, indulata? Nem visszük bele mindennapi kapcsolatainkba, hitünkbe is nagyravágyó szándékainkat, akarnokságunkat? Döntő kérdés ez, kis és nagy háborúk megelőzése vagy kirobbanása függ ettől. Ha meg akarunk maradni, akkor nagyon komolyan kell vennünk ezt a krisztusi igazságot, utat. Nem valami lelki „harmadik fogás”, ráadás ez, hanem az élet feltétele.

    Ismerjük be, nem jellemző ránk a gyengébbek érdekében visszalépő, saját előnyünkről lemondó, a kicsiknek utat engedő mentalitás. (A parancs elsősorban a „helyzetben levőket” kötelezi.) Nem nagyon látjuk megvalósulni – önmagunkban, a magunk körében sem - a Krisztus gesztusának, példájának a követését. Minket is elbűvöl, meghatároz magatartásunkban az erő „csillogása”.

  Történetünkre tekintve megállapíthatjuk, hogy a versengés szellemétől, közgondolkodásától szabadulni nem tudó tanítványok mégis a megfelelő személytől, Jézustól várnak választ. Tőle, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy ő Istennel egyenlő, hanem megalázta magát (Fil 2). Aki nem mennyei seregekkel érkezett a földre, hogy megsemmisítse a bűnös, Isten ellen lázadó és egymást felfaló embereket, hanem sorsunkat vállalva kisgyermekként született közénk.

Jó lenne nekünk is rá hallgatnunk, hozzá igazodnunk, bevonnunk őt terveinkbe, konzultálnunk vele döntéseinkben, meghívnunk őt találkozásainkra! Mindent a Krisztus jelenlétében tennünk. (Egy fiatal férfi beszélt barátjának különféle kísértéseiről, kalandjairól, csalásairól. A barát azt kérdezte tőle: megtennéd mindezt a kisfiad szeme láttára is?  Majd hozzátette:  szívedben vidd mindig magaddal őt.) Ott van-e Krisztus a szívünkben?     

  Jézus szemlélteti is az üzenetét. Olvastuk, hogy odahívott egy kisgyermeket… aki még egyben látja a világot, és harmóniában, megelégedettségben él önmagával, akinek a lelke még tiszta, aki még igaznak hiszi, amit mondnak neki. Családlátogatáskor került szóba: a kisgyermek nem aggódik a holnap miatt, teljes bizalommal ráhagyatkozik szüleire. Annakidején kisgyermekként tényleg nem tudtuk, hogy mi van a kamrában, mennyi pénze van a szülőknek: éltünk jókedvűen egyik napról a másikra.  

   Figyeljük meg, Jézus nem a gyermeknek mondja, hogy „nézd, ezek az én tanítványaim, legyenek a példaképeid”, hanem fordítva: nézzétek, itt van ez a kisgyermek… Bizony mondom nektek, ha nem lesztek olyan, mint ő… Jézus nyomatékossá teszi mondanivalóját: vegyétek komolyan!

Nagy baj, világméretű probléma, hogy elhanyagoljuk a Krisztus szavát… Ott van a Bibliában, hangzik a templomban, de nincs ott a szívünkben, a tetteinkben. Nincs ott, amikor veszekszünk, amikor bántjuk,  becsapjuk, félrevezetjük egymást, amikor magunk fele hajlik a kezünk, amikor nem vagyunk igazságosak. Nincs ott, csak beszélünk róla, néha megható ékesszólással.

   Ha meg nem tértek… Ez azért eléggé elgondolkodtató! A tizenkettő már régóta Jézussal jár, Máté kronológiája szerint közeleg a Krisztus kereszthalála… Nincsenek megtérve a tanítványok? Bizonyára, Jézusban felismerték a Messiást, és elindultak a követésére a szó legkonkrétabb értelmében. Volt egy döntés, egy választóvonal az életükben. De vannak még „meg nem tért területeik”. A nagyravágyás, a versengés, hamisság, bizalmatlanság, önzés tartományai.

   A tanítványnak is meg kell térnie. A legnehezebb neki, mert már megtért. Az ige személyes üzenete legnehezebben a közel valókat érinti meg. Mert ők már úgymond beérkeztek, ők azt hiszik, hogy velük minden rendben van. Ők már mindent kívülről tudnak (pedig belülről kellene tudniuk).  Az afrikai könnyekre fakad az evangélium hallatán, mi közönyös arccal hallgatjuk. Megszoktuk, meguntuk. Az áldott Orvos gyógyszereit másoknak akarjuk beadni.

  Ha olyanok nem lesztek, mint ez a kisgyermek… Akarunk-e, tudunk-e „olyanok” lenni? Ki akar kicsinek, erőtlennek látszani? Ki akar másokra rászorulni? Ki akar a mennyei Atya irányítása alatt élni? Érdekes ellentmondás: aki hitben felnőtté vált (érett férfiúságra jutott), az tud lélekben gyermek lenni. Az mer alázatos lenni. Az képes letenni a gőg, a bizalmatlanság fegyvereit. Nagyon hiányzik ez a gyermeki lelkület, jószándék, tisztaság! Olyan komoly, magunkat sokra tartó, másokat rendre utasító, nagyokos felnőttek vagyunk! Isten nem tud mit kezdeni velünk. Ő nem tanácsadóivá, hanem gyermekeivé fogadott.

   Jézus határozottan beszél a tanítványokhoz: nem mentek be az Isten országába… Nagyon kategorikusan hangzik. Két opció van: igen vagy nem. Persze, minden kegyelem, az is, hogy elközelített a mennyek országa, hogy Krisztus érdeme által kiválasztottak vagyunk, de nekünk is döntenünk kell. Ez a mi felelősségünk. Persze, ez is kegyelem. A kérdés az, hogy teljes bizalommal elfogadod-e az Isten feltételeit, engedsz-e felső beleszólást az életedbe, kész vagy-e engedelmeskedni, vagy irányíthatatlan vagy. Le tudsz-e mondani büszkeségedről, saját igazadról, hogy az Úr megváltó akarata érvényesüljön?  

  Aki tehát megalázza magát… Ez a kifejezés nem a megalázkodást, meghunyászkodást jelenti, hanem azt, hogy valaki lemond hatalmáról, előjogairól egy kisebbel szemben. Jézus alázatában kisebbé tette önmagát nálunknál, valósággal kiszolgáltatta magát nekünk… Gyermekké, megsebezhető, keresztre feszíthető emberré, erőtlenné lett. Hogyan bánunk vele? Az igazi alázat abban mutatkozik meg, hogy ha magasra is jutottál, képes vagy lehajolni, az igazi erő pedig abban, hogy az alattad levőket képes vagy felemelni.     

   Lehet tehát nagyobbnak lenni a mennyek országában: alázatban, szeretetben, türelemben… (Aquinói szent Tamás története. ) Más ott a rangsor. Nem a hatalom birtokosai, a világ urai, a gazdagok grasszálnak elöl. Végre igazság lesz. Az jutott eszembe, hogy ha kisgyermekeket választanánk meg vezetőknek az államok élére, talán előbbre lennénk, mint most. Nem lennének atomfegyvereink, nem vívnánk véres háborúkat, többet játszanánk, énekelnénk, több lenne a derű, a kacagás.  Persze, lemosolyogjuk, egy irreális elképzelés, abszurd ötlet ez, mert ilyen szinten már nagyon fontos ügyeket kell elintézni, súlyos kihívásokat kell megoldani, komoly tudósokra, politikusokra van szükség…, akik aztán gyilkos, embertelen háborúkat indítanak. 

  Aki befogad egy ilyen kisgyermeket… Könnyeinkkel küszködve néztük, ahogy édesanyák, vagy éppen nagymamák indultak el karon ülő, vagy babakocsiba betett gyerekekkel Ukrajnából… Valóban szép gesztus, krisztusi cselekedet (sőt, vele való jótétemény) a befogadásuk, elszállásolásuk, a róluk való gondoskodás. Az is benne van: a szeretetünkbe kell befogadnunk őket, és minden ránk bízottat. Szeretetben nevelni, tanítani gyermekeinket.    

  A másik lehetőség: megbotránkoztatni őket. Szeretetlenséggel, gonoszsággal, cinizmussal, hitetlenséggel, erőszakkal… Sok megbotránkoztatott gyermek él a mi környezetünkben is, akik otthon bizalmatlanságot tapasztalnak, bántó szavakat hallanak.  Akiket kiábrándítunk, elgáncsolunk bontakozó hitükben, akiket elidegenítünk a mennyei otthontól. (Megdöbbentő történeteket olvasunk szülőkről, akik évekig bezárva, nyomorban, valósággal rabszolgaságban tartják gyermekeiket. Fel vagyunk háborodva. Furcsa az, hogy ha lelki értelemben művelik ezt velük, azt rendben valónak találjuk.)  

   Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik. Sok mindenkinek odakötnénk a malomkövet a nyakába. Harag, elkeseredés van bennünk. Jézus önvizsgálatra indít, és vigyázásra. Önmagunkkal való szembenézésre, rá tekintésre, hogy az ő szeretete és békessége szolgálatába álljunk. Ámen.

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, akiben megváltottál, és a Szentlélek közösségében, aki által megszentelsz és megőrzöl az üdvösségre. Egy közelünkben dúló, pusztító, könyörtelen háború hírét hallva, annak eseményeit követve kérdések özöne kavarog bennünk - sok bizonytalansággal, nyugtalansággal, aggodalommal együtt. A tanítványoktól eltérően először azt kérdezzük, hogy vajon itt a földön ki a nagyobb, kik a nagyobbak. A gonoszság, a hatalommánia, a ragadozás, az önzés, az erőszak, az agresszió képviselői, vagy a szelídek, az irgalmasak, azok, akik sírnak, akik az igazságot éhezik és szomjúhozzák, akiket üldöznek az igazságért, akik csendes, békés életre vágynak? A gonoszság rémuralma fogja hatalmába keríteni földünket, vagy diadalmaskodni fog a bölcsesség, a jóság, a szeretet?

   Köszönjük, Krisztusunk, hogy igédben először önmagunkkal szembesítesz. Arra ösztönzöl, hogy magunkban fedezzük fel a háború vírusát: kemény, sértő szavainkban, rosszindulatunkban, haragvásunkban, önzésünkben, versengésünkben, közömbösségünkben. Köszönjük, hogy elénk is odaállítod az evangéliumi ártatlan kisgyermek példáját. Ó, mennyit kellett és kell ártatlan kicsinyek szenvedjenek a felnőttek bűnei, gonoszságai miatt! Hány gyerekkönny hullott ki ebben a háborúban is! Segíts, hogy jobban odafigyeljünk kicsikre, azokra, akik kiszolgáltatottak, szegények, erőtlenek!

   Indíts minket őszinte megtérésre, mert szemünkkel látjuk, hogy az idők gonoszak! Jutass el arra a felismerésre,  hogy egy lépést se vigyük tovább a mi bűneinket, tegyük le eléd, kérjük bocsánatodat. Ma, amikor a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük szívünket! Nem tudjuk, hogy külsőképpen mit hoz ránk a holnap, de azt hisszük és valljuk, Urunk, hogy te velünk maradsz mindenen keresztül.

   Taníts minket alázatra, hitre, a benned való töretlen bizalomra, és taníts reménységben rád hagyatkoznunk! Hisszük, hogy győzelmünket kivívtad már legnagyobb ellenségünkkel szemben.

   Hadd legyünk valóban készek befogadni egymást, kihasználni az alkalmat a jóra, szeretetünk megmutatására, kilépni önzésünk, sérelmeink köréből. Addig kell munkálkodnunk, amíg nappal van. Őrizz meg attól, hogy megbotránkoztassuk egymást, hanem inkább biztassuk, bátorítsuk! Ne engedj kétségbe esnünk! Add, hogy ne csak magukat gondoljunk, hanem ugyanolyan mértékben másokra is!

   Elődbe hozzuk az egész világot foglalkoztató, felkavaró háború ügyét. Könyörülj a tankokkal letiport országon, a harcokban részt vevő, önmagukat, otthonukat, családjukat védő katonákon, a fegyverek, bombázások támadásának kitett polgári lakosokon, a sebesülteken, haldoklókon, az orvosokon és azokon, akik segíteni próbálnak, a gyászolókon, akik áldozatul esett szeretteiket siratják, a menekülőkön, akik egyik napról a másikra földönfutókká lettek. Áldd meg azokat, akik befogadják őket! Szentlelked hatalmas, mennyei erejével, Krisztus megváltó irgalmasságával érints meg a háborút befolyásoló vezetők szívét, hogy megállítsák a vérontást, a rettenetes szenvedést, hogy megtalálják a békesség, a kiegyezés útját.

    A világ minden bűnét, a pokol minden gyötrelmét magára vevő és elhordozó Krisztusért kérünk. Ámen.