Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Mt 23, 11-13.23 - 26.37- 39 (vas.de.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Mt 23, 11-13. 23-26. 37-39

 

11 Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok!

12 Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Lk 14,11 ; 1Pt 5,5

13 Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni.

23 Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. 3Móz 27,30 ; Mik 6,8

24 Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.

25 Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel.

26 Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!

37 Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! ApCsel 7,59

38 Íme, elhagyatottá lesz a ti házatok. * Jer 12,7 ; 22,5 ; 1Kir 9,7-8

39 Mert mondom nektek, nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön! Zsolt 118,26 ; Jn 12,13

 

    Egy nehéz, megterhelő, mondhatni kellemetlen téma kerül elénk az igében. Krisztus Urunk, mint áldott orvos, lelki életünk olyan rendellenességére mutat rá, amit talán nem is tartunk bajnak, és mégis halálos fenyegetést jelent reánk nézve. A legnagyobb pusztítást a lekicsinyelt veszély tudja okozni. Ez így van külső, és még inkább belső, lelki kérdésekben. A tegnap olvastam egyik szívgyógyász gondolatát: hiába a jól megszervezett egészségügyi rendszer, a csúcstechnológia, ha az emberek nem veszik komolyan saját egészségüket. A lelki dolgokra ez fokozottan érvényes.

   Ha végigjárnánk a falut családtól családig, személytől személyig, vajon hányan beszélnének arról: komoly gondjaim vannak bűneimmel, vészesen alacsony a belső békességem értéke, elhanyagoltam az Isten dolgait, talán szeretteimet is, elidegenedtem a közösségtől – sürgősen tennem kell valamit. Olyan súlyos az állapotom, hogy azt már nem hazudhatom le sem magam, sem mások, még kevésbé Isten előtt (a képmutatás az, amikor ezt teszem). Azt sokat osztjuk-szorozzuk, hogy a világ nem jó fele halad, az emberek rosszak, de hogy velünk is komoly baj lenne, arról hallgatni szoktunk.

   Az igéből azt érjük meg, hogy a képmutatás elsősorban nem a mások, hanem önmagunk megtévesztése, félrevezetése. Miközben azt bizonyítjuk a világnak, hogy mennyire rendben van minden (és lehet, hogy külső dolgokban valóban így van), elkerüljük az önmagukkal való szembenézést, annak a megvizsgálását, hogy vajon azt teszem, amit Isten vár tőlem, vajon a rám bízott áldással, értékekkel jól sáfárkodom-e, a mások javára is. Vagy csak önmagamnak élek.     

    Nem könnyű olvasmány a Mt 23. Még akkor sem, ha egy régi bíráló beszédnek tartjuk… Meglep a Jézus éles hangja. Kemény fellépése mintha nem illenék a róla kialakított képhez. Egy érdekes észrevételre találtam az utolsó ítéletről szóló történettel kapcsolatban (amit a köv. napokban fogunk olvasni). Igaz, ott elhangzik az, hogy „jertek, én Atyámnak áldottai”, és az is: „távozzatok ti gonoszok”. Egy és ugyanazon mondatról, kijelentésről van szó, áll ebben a magyarázatban. Csakhogy másként szólal meg azok számára, akik hisznek az Úrban, és másként, akik őt visszautasítják. Az élet beszéde azoknak, akik elfogadják, az ítélet üzenete azoknak, akik semmibe veszik. Jézus feddő szavai mögött meg kell éreznünk az ő megmentő szándékú szeretetét. Nem ledorongolni akar, hanem elgondolkoztatni. A kemény diagnózis a gyógyulásnak akar a kiindulópontja lenni.

   Vigyázzunk tehát, a külső máz és belső tartalom között óriási különbség lehet. Szépet színlelünk, de a szívünkben sok visszatetsző gondolat, indulat, hamisság húzódik meg.  Jézus korában a farizeusok ezt a magatartást testesítették meg. Betéve tudták a törvényt, készek voltak a szőrszálhasogatásig menni annak értelmezésében, de a szívükből hiányzott az irgalom, jóság, szeretet. Ők csak mondták az igét, de nem hallották. (Nagy a veszélye ennek: mondjuk, de nem halljuk.) Szerették, ha az emberek elismerték jártasságukat, értelmességüket, tiszteletet tanúsítottak irántuk. Önelégültségüket a másoktól szinte kikényszerített dicsérettel, méltatással táplálták.

   Hallottuk: alapvetően más a Jézus értékrendje: aki nagy, az szolgáljon. A gyengét, az alávetettet, a kiszolgáltatottat könnyű odatenni szolgálni. Magadat tedd oda!  A lelki tekintély nem ott kezdődik, hogy érvényt szerzek akaratomnak, hanem ott, hogy legyőzöm nagyravágyásomat, és szolgálok ott, ahol kikövetelhetném, hogy mások tegyék. (Egy régi zsinaton történt, magasrangú egyházi méltóságok püspökök, érsekek, bíborosok egy csoportja érkezett meg, látták, hogy a kolostor udvarán egy nehézkes mozgású szerzetes sétálgat, és – nem túl kedvesen – odaszóltak neki. „Látjuk, elég nagy szamár vagy, segítenél a csomagjainkat a szobákba vinni?” Ő szó nélkül engedelmeskedett. Másnap aztán leesett a vendégek álla: a zsinat témáját az a nagydarab szerzetes ismertette a részvevőkkel, akit ők leszamaraztak. Aquinói Tamás volt, az egyház történek egyik legnagyobb teológiai gondolkodója.    

   Amit önként vállalsz, annak van értéke. Amit akkor is megteszel, ha módod lenne másként választani, vagy másra rányomni. Isten világában a nagyok kell a kicsiknek szolgáljanak. Jézus példája mindig elgondolkoztat. A világban másként van. Hallottunk olyat, hogy a tiszt kisuvikszolja a katona csizmáját?

    Az önteltség lelki ürességet takar. Aki nagyon sokat mutat a kirakatban, annak kevés van a raktáron.

Ismerjük jól a Jézus tanítását: aki magát felmagasztalja, megaláztatik. A felmagasztalni szóban ott van a magasság fogalma. Aki magát felmagasztalja, az sokszor a mások hátán jut magasabbra, másokat lenyomva, kihasználva. Aki magát felmagasztalja, az az Isten dicsőségét követeli magának. Sok történelmi példát ismerünk, amikor nyomorult emberek Isten szerepében képzelték magukat.  

   Aki megalázza magát… az tud az alázatos Jézussal, a legnagyobbal találkozni. Aki megalázza magát, az nemcsak felismeri az isten dicsőségét, hanem részesül is abban.   Márai Sándor írta: "Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül hittel’ néz farkasszemet a világgal." Egy történet: "A Mester az utcán sétált, amikor egy ember kirohant a kapun, s összeütköztek. Az ember magán kívül volt a dühtől, és borzasztóan szitkozódott. A Mester kissé megbiccentette a fejét, kedvesen mosolygott, és így szólt: Barátom, fogalmam sincs, hogy melyikünk a felelős ezért az összeütközésért, és kár lenne az időnket azzal vesztegetni, hogy ezt vitassuk. Ha én rohantam beléd, bocsánatod kérem. Ha pedig te rohantál belém, úgy szóra sem érdemes az egész. - Azzal ismét elmosolyodott, megbiccentette a fejét, és továbbment."

   Ebben a fejezetben 8-szor hangzik el a „Jaj nektek!” kezdetű mondat. A képmutatás mindegyre megismétlődik, a figyelmeztetésnek is ismétlődnie kell: mégpedig személyesen. Nem másokról kell nekünk immár beszélnünk, hanem saját magunkat számba vennünk. Csak így lehet elindulni a bűnbánat útján.  

   Az egyik legsúlyosabb vád az első megszólításban hangzik el: bezárjátok az Isten országát. Pedig az a feladatotok, hogy megnyissátok, hogy az emberek előtt feltárjátok. De képmutatásotokkal, hiteltelen, csak a látszatra törekvő életetekkel elriasztjátok az embereket. Úgy gondolom, nemcsak egyházi vezetőknek, hanem minden embernek alapvető megbízatása: másokat közelebb vezetni Krisztushoz. Családban, baráti körben. Súlyos, nyomasztó a kérdés: vajon mi az életünk üzenete, vajon milyen hatással vagyunk másokra? Krisztus egész élete egy meghívás az Isten országába.

   Aztán elhangzik az anyagiasság vádja (felemésztitek…), a hamis buzgóság ítélete, a törvény csűrése-csavarása (amelyben mindig saját érdek, és nem annak a lényege érvényesül).

   A 23. versben egy általános emberi gyarlóságra mutat rá Jézus. A kevésbé fontos dolgok túlhangsúlyozása, a fontosak mellőzése ez. Menta, kömény, kapor – kevésbé értékes termények, maguktól nőnek… A farizeusok ezekből is – nagyon precízen – megadták a tizedet, hogy azt sugallják: íme, a törvényt a legapróbb részletekig betartják. Ám miközben erre kínosan ügyeltek, átsiklottak az igazán lényeges dolgok fölött: igazságos ítélet, irgalmasság, hűség. Hát nem fontos, életbevágó dolgok ezek? Hát nem hiányoznak sokszor ezek közülünk is? (Egyik beteg mondta el: előírásszerűen rendeznek, percnyi pontossággal kapom a gyógyszereimet, időben az ennivalót, csak a szeretet hiányzik.) Vak vezetők…

    Találó a kép a kívül megtisztított pohárról és tálról. Belül pedig… Jézus nem finomkodik. Nyilvánvaló, hogy nem edényekről beszél, hanem az emberi lélekről. Kedvesek, nyájasak, mosolygósak vagyunk (nagyon jó, ha azok tudunk lenni, bárcsak szívből fakadna), jólfésültek, aztán bennünk egy csomó tisztátalan indulat, vágy, szándék lapul. Nagyobb hangsúlyt fektetni a belsőre! A szív tisztaságára. Hiába csillog-villog kívül minden, ha bent sötét van. Könnyebb elmosni az edényeket, takarítani a házban, mint a lélekben rendet teremteni. Az utóbbihoz szükségünk van Isten Lelkére. Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten! Csak adjuk át neki.  

   Aztán szól Jézus a hamis szerepjátszásról… ékesítitek a próféták sírjait. Abban a szerepben tetszelegtek, hogy ti az ő igazságukat képviselitek, pedig ha ma élnének, ti lennétek azok, akik elítélitek őket. Szóban, nyilatkozatokban nincs baj velünk. Szépeket mondunk. De vajon szépeket teszünk-e, szépen élünk-e? Ki mondja azt gyülekezetünkben, hogy nincs szükség egyházra, igehirdetésre, fölösleges a vallás? Mégis sokan életükkel, közömbös viszonyulásukkal ezt bizonyítják…

   A végén egy fájó szózat hangzik el Jeruzsálem fölött… A tegnap a fiatalokkal arról beszéltünk: sok baj van a világon, de a legnagyobb az, ami bennünk van. Nem a világ nem jön a gyülekezet közösségébe, nem a világ nem figyel az Igére, hanem mi. Kemény kifejezéseket találunk itt: megölöd, megkövezed. Amikor nem kell az Isten szava, amikor kizárjuk a szívünkből, akkor mi is ezt tesszük.

   Két akarat ütközik egymásnak: egybe akartalak gyűjteni, meg akartalak menteni, de te nem akartad. Isten az életet, a békességet, megtartatásunkat akarja… vajon mi nemet mondunk erre? Miért nem kell a kegyelem, miért nem kell Krisztus igazsága? A hit nem vágy, hanem akarat.

  Ha elfordulunk Istentől, Krisztustól, mi leszünk elhagyottak… Ha elengedjük a mentő kezet, akkor mi leszünk menthetetlenek.

   Mégis pozitív kicsengése van ennek e résznek: egyedül az az áldott, aki az Úr nevében jön, az az áldott, aki hisz benne, aki az ő alázatát követi, aki az ő igazságát cselekszi. Őt kell nekünk felismerni, őt kell hittel elfogadnunk, hogy életünk legyen. Ámen.  

 

Istenünk, mennyei Atyánk, hálát adunk ezért az újabb alkalomért, Igéd újra megszólaló, örök üzenetéért. Magasztalunk gondviselő jóságodért, amit tapasztalhattunk, érezhettünk az elmúlt hét során is külső és belső életünkben. Köszönjük, hogy kegyelmed által, szereteted meggyőző erejével minket is hívsz egyszülött Fiad, Jézus Krisztus követésére. Hallottuk az Igéből, hogy mi sokszor magunkat, másokat megtévesztve csak a külsőségekre figyelünk, és elhagyjuk a legfontosabbat, a legszükségesebbet. Értesd meg velünk, hogy az a jó, amit te akarsz, az a biztos cél, ami fele te vezetsz miket!

   Krisztusunk, segíts, hogy lelki erőtlenségünkben erőt nyerjünk önmagunk megtagadásához, keresztünk felvételéhez, és arra, hogy nyomodba induljunk az alázat útján! Köszönjük, hogy először te szolgáltál nekünk. Hadd töltse be szívünket a te békességed, a te áldásod! Taníts helyes látásra, ítéletre, önértékelésre, bölcsességre, utánad való törekvésre! Őrizz meg a képmutatástól, minden hamisságtól, telhetetlenségtől! Add, hogy utánad vágyakozzék valóban a mi lelkünk, azt akarjuk, azt kövessük, ami szerinted való. A legnagyobb áldás, öröm téged elfogadni, benned bízni, hozzád ragaszkodni mindenen keresztül.

   Istenünk, Lelked által adj megújulást, hozzád térést. Nincsen senki másban megtartatásunk. Te rázz fel minket lelki alvásunkból, közömbösségünkből, ábrándíts ki minket minden hamis reménységünkből, önhittségünkből! Hadd vegyük komolyan megváltó Urunk hívó szavát, engedjük, hogy megérintsen, elgondolkoztasson, elindítson. Fordítsd magadhoz gyermekeinket, fiataljainkat és időseinket, a családokat!  Nélküled, megváltó Istenünk, Krisztus nélkül, Szentlelked nélkül elveszettek vagyunk, és elhagyott lesz az életünk. Boldog, aki az Úr nevében reménykedik.

   Könyörülj rajtunk, gyülekezetünkön, abban a betegeken, gyászolókon, gondokkal küszködőkön. Adj erőt az erőtleneknek, reménységet a csüggedőknek, kitartást és sikert a fáradozóknak, hálás szívet az áldásaidban részesülőknek! Könyörülj egyházmegyénken, erdélyi református egyházunkon, világszerte szent Fiad seregén! A mai alkalommal a felsővárosi és a meggyesfalvi gyülekezetekért könyörgünk. Adj békességet, tedd Igédet hathatóssá a hívek életében! Munkáld Lelked által a megújulást, hozzád térést, Jézus Krisztus által! Ámen.