Mt 21, 33-46 (vas. de.)

 

33 Hallgassatok meg egy másik példázatot! Volt egy gazda, aki szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót készített, és őrtornyot épített, azután bérbe adta szőlőmunkásoknak, és idegenbe távozott.

34 Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a munkásokhoz, hogy vegyék át a neki járó termést.

35 A munkások megfogták szolgáit, és volt, akit megvertek, volt, akit megöltek, és volt, akit megköveztek.

36 Ekkor újabb szolgákat küldött, többet, mint először, de ugyanígy bántak azokkal is.

37 Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: A fiamat meg fogják becsülni.

38 De amikor a munkások meglátták a fiát, így szóltak egymás között: Ez az örökös! Gyertek, öljük meg, hogy mienk legyen az örökség.

39 Majd megragadták, kidobták a szőlőn kívülre, és megölték. Zsid 13,12

40 Amikor megjön a szőlő ura, vajon mit tesz ezekkel a munkásokkal?

41 Ezt felelték neki: Rosszért rosszal fizetve elpusztítja őket, a szőlőt pedig más munkásoknak adja ki, akik megadják neki a termést a maga idejében.

42 Megkérdezte tőlük Jézus: Sohasem olvastátok az Írásokban: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben”? Zsolt 118,22-23 ; ApCsel 4,11 ; Róm 9,33 ; 1Pt 2,6-8

43 Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcseit. ApCsel 13,46

44 És aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja.

45 Amikor a főpapok hallották példázatait, megértették, hogy róluk beszél.

46 El akarták fogni, de féltek a sokaságtól, mert az prófétának tartotta.

 

     Jézus Jeruzsálembe érkezik, ezzel felgyorsulnak az események. Megtisztítja a templomot, betegeket gyógyít – és messiási üzenetű fellépése haragra gyújtja a nép vezetőit: írástudókat, farizeusokat. Kétségbe vonják szolgálatának létjogosultságát, rákérdeznek arra, hogy milyen hatalommal cselekszi mindezt. Kicsinyes emberi indulataikat, önzésüket, féltékenységüket, irigységüket, hatalomvágyukat elvont, magasröptű teológiai fejtegetésekbe burkolják. Az ember mindenről képes beszélni, csakhogy a saját bűneiről hallgathasson.  

   Ismerjük a Jézus megnyilatkozását az ellene felhozott vádakkal, gyanúsítgatásokkal szemben. Visszakérdez: szerintetek Keresztelő János küldetése mögött kinek a hatalma állt? Egyáltalán elfogadjátok-e az Isten hatalmát, amelyet ő a kegyelem szabadságában gyakorol, vagy őt törvényeitek, elképzeléseitek, általatok értelmezett, ellenőrzött, uralt vallásos előírások, praktikák kereteibe akarjátok szorítani? Isten, az ő jósága, szeretete, bocsánata nagyobb a mi szívünknél, minden gondolatunknál.

   És Jézus – Máté leírása szerint - két példázatot mond el az őt elutasító, vele szembeszálló vezetőknek. Mindkettő elgondolkoztató, önvizsgálatra indító, az előjogokra hivatkozó önelégültség csapdájára mutat rá, a hamis lelki beképzeltséget leplezi le.

    Előbb a két testvérről szóló példázat hangzik el, akiket megkér apjuk, hogy szőlőjében dolgozzanak. Az első visszautasítja a kérést, aztán mégis elmegy. A második készségesen igent mond, de nem megy el. Melyikük teljesítette apjuk akaratát? Nyilván, egyikük magatartása sem volt kifogástalan, de a második végül mégis engedelmeskedett apjának. Nem elég a kimondott igen, hitvallás (konfirmáció), nem elég az ismeret, az életünk kell azt hitelesítse engedelmességben, szolgálatban, alázatban.

   Sokan dicsekszenek azzal (másokkal szemben), hogy ismerik az igazságot. Nos, az is valami, de a végső kérdés, a döntő dolog az, hogy mit kezdenek a megismert, a „birtokolt” igazsággal. Ítélkeznek mások fölött, saját magukat fényesítik? Jézus azt mondja: a vámszedők és bűnösök, akik kívül esnek a választottak körén, megelőznek titeket az Isten országában. Mert – szívükből (s talán helyzetükből) fakadóan – több készség van bennük a kegyelem elfogadására. A tudás önmagában gőgössé tesz, bűneim beismerése alázatossá.       

   Aztán – amint hallottuk – elmond Jézus egy másik példázatot is, amit egy felszólítással vezet be: hallgassátok meg. Szinte kényszeríti hallgatóit, hogy figyeljenek a példázat üzenetére, gondolkozzanak el, majd levonva személyesen a tanulságot, értékeljék át magatartásukat. A példázat nem csak agytorna, hanem döntésre felszólító tanítás. Ha megértitek a példázatnak a mondanivalóját, azt alkalmazzátok saját életetekre!

   Van egy gazda… A gazda, akinek vagyona, birtoka van, aki szolgáira feladatokat bíz, ua. gondoskodik is róluk, gyakori szereplője Jézus példázatainak. Mostani szerepében szőlőt ültet, belevág egy vállalkozásba, amiből hasznot remél, aminek gyümölcsét élvezni akarja. Mindent megtesz: kerítést, borsajtót, őrtornyot épít. Nem egy bizonytalan próbálkozás ez, hanem átgondolt, kitervelt, céltudatos cselekvés.

    Mi azt valljuk, hogy nem véletlenek játéka az életünk: célunk, küldetésünk van, Isten személyes utat, jelölt ki számunkra, személyes megbízatást kaptunk tőle, és abban akar nekünk áldást adni. Így akarja üdvözítő szándékát – bennünk és általunk is – véghez vinni. Ennek érdekében mindent megtett a maga részéről – a golgotai keresztig menően.  

  A gazda bérbe adja szőlőjét… A bérbeadás szerződéssel történt, amelyben a felek önként megegyeztek a feltételekben. A szerződés alapja valójában a bizalom volt. Istennel, egymással való kapcsolatunkban is fontos tényező. Az első bűn (és azóta annak ezerféle változata) hátterében a bizalmatlanság áll. Különös módon a bizalmatlan lelkű ember igazából nem a másikban, hanem önmagában nem bízik meg (magában nem biztos), saját hozzáállásával kapcsolatban ébrednek kételyek benne, de ezt a másikra vetíti, másokon akarja számon kérni.  

    A munkások bérbe veszik a szőlőt. A köznapi gondolkodásban többre becsüljük azt, ha valaki a sajátjával gazdálkodik, és nem szorul arra, hogy bérbe vegyen valamit. Milyen büszkén hangoztatjuk: az enyém. A sajátomban vagyok! Pedig alapjában véve mindent bérbe kapunk. Semmi nem a minek véglegesen, mindent átmenetileg használunk, egyszer mindent le kell tennünk, tovább kell adnunk. Nagy bölcsesség lenne ennek megértésében. A Szentírásban, a hitéletben alapigazság ez. (Történet.)

   Nem az enyém: még az életem sem, tanítja a Biblia alapján a Heidelbergi Káté. Valakinek felelősséggel tartozom, valakinek el kell számolnom. A liberális ideológia szerint életed a sajátod, és azt kezdesz vele, amit akarsz. Senkinek nem tartozol magyarázattal. A legjobb belátásod és érdeked szerint alakíthatod a sorsodat. Nincs más szempont: sem Isten, sem közösség… Gyökeresen hamis, önámító tétel ez. Bár csábítóan hangzik, és az önmegvalósítás ígéretével kecsegtet, igazából önmagad elvesztéséhez vezet. Aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt… Tudnod kell: a teremtés, a megváltás jogán Istenhez tartozol: felelősséged, küldetésed, megbízatásod van. Megtagadhatod, behunyhatod a szemed, hátat fordíthatsz, azzal ezt a tényt nem változtatod meg. (A termés a Teremtőé.)

  Örök, nagy témája ez az embernek: az enyém. Mennyi vita, veszekedés, per, harag, háború származott ebből! Az én jussom, az én örökségem, az én földem, az én igazam. Jézus, úgy gondolom, nem a tulajdonhoz való jogot akarja itt felforgatni, eltörölni, hanem a tulajdonnal kapcsolatos helyes látásra és viszonyulásra tanít. Isten előtt felelős vagy azért, amid van, ami neked adatott, nem használhatod saját kényed-kedved szerint. „Mindennek az ő dicsőségét kell szolgálnia.” Neked is akkor lesz örömöd benne.

Amit Istennek oda tudsz adni, fel tudsz ajánlani, az lesz igazán a tied, abból fakad békesség, elégtétel számodra is. A világ számára logikátlan tézis ez, és mégis mély lelki igazság. („Adj egy marokkal az Istennek, és ő is egy marokkal ad vissza. Csakhogy az ő marka sokkal nagyobb!”)    

    Eljött a szüret ideje, a gazda a megállapodás szerint elküldte a szolgáit… A maga részét kérte a szerződés szerint. De a munkások mintha elfeledkeztek volna szerződésről, amit személyesen ők is elfogadtak. Igaz, milyen furcsa és szomorú, hogy nemcsak Isten Igéjéről feledkezünk el, hanem arról is, amit mi mondtunk, ígértünk, fogadtunk. Emberi kapcsolatainkban is szigorúan elvárjuk, hogy mások tartsák magukat adott szavukhoz, miközben mi könnyen eltekintünk attól, amit mi mondtunk, vállaltunk.  Ha érvénytelennek tekinted saját szavadat, ígéretedet, akkor hogyan várod, hogy más komolyan vegye?

   A munkások gorombán bánnak a szolgákkal. Mintha idegen, jogtalan betolakodók lennének. Már magukénak tekintik a szőlőt. Az ő tulajdonuk, az ő munkájuk eredménye, senkinek nem tartoznak. Magunkra ismerünk. Előszeretettel ismételgetjük: senki ne szóljon bele a dolgainkba. Senki nem kérjen számon. Az a tapasztalatom, hogy az emberek erre a kérdésre a legérzékenyebbek, erre reagálnak a leghevesebben: ha felelősségükre, lelki értelemben vett adósságukra emlékeztetik őket. Mit szólnának híveink, ha egyenként megszólítanánk őket: ne haragudjatok, testvérek, de feladataitok, kötelességeitek vannak Istennel, az ő egyházával szemben, meg is fogadtátok, nem rázhatjátok le ezt a felelősséget. Tartoztok ezzel. Nem tehettek úgy, mintha semmi közötök nem volna Krisztushoz, az ő népéhez. Nem csinálhattok életetekkel azt, amit akartok. Mert valaki „nem aranyon, vagy ezüstön, hanem drága vérén megváltott…” Mit szólnának?    

    A gazda újra szolgákat küld, még többet, és ugyanaz lesz a sorsuk. A bűnben nincs megtorpanás… A bűn, akár a zuhanó kő, nem áll meg magától. A rossz nem fárad bele, soha nem gondolja azt: elég. A Sátánnak soha nem esik meg a szíve: már elég embert tönkretettem, hadd mentse a bőrét, aki akarja… A gonoszság útján csak Isten kegyelme vagy ítélete állíthat meg. (Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket…)

   Utoljára a fiát küldi. Ez már nagyon személyes lépés. A gazda az igazságosság helyreállítására a legdrágábbnak az életét teszi kockára. Azt gondolta: ezt meg fogják becsülni. Rá fognak ébredni arra, hogy itt nem elvont birtok-ügyről van szó, hanem személyes kapcsolatról, becsületről, tiszteletről. Aki a Fiát küldi, az a szívét ajánlja fel. Ha belegondolunk, nagyon megható gesztus ez. (Csak a filmekben van ilyen… Két katona sok csatát harcolt végig együtt, egymás mellett is bátor bajtársiassággal kiállva, közben testi-lelki jó barátokká váltak… Aztán egyikük valamilyen félreértés miatt engesztelhetetlenül megharagszik a másikra, majd amikor egy újabb ütközetben az ellenség gyűrűjébe kerül, akkor a közben lesérült egykori barátja saját, zsenge korú fiát küldi el – azt halálos veszedelemnek kitéve -, hogy barátját megmentse.)

   A munkások nem hatódnak meg. Teljesen elvakítja őket saját gonosz tervük. Megragadták a fiút, és megölték. Annál drámaibb a történet, hogy felismerjük: Jézus azt saját sorsával kapcsolatban mondja el. Ami itt tanítás, figyelmeztetés, az véres valósággá válik: az emberek rettenetes gonoszságát és Isten végtelen kegyelmét bizonyítva.

    Vajon mit tehet ezek után a szőlőnek az Ura, aki minden megpróbált, a legvégsőkig elment? A hallgatók felelnek: megbünteti, elpusztítja őket. Az igazság törvénye, a törvény igazsága ezt követeli. De tudjuk – érthetetlen ez! -, hogy Istennek van még egy ajánlata: a kegyelem, a bocsánat Fia szerelméért. A Krisztus imádsága a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik… Az ő áldozata nem büntetés, hanem elégtétel, szabadulás akar lenni számunkra. Ha ezt visszautasítjuk, akkor valóban csak az ítélet marad.

    Soha ne olvastátok, kérdi Jézus, hogy a kő… sarokkő lett. Meg lehet vetni, de akkor Isten országát dobjuk el. Akkor Isten áldását zárjuk ki az életünkből. Amikor a búvár a vízben egy nagy sziklát próbál ellökni, valójában önmagát löki el a sziklától. Jézus a megváltás, megtartatás alapja. Út, igazság és az élet. Aki tőle elfordul, az a sötétséggel találja szembe magát.

   A főpapok megértették, hogy Jézus róluk beszél. De nemcsak róluk, hanem önmagáról is. És nem ellenük, hanem érettük. Ők azonban nem a bűnbánat, hanem az ellenállás útját választják. A szembeszállásét. Ugyanazt teszik, amiről a példázat szól: el akarják fogni Jézust.

  Nem elég hallani, még megérteni sem az igét: alázattal el kell indulni a bűnbánat útján, Krisztus fele, aki az üdvösség kősziklája. Ámen. 

 

    Urunk, mennyi Atyánk, hálát adunk a mai napért, ünnepért, az élő találkozás lehetőségéért, szent igéd drága ajándékáért. Köszönjük, hogy gyermekeidként tekintesz ránk, mint akiket kiválasztottál Krisztusban az üdvösségre, a megtartatásra. Hálát adunk, hogy te vagy a mennyei Gazdánk, aki törődsz velünk, gondoskodsz rólunk, ua. feladatokkal is megbízol. Bocsásd meg, ha mi sokszor kisajátítjuk az életünket, úgy viselkedünk, mint akik nem veszünk tudomást arról, hogy Hozzád tartozunk, hogy te drága áron váltottál meg minket. Kérünk, adj nekünk alázatot és bölcsességet, hogy komolyan vegyük megbízatásunkat, kegyelmi szövetségedet, és felelősen betöltsük küldetésünket. Őrizz meg az önző gondolkodástól, mert az csapdába vezet minket: minél inkább magunknak akarunk élni, annál üresebb és tartalmatlanabb az életünk, annál kevesebb az örömünk, a békességünk! Taníts miket a Krisztus útjára, szolgálatára!

   Legyen áldott szent neved, hogy őt, egyszülött Fiadat adtad értünk, hogy bocsánatot szerezz nekünk. Valóban ő az a kő, akit sokan megvetettek, de aki az üdvösség sziklája, fundamentuma lett. Add, hogy mi felismerjük benne megtartónkat, szabadítónkat, hozzá meneküljünk, és megtartassunk általa.

    Könyörülj gyülekezetünkön! Imádkozunk a betegért, gyógyító irgalmaddal vedd őket körül, erősítsd, bátorítsd őket, vigasztald a gyászolókat, ajándékozd meg az örök élet igazi reménységével, légy a bajok, kísértések közt levőkkel, áldd meg a fáradozóknak munkáját, és a lelki élet területén is adj gyümölcstermést, növekedést a békességben, szeretetben. Áldd gyermekeinket, ifjainkat, idős testvéreinket, családjainkat, tarts meg örökkévaló kegyelmedben! Ámen.