Mt 18, 21-35  (vas.de.)

 

       21 Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?

22 Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. 1Móz 4,24

23 Ezért hasonló a mennyek országa ahhoz a királyhoz, aki el akarta számoltatni a szolgáit. Jak 2,13

24 Amikor hozzákezdett, egy olyan embert vittek elé, aki tízezer talentummal volt adósa.

25 Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és úgy fizesse meg.

26 A szolga ekkor leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel irántam, és mindent megfizetek neked.

27 Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.

28 Amikor azonban kiment az a szolga, találkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol!

29 Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel irántam, és megadom majd neked.

30 De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe záratta őt, amíg meg nem fizeti a tartozását.

31 Amikor szolgatársai látták ezt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt.

32 Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem.

33 Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad?

34 És ura haragjában átadta őt, hogy kínozzák, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozását.

35 Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.

 

   Ismert példázatot hallottunk. Mindig aktuális. Békében és háborúban, a mi kis körünkben és a nagypolitikában, egyének és közösségek életében. Hányszor kell megbocsátanom? Minket is érdekel, mi is feltesszük a kérdést. „A keresztyéneknek szép elméletük van a megbocsátásról, de annak alkalmazásában egyre-másra csúnya kudarcot vallanak.” Gyakran beszélünk róla, ritkán gyakoroljuk. Nem mi igazodunk Krisztus tanításához, hanem azt csűrjük-csavarjuk a magunk elképzeléseihez. Hallottam valakitől: „tíz okot tudok felsorolni, hogy miért nem érdemes megbocsátani”. Százat is találhatsz. De keresd-e a mellette szóló érveket?

   Az egyik máris ott van a kérdésben: Péter a „testvéremről” beszél: akivel szoros kapcsolatok fűznek össze, valamiképpen egy közösséghez tartozunk. Egy Atyánk van. Magyar nyelvünkben a kifejezés két szóból tevődik össze: test és vér… Nemcsak földi létünk közös alapjára utal ez (hogy ti. ugyanazok az alapvető szükségeink, ugyanúgy fáj, bántanak), hanem a lelki hasonlóságunkra is. Istenképűségünkre. Hadifoglyokkal készült rövid interjúkat lehet megnézni az interneten (mindkét részről), köztük egészen fiatalok is vannak, a mi gyermekeink is lehetnének. Együtt kellene játsszanak, tanuljanak, kiránduljanak – és gyilkolják egymást.    

    Igaz, mondtátok már ti is: egyszer elnéztem, de ezzel vége. Nem adok második esélyt. Péter ennél egy kicsit tovább megy. Még hétszer is? – kérdezi. A hét a teljesség száma. Gondoljuk el, a szomszéd gyerek rádob egy követ a házunkra, szólunk neki: rendben, nem haragszunk, de ezután vigyázz. Aztán még hatszor előfordul… Kinek nem fogy el a béketűrése?

   A hétszeres megbocsátást ember maximumként nevezi meg Péter. Már ez az apostoli mérték is fölötte áll a mi teljesítményünknek. Sokszor még az egyig sem jutunk el. Hány olyan önsajnálattól csöpögő panaszt hallottunk: hogy egyszer a rokon azt merte kérdezni, egyszer a szomszéd azt mondta, egyszer a barátom ezt meg azt tette… és egy világ omlott össze bennem! Kihúztam őket a listáról… Nem adunk esélyt, testvéreim. Magunknak sem. Rögtön kemény lesz a szívünk, mint a szikla. Túlreagáljuk a másik ember gesztusát, és túlbecsüljük a magunk igazát. Megfigyelhetjük (sajnos, csak másokon, magunkon nem vesszük észre), hogy akik másokra nekidühödve panaszkodtak, azok magukat teljesen vétleneknek állítják be... Hát mit képzel a másik: én mennyi jót tettem vele, és ő így viszonozta?! A megbocsátásban a nagy küzdelmünk végső soron nem embertársunkkal van, hanem saját énünkkel.   

   Jézus azt feleli: még hetvenszer hétszer is. Ez 490 - hatalmas szám, még ha egy évre, vagy ha egy egész életre is osztjuk szét. Meg lehet-e akárkinek 490-szer bocsátani? (Talán szülők a gyermeküknek.) A megbocsátás valójában egy folyamat. Mindig nyitottak kell legyünk arra. Persze, feltétel az, hogy a másik őszintén megbánja, hogy ne makacs, szándékos gonoszsággal forduljon újból és újból ellenem.  

   Hasonló a mennyek országa… Hát nem a földi megbocsátásról beszélünk? De van-e valami, aminek nincs köze az Isten országához? Amit teszel, ahogy szólsz, ahogy felebarátodhoz viszonyulsz, ahogy dolgozol… Mi nagyon erre a földi életre koncentrálunk, nagyon ide rendezkedünk be. Még azok is, akik állandóan a világ végét emlegetik. Pedig az örök élethez kellene mérnünk mindent.   

   A példázatban megjelenik egy király, aki elszámoltatja a szolgáit… Nem jól kezdődik az egész. Nem szívesen halljuk ezt. Ki szereti, ha számon kérik, kérdőre vonják? Kinek engedjük meg, hogy megkérdezze tőlünk: testvér, te miért bánsz így vagy úgy a családtagjaiddal, miért veszed olyan könnyelműen az életet, miért használsz ki másokat? Kikérjük magunknak. Senki ne szóljon bele! Még Istentől is elvitatjuk ezt a jogot. A modern ember meg vagy győződve, hogy Istennek sem tartozik felelősséggel.

   De akármennyire kellemetlenül hangzik, rá kell ébrednünk (jobb előbb, mint utóbb), hogy nem vagyunk a magunk urai. Ezt csak megjátsszuk ideig-óráig. Valaki előtt meg kell állnunk, el kell számolnunk: minden gondolattal, szóval, tettel. Az ateizmus menekülési kísérlet a felelősségre vonás gondolatától. Behunyjuk a szemünket, mert – ugye - amit nem látunk, az nincs is. „Elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet.” (Zsid 9,27)

  Egy szolga kerül a király elé, aki tízezer talentummal volt adósa. Ez rengeteg pénz. Kimondhatatlanul sok. Egy város vagyona. Ennyit csak nagy-nagy könnyelműséggel lehetett elkölteni. Akár a tékozló fiú.   Julius Caesar idejében egy legionárius éves zsoldja 225 denarius volt, tehát egy talentumért több mint 26 évig kellett szolgálnia. Érzékeljük, hogy milyen arányokról van szó.

   A király parancsol, hogy adják el őt, feleségét, gyermekeit (végül saját magunkkal kell megfizetnünk). A szolga leborul előtte, és azt mondja: légy türelemmel irántam, és mindent megfizetek neked. Ez egy abszurd ígéret. A kétségbeesés mondatja ki a szolgával. Ő maga sem hiheti el. A király sem. Olyan ez, mint amikor azt mondjuk: Uram, ezentúl csak neked élek, mindent jóváteszek. Nincs ilyen.

   Csak az van, hogy úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát. Csak az van, hogy Isten megbocsát Krisztus érdeméért. Megajándékoz az ő igazságával. Nincs érdem, törvény… Vissza lehet fizetni ekkora összeget? Tízezer katona 26 évi szolgálatát? Azt a sok adósságot, amit felhalmoztunk? (Háborús kártérítésben ezrek életét?) Van annyi imádság, böjt, törvényeskedés, vallásoskodás? Nevetséges.  Bement egy fekete asszony Abraham Lincolnhoz, és azt mondta: elnök úr, meg szeretném fizetni, hogy szabad lehetek. Az elnök odament az ablakhoz, és azt mondta: nézze, csak ebben az utcában lakik két asszony, akiknek a fiai meghaltak a háborúban. És szinte minden utcában, minden városban vannak ilyen édesanyák, feleségek szerte az országban. Hogy gondolja, meg lehet nekik fizetni?

   Csak az van, hogy Isten megszán minket, könyörületességre indul, odaadja egyszülött Fiát. És ezt hívő szívvel, hálával elfogadom. Churchill mondta (mind ilyen háborús párhuzamok jutnak eszünkbe) az angol légvédelem hősies, áldozatos küzdelmére utalva a 2. világháborúban: nagyon keveseknek nagyon sokan tartoznak hálával. Az egész világ egyvalakinek lehet hálás. Krisztus mindenkiért megfizetett, mindenkit megváltott, általa mindenkinek adatik a kegyelem. Vajon mit kezdünk vele? Ne felejtsük: hálánkat Isten iránt az embereken keresztül mutathatjuk meg.

   A szolgának óriási súly eshetett le a szívéről: most már boldogan, az adósság nyomasztó terhe nélkül élhet. De kiderül, hogy csak jogi és pénzügyi értelemben lett szabad, a lelkében nem. Felszabadító élmény, ha megoldódnak  külső gondjaink (anyagiak, egészségügyiek, családiak), de az igazi változás bent kell bekövetkezzék. Ez a példázat nagyon komolyan arra mutat rá, hogy az, hogy milyen irányt vesz az életünk, az bennünk dől el. Ha az orvos mondja, hogy baj van a szívünkkel, azt komolyan vesszük, ha Isten figyelmeztet hitetlenségünk, közömbösségünk, önzésünk veszélyeire, nem törődünk vele.

   Kiment ez a szolga, és találkozott barátjával, aki száz dénárral tartozott neki. Ez kb. 100 napszám. Kifizethető összeg. Megragadta a társát, és fojtogatni kezdte. Ok nélküli, ésszerűtlen agresszivitással lépett fel vele szemben. Meglep ez a fordulat. Mi van ezzel az emberrel? Boldog, jókedvű és nagylelkű kellene legyen, benne azonban - mintha semmi nem történt volna – sötét gyűlölet tombol. Nem a másik adóssága volt ilyen nagy, hanem saját indulata. 

    Persze, bizonyos szempontból azt is mondhatnánk, hogy igaza volt. Ha pl. találkozott egyik ismerősével, annak felháborodva mesélhette: képzeld el, az én volt barátom nem akarta megadni a tartozását, ezért börtönbe juttattam. Az pedig egyetértőleg bólogatott volna: valóban, megérdemelte, hogy megkapja a magáét. Sok ilyen történetet hallunk panaszkodó emberektől. Tényleg, ezt tette veled? A testvéred igazságtalan volt, a barátod elárult, stb.?  Igen, de a 100 dénár az igazságnak a kisebbik része. A nagyobbik felét, a 10.000 talentumot a szolga elhallgatta. Egymással való vitáinkban sokszor félretesszük az igazság a nagyobbik felét.

   A szolgatárs leborult előtte. Ugyanúgy, mint ő a király előtt. Szinte megalázó, hiszen hozzá hasonló emberről van szó…  És ugyanazt kéri, mint ő a királytól. Leeshetne neki, hogy a saját szavait hallja vissza. De ő kemény és hajthatatlan marad. Körülbelül ennyire torzít a mi látásunk. Ennyire az énünk szemüvegén keresztül nézünk mindent. Megjátsszuk az Istent. Lekezelően, leereszkedően viselkedünk, ha valaki ránk szorul. Pedig szolgatársak vagyunk, mindnyájunkat egyformán a temetőbe visznek egyszer.

   A mi emberünk tehát nem engedett. Itt megszakad a párhuzam közte és a király között. A hatalmaskodásban Istennek képzeljük/tartjuk magunkat, de a kegyelemosztásban már nem. Kicsi férgek vagyunk. Most, amikor a 21. század újból előhozza Sztálin és Hitler alakját, világosan látjuk, hogy a szuperhatalmak vezetői, akiknek – emberileg – kezében van földünk jövője -, milyen kicsinyes, nyomorult, jellemtelen, sértődékeny, frusztrált emberek. Nem vennék be őket egy jobb kocsmai társaságba, és ők intézik a világ sorsát.

    A szolgatársak felháborodtak… Talán elsősorban nem is társuk keménységszívűsége miatt, hanem azért, mert így visszaélt a király jóindulatával. Isten kegyelme kötelez. Ha elfogadtuk Isten bocsánatát, akkor nem lehetünk haragtartók.

    Jelentették az uruknak, és az másodszor is magához hívatta a szolgát. Nem adósságáról beszél vele (azt elengedte), hanem gonoszságáról. Gonosz szolga! Kegyelmemre kegyetlenséggel válaszolsz. 10.000 talentumot engedtem el neked. Felfogtad, hogy az mit jelent? Tudsz számolni? Hogy volt a lelked? Nem kellett volna megkönyörülnöd, amikor te könyörületben részesültél? És átadta őt, hogy kínozzák, míg megfizeti (azaz megbűnhődi…)  Érdekes észrevétel: a gazda nem bocsát meg 490-szer, azonban annál többszörös adósságot enged el…  

   Egy figyelmeztető mondatot hallottunk a végén… Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének. Isten kegyelme vád lesz ellenünk, ha nem élünk a kegyelem szerint. Isten bocsánata büntetés lesz rajtunk, ha mi nem tudunk megbocsátani. Tapasztaljuk meg a kegyelem erejét, a bocsánat örömét azáltal, hogy mi is az irgalom eszközei leszünk! Ámen.

 

   Örökkévaló, felséges Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, félelmeinkkel, másokért is szorongó szívvel, adósságunk terhével jövünk hozzád ezen a böjtfői ünnepen útmutatást, vigasztalást, bátorítást keresve szent Igédben. Ó, milyen rettenetes arra gondolnunk, hogy a mi szívünk keménysége, a köztünk levő szeretetlenség és a világban dúló kegyetlen háború, a nyomában járó leírhatatlan nyomorúság tovább súlyosbítja megváltó Urunk szenvedéseit!

Nagy kérdésünk az, hogy meg lehet-e bocsátanunk, ha megsértettek, vagy keressük-e a bocsánat, a kiengesztelődés útját, ha mi bántottunk meg másokat? Ki kezdte és ki tudja abbahagyni, ki akarja komolyan venni – ha áldozattal is jár - a békesség megteremtését? Bocsásd meg hajthatatlanságunkat, egyoldalú gondolkodásunkat, mindig másokat hibáztató magatartásunkat! Köszönjük, hogy - a tisztán látás végett - először a magad színe elé állítasz minket. Először a 10.000 talentum kérdését kell rendeznünk, hogy egyáltalán előhozhassuk a 100 dénár ügyét. Bocsásd meg, hogy mi csak a 100 dénárt látjuk, az igazság kisebbik felét, és azért képesek vagyunk egymásnak esni, egymást – ha kell – tönkretenni, kikészíteni, megölni. Nem vagyunk jobbak háborúkat kirobbantó diktátoroknál, csak kevesebb hatalmunk van.

Indíts őszinte önvizsgálatra, és jutass el Szentlelked által arra a felismerésre, hogy mi Krisztusban mindent megnyertünk, hogy ne a magunk kis sérelmei kötözzenek meg, ne azok keserítsék meg az életünket, ne egymással bajlódjunk állandóan, ne egymáson akarjunk elégtételt venni, hanem tudjunk örülni a te nagy kegyelmednek, bocsánatodnak, a Krisztusban nekünk adott kimondhatatlan ajándékodnak, a benne való békességnek, új életnek! Taníts – végtelen kegyelmedet átélve – őszinte szívvel megbocsátani egymásnak! Hallottuk a figyelmeztetést: ha nem kegyelmed, irgalmad szerint élünk, akkor ítéletet vonunk magunkra.

   Mennyei Atyánk, könyörülj rajtunk, gyülekezetünkön! Áldd meg ezt a böjti időt számunkra, hadd legyen ez a hozzád fordulás, a lelki megújulás, megtisztulás, a megbocsátás, a harangtól, irigységtől való elfordulás alkalma! Mert hiába vesszük magunkhoz a megváltás szent jegyeit, ha egymásnak visszaadjuk a kölcsönkenyeret.

  Elődbe hozzuk a betegeket, a gyászolókat, bajok, megpróbáltatások, nehézségek közt levőket, könyörülj rajtuk végtelen jóságod szerint, erősítsd őket, hit által vond egyre közelebb magadhoz, adj nekik élő reménységet Krisztusban.

  Elődbe hozzuk embertársainkat, akik az Ukrajnában pusztító háborúban szenvednek. Csak sejtjük azt, hogy milyen borzalmakat élnek át az óvóhelyeken életükért reszkető, nélkülöző lakosok, a sebesültek, a földönfutókká vált menekültek, a szeretteik haláláról értesülő szülők, hitvestársak, gyermekek, testvérek. Könyörülj rajtuk a Krisztus szenvedéseiért, és adj nekik szabadulást, vess véget az irtózatos vérengzésnek, indíts a felelősek értelmét, szívét arra, hogy keressék és megtalálják a békesség útját! Ámen.