Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Mt 23,1-12 (vas.de.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Mt 23, 1-12 (vas.de.)

 

1 Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és a tanítványaihoz:

2 Az írástudók és a farizeusok Mózes törvényhozó székében ülnek.

3 Mindazt tehát, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert nem azt teszik, amit mondanak.

4 Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállára rakják, de maguk egy ujjal sem akarják azokat megmozdítani. ApCsel 15,10

5 Mindent csak azért tesznek, hogy lássák az emberek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhabojtjaikat; 2Móz 13,9; 4Móz 15,38-39; 5Móz 6,8

6 a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni;

7 szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.

8 De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.

9 Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. 1Kor 8,6

10 Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus.

11 Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok!

12 Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.

 

  A kihágások jó része nem azért történik, mert az emberek nem ismerik a törvényt, hanem azért, mert figyelmen kívül hagyják. A lelki élet területén is jellemző ez a hozzáállás: sokszor tisztában vagyunk azzal, hogy mit vár el tőlünk Isten, mi mégis a magunk útját választjuk, amelyen a mi igazunk, akaratunk, nagyravágyásunk érvényesül.  És mindig találunk felmentő magyarázatot is hozzá. Sőt azt is nagyon jól látjuk, hogy másoknak mi nincs rendben az életében. Közben nem vesszük észre, hogy nem vagyunk azonosak azzal, amit mondunk, valójában önmagunkkal.

   A Máté evangéliumának 23. fejezete az írástudókról és farizeusok szól (a napokban ezt a részt olvassuk, nem könnyű lecke): kemény, ítéletes kijelentések hangzanak el velük kapcsolatban… De tévesen értelmeznénk az Igét, ha csak Jézus képmutató, öntelt kortársaira gondolnánk. Megváltó Urunk szavai ránk is vonatkoznak (akik egyértelműen felismerhetjük magunkban a farizeusok indulatait, vonásait), a mi hamisságainkat, kétszínűségünket is leleplezik… Nekünk tehát elsősorban nem mások bűne ellen kell harcolnunk (pedig sokszor ezt tesszük), hanem a magunkéval kell felvennünk a küzdelmet.

   Jézus nem a törvénnyel szembeni engedetlenségre, lázadásra biztat, hanem arra, hogy annak nem az emberek által eltorzított, hanem az Isten akaratát képviselő tiszta formáját kövessük. Az írástudók és farizeusok a törvény és rend hivatalos képviselői, a Mózes székében ülnek (felhatalmazott tanítók), ezért amit mondanak, azt tegyétek meg és tartsátok meg. Mások képmutatása ne tegye számomra hiteltelenné az igét. Sokan nyilvánvalóan visszaélnek azzal. (A napokban idézett a gyilkos, embertelen háborút indító nagyhatalom vezetője Krisztus Urunk evangéliumából.) A gonoszság zászlajára a legszentebb szavakat lehet felírni. De a kérdés az, hogy mi van a szívekben. Pál apostol figyelmeztet: nem beszédben áll az Isten országa, hanem lélekben (értsd: a Krisztus lelkületében) és erőben (vagyis a szeretet szolgáló erejében). A hit több mint ismeret és akármilyen tudás: élő kapcsolat.

    Szinte sértő, de találó az intés: amit tesznek, azt ne kövessétek. Eszünkbe jut a román közmondás: „fa ce zice, nu ce face popa”. Ez a bíráló megállapítás itt most leginkább rám, az igehirdetőre vonatkozik, de gondolom, hogy rajtam kívül is vannak olyanok, akik úgy érzik: nekik is magukra kell venni. Sokszor ég és föld a különbség szavaink és tetteink között. Valaki mondta: vagy az hazugság, amit mondunk, vagy az, ahogy élünk. Ha szóba állunk az emberekkel, és magukról beszélnek, akkor csupa jót és szépet hallunk tőlük. Megtudjuk, hogy milyen jó szándékúak, becsületesek, igazságosak, stb.  Ám ha a cselekedeteikre tekintünk, akkor nagyot kell csalódnunk. És bizonyára másoknak is nagyot kell csalódniuk bennünk. Cselekedeteid tesznek valójában bizonyságot rólad.

   Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállára rakják. Nagyon szemléletes ez a kép. A törvényeskedésről szól (a zsidó nyelvben a teher és a törvény szinte azonos hangzású szavak). Az emberektől fontoskodva megkövetelik, számon kérik az előírások megtartását, de ők kivonják magukat azok hatálya alól. A törvényt egy kardnak képzelik, amit mások fele suhogtatnak, de elfeledkeznek arról, hogy annak két éle van (Zsid 4,12). Ítélkeznek mások felett, de ők nem állnak ugyanazon igazság mértéke alá. Ellentmondásos. Mint amikor a maffiafőnök megbünteti a fiát, mert erőszakkal elvette az iskolában a társa ceruzáját. Hányan kritizálnak erkölcsileg másokat, miközben ugyanazt teszik? Minden másokat szeretetlenül bíráló valójában önmagáról mond véleményt. Ószövetségi példa: Dávid felháborodik a Nátán történetén, hogy egy gazdag elveszi szegény szomszédjától egyetlen bárányát (miközben neki 100 van), de saját magának elnézi, hogy hűséges katonája feleségét megszerzi magának, őt pedig halálba küldi. Amíg nem szembesül azzal, hogy a történet róla szól.  

  A képmutatók számára nagyon fontos a látszat. Új kifejezésünk is van rá: image. Nagy gondot fordítunk arra, hogy milyen képet közvetítünk, milyen arcot festünk magunkról mások elé. Mert az számít. Nem az, hogy ki vagy, hanem az, hogy kinek tudod magad mutatni… Isten belülről lát. Előtte fölösleges alakoskodni. Mi mégis óriási energiát fektetünk ebbe. (Arra gondoltam, hogy ha valami katasztrófa következtében összedőlne a templomunk… és tegyük fel, hosszú évekig nem tudnánk visszaépíteni, akkor valamennyi bergenyei református önérzetét nagyon sértené, ha mások gúnyolódva azt mondanák: még templomotok sincsen. Azonban az, hogy van templomunk, de gyülekezetünk 70 százaléka soha nem használja, nem jelent problémát.) A látszatért sok mindent megteszünk. Képesek vagyunk egész életünkben hazudni másoknak. Hitünket, vallásosságunkat is megjátsszuk. A szívünkben pedig szeretetlenség és harag van. Még jó, hogy nem kívül hordjuk azt.  

  Azt mondja Jézus: szeretik, ha köszöntik őket az emberek, és különleges titulusokkal illetik őket, ha mesternek nevezik. Jól esik a hiúságuknak. A rang, a tekintély nagy kísértés lehet. A hízelgés az egyik legveszélyesebb csapda. Persze, el kell ismernünk egymás értékeit, de nem szabad ajnároznunk senkit. A kedves(kedő) hazugságnak pusztító következményei lehetnek.

   Egy a ti Mesteretek, ti pedig testvérek vagytok. Jézus teremtettségünkre és egymásra utaltságunkra emlékeztet. Isten szemszögéből nézve nincs nagy különbség. Itt a földön legyőzhetetlennek látszó előnyökre tehetünk szert. De egyszer a különbségek eltűnnek. Jó lenne komolyan vennünk ezt a testvéri viszonyt. Nem feltétlenül a megszólításban (mi az egyházban „hivatalosan” így szólítjuk egymást), hanem a hozzáállásban. A felelősség vállalásában. A testvéri kapcsolat az egymás megsegítésére kötelez, de nem jogosít fel egymás kihasználására. Ha a világon akárhol jogsérelem, igazságtalanság történik, az a testvéremet éri.

  Atyátoknak se hívjatok senkit, mert egy a ti Atyátok. A tisztelet felső szintje az Istené. Akkor tudjuk egymást is valóban tisztelni, megbecsülni. Ha egy gyarló embert imádok (legyen az akárki), akkor veszélyesen felborulhat az értékrendem. 

   Tanítótok pedig Krisztus. Nagy kérdés: kitől tanulunk? Guruk, influenszerek korát, a nagy megtévesztések idejét éljük. Divatos elméletek vagy ezoterikus társaságokban forgalmazott tanok terjednek, másolódnak - vírusokként – az emberek fejébe.  Sikerről, az igazság leleplezéséről, nagy felismerésekről, stb. szólnak. Mindent megmagyaráznak, mindenre kész válaszuk van. Az sem baj, ha ellentmondanak önmaguknak. Valóságos szellemi kábítószerként hatnak. Ezek áradatában a Krisztus örök tanítása úgy háttérbe szorul… Pedig az ő beszéde Lélek és igazság. Pedig áldozatával pecsételte meg annak hitelességét. Pedig ő nem követeli a lelkedet magának, hanem a sajátját adja érted, hogy életed legyen és bőségben legyen részed.

  Aki a legnagyobb, az legyen a szolgátok… Világunk nagy felfordulását látva eszünkbe jut: talán bölcsebb lenne a legalázatosabb embereket vezetői tisztségekbe helyezni. De mi a rámenőseket, az erőszakosakat választjuk, akik aztán hatalmaskodnak, zsarnokoskodnak rajtunk… A vezetéshez erő kell, mondjuk, tekintély és hatalom. Igen, de látjuk, hova vezet. A világnak meg kellene tanulnia, át kellene vennie a Krisztus gondolkodását, az ő lelkületét, a tisztaságát. Hogy az alázat legyen az érték, a szeretet az igazi tekintély.  

   Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Vajon így történik-e? Ki az, aki önként vállalja az alázatosságot? Kevesen vannak, ha egyáltalán. Mindenki nagy akar lenni, felkapaszkodni. Tolsztoj (akinek grófi rangja volt, kora leghíresebb írói közé tartozott) élete utolsó éveiben lemondott úri kiváltságairól, birtokán egy viskóba költözött, együtt dolgozott a parasztokkal, 1910 őszén pedig rongyos ruhában felszállt egy harmadosztályú vasúti kocsiba, és pár nap múlva az egyik vidéki vasútállomáson halt meg. Kortársai őrültnek tartották.

   Valamiképpen mégis igaza kell legyen Krisztus Urunknak: aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik. A tegnap vallásórán beszéltünk arról, hogy Nehémiásnak azt mondta a perzsa király: kérj, amit akarsz. Megkérdeztem a gyerekeket: ti egy ilyen helyzetben mit kérnétek? Sorolták a gyerekek, ki ezt, ki azt, a végén az egyik kislány azt mondta: boldogságot, békességet úgysem tudna adni. Döbbenetes igazság.

   Valóban, békességet, igazi boldogságot csak Krisztus adhat. Járjuk vele az alázat útját, hogy vele felmagasztaltassunk! Ámen.

      

 Mennyei Atyánk, örökkévaló Istenünk, áldjuk háromszor szent nevedet ezen az alkalmon, ezen a szép tavaszi vasárnapon Krisztus Urunk golgotai áldozatának és az ő feltámadásának az ünnepére készülve.

Köszönjük kegyelmedet, amellyel hordoztál, megsegítettél munkánkban, a nehézségek közt is megtartottál, és különösen azt, hogy mi a te megváltott gyermekeid vagyunk, a te örökkévaló közösségedhez tartozhatunk, az üdvösség boldog bizonyosságában élhetünk. Köszönjük a külső békességet, és azt is, amit szívünkben munkálsz. Bárcsak engednénk, hogy egyre teljesebben betölts Szentlelkeddel, kegyelmeddel!

A te szent igéd, Urunk, úgy megítélt minket is. Bocsásd meg nekünk képmutatásunkat, hogy bár ismerjük a te tanításodat, mégis saját elképzeléseinket, megoldásainkat követjük. Bocsásd meg, hogy sokszor kioktatunk másokat, miközben a mi életünkben olyan sok hamisság, ellentmondás van. Tedd a te szavadat Lélekké és erővé bennünk, hogy kevesebbet beszéljünk, és jobban szeressünk, kevesebbet kritizáljunk, és többet segítsünk! Adj nekünk helyes látást az igazi értékek felismerésében, megkülönböztetésében, hogy ne a látszat vezéreljen, számunkra ne a külsőség legyen a fontos! Ne az emberi rang, tekintély, hanem Krisztus Urunk igazsága, annak követése.

Tanítsd meg nekünk azt, hogy a te országodban a nagyobbnak kell szolgálnia a kisebbeknek, és hadd járjunk eszerint a mennyei szabály szerint már földi életünkben! Taníts meg minket, Krisztusunk, a te alázatodra, szelídségedre, jóságodra! És vésd a szívünkbe azt az igazságot, hogy aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik! Ha ez ideig-óráig nem is így látszik, mégis hisszük, ez fog beteljesedni.

  Könyörülj gyülekezetünkön!  Elődbe hozzuk betegeinket, azokat, akik súlyos állapotban vannak, akik fájdalmat hordoznak, akik a testi terhek mellett a lelkieket is nehezen viselik, állj mellettük megerősítő, megtartó, felkaroló kegyelmeddel. Fohászkodunk a gyászolókért, emlékezőkért, vigasztald őket Lelked által Krisztus feltámadásának jó hírével, az örök élet reménységével, légy a bajban, megpróbáltatásban levőkkel, támogasd őket atyai jóvoltoddal.  Áldd meg gyermekeinket, ifjainkat, családjainkat, egyháztagjainkat! Irgalmazz nyugtalan, békétlen világunknak, együtt érző szívvel kérünk, könyörülj a háború leírhatatlan nyomorúságában, poklában szenvedőkön, sebesülteken, haldoklókon, gyászolókon, menekülőkön, hozd el a békesség napjait! Légy mivelünk minden napon a világ végezetéig! Ámen.