Róm 3, 21-31 (vas.de., reformáció)

21 Most pedig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták, 

22 mégpedig Isten igazsága a Jézus Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség, 

23 mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét, 

24 Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által. 

25 Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. A korábban elkövetett bűnöket ugyanis elengedte 

26 türelmében, hogy e mostani időben megmutassa igazságát: mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz. 

27 Hogyan lehetséges akkor a dicsekvés? Lehetetlenné vált. Milyen törvény által? A cselekedeteké által? Nem, hanem a hit törvénye által. 1Kor 1,29; Gal 6,13-14; Ef 2,9 

28 Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül. 

29 Vagy Isten kizárólag a zsidóké? Nem a népeké is? Bizony, a népeké is, 

30 mert egy az Isten, aki megigazítja a körülmetéltet hitből, a körülmetéletlent pedig hit által. 

31 Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Semmiképpen! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek. Mt 5,17 

   A római levél, amely alapvetően a kegyelemből, Krisztusban való hit által történő megigazulásról, megváltásról szól, döntő módon hozzájárult a reformáció elindulásához (később az újreformáció kibontakozásához). A levélnek a Krisztusra fókuszáló, világos üzenete alkalmas volt arra, hogy az egyház életében rávilágítson az elmozdulásokra, deformálódásokra, és megkülönböztesse azt, ami emberi, attól, ami Isten szerint való. 

   Az apostol bizonyságtételében nyilvánvalóvá lesz, hogy nem értette meg Isten Krisztusban megjelent üdvözítő akaratát az, aki akármilyen emberi teljesítményt (vallásos gyakorlatot, szokást, ceremóniát) oda akar tenni Jézus áldozata mellé, de az sem, aki ezt a kegyelmet hálátlan és engedetlen szívvel szeretné elfogadni. Az igaz hit megóv az önteltségtől, a lelki gőgtől, ua. a felületes könnyelműségtől is. Minden jót Krisztusban nyerünk meg, de ez minket is kétségtelenül a jóra kötelez el. 

    Az igeszakaszunkat megelőző mondatban olvassuk: a törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni előtte. Tegyük fel, hogy egy király kihirdetteti az országában: azokat a fiatalokat, akik olyan talpraesettek és ügyesek, hogy akkora vagyon gyűjtenek össze, ami majdnem annyi, mint az övé, minden további nélkül gyermekeivé fogadja. Ennek a feltételnek a teljesítése – igaz - a lehetetlenség kategóriájába tartozik. Ezek szerint csak kegyelemből, csak a király nagylelkűségéből adódóan lehetnek valakik az ő fogadott gyermekei, így örökösei (pl. azok – hogy példánk evangéliumi hangolású legyen –, akiknek a király drága fia kérésére adja meg ezt a kiváltságot.) Persze, tegyük hozzá, új társadalmi pozíciójuk arra kötelezi őket, hogy valóban a király gyermekeihez méltóan éljenek. 

    A törvényből a bűn felismerése adódik. A bűn nem feltétlenül a gonoszságról szól, hanem arról a tényről (is), amivel mindegyre szembesülünk, hogy mi állandóan alul maradunk az Isten elvárásaihoz képest. Nem tudunk megfelelni azoknak… Kevesen indulnak úgy neki egy napnak, hogy ma szándékosan megsértek másokat, elhanyagolok feladatokat, indulatosan odaszólok embertársaimnak, feltétlenül valami rosszat viszek véghez, mégis napunk végén legtöbbször ezt az eredményt kapjuk… A törvény azért hasznos, mert megmutatja, hogy önmagunkban mire vagyunk (illetve mire nem vagyunk) képesek.  A diagnózis az első lépés a gyógyulás felé. Tudjátok, van, aki nem akar tudomást venni a betegségéről, inkább mindenféle elmélettel, mesével áltatja magát.

   Most pedig törvény nélkül jelent meg az Isten igazsága. Nem letagadva a törvényt, de nem annak feltételeihez kötődve. Valaki így fogalmazott: Isten nem tünteti el a törvényt, de kegyelméből utat nyit nekünk abban, ahogy Mózes által tette népe számára a Vörös-tengeren.(Gondoljuk el: nagy tartozásunk van, és egyszer halljuk, hogy meg tudunk szabadulni attól, anélkül, hogy fizetnünk kellene. Ui. valaki kiegyenlíti, csak el kell fogadnunk az ajánlatát. Nemde, kapva kapnánk a lehetőségen? Rohannánk, hogy megkeressük az illetőt.) Az írja az apostol: már a törvény tartalmazott olyan utalásokat, már az Ószövetségben voltak olyan ígéretek (sokan csak amolyan apró betűs jegyzetnek tekintették), amik arról szóltak, hogy Isten majd gondoskodni fog arról, hogy megszabadítson minket a törvény ítéletétől… Mekkora örömhír ez! 

   Így szól az örömhír: Isten igazsága (értsd: bocsánata, irgalma, megváltó akarata) a Jézus Krisztusban való hit által adataik minden hívőnek. Nem fizetnünk kell (nem nekünk kell fizetnünk), hanem hinnünk. Hinnünk, és hitben élnünk. 

   Vajon átérezzük-e ennek az evangéliumi kijelentésnek, tételnek a felszabadító, új távlatokat nyitó, gondolkodásunkat megreformáló erejét? A törvény gúzsba köt: ha nem teszed ezt, ha nem tartod meg azt, ha nem fizetsz, akkor megfizetsz. Tudjátok, hova menekül először az ember az ítélet elől? Az ítélkezésbe. Megfigyeltétek: a törvényeskedő emberek szívesen bírálnak másokat. Pedig ha tiszta lenne a lelkiismeretük, nem kellene állandóan másokkal foglalkozzanak.

     A (megbocsátásról, kegyelemtől szóló) evangélium felszabadít a szeretetre, a jóságra… (Kedves történetet mesélt el valaki: gyermekkorunkban – én voltam a legidősebb - valami csínyt követtünk el, a szülők részéről az volt a büntetés, hogy addig nem jövünk be az udvarról, amíg a kasból a törökbúzát le nem fejtjük. Persze, ez teljesíthetetlen feladat volt. Nekifogtunk, közben este lett, megéheztünk… A kisebb testvérek besompolyogtak a lakásba, egyedül maradtam, közben megenyhült a szülők szíve, kiküldték egyiket a kicsik közül, hogy menjek be én is, de én makacskodtam, nem, én – ha azt kérték – addig fejtek, amíg végzek az egésszel, vagy amíg belepusztulok. Haragudtam a testvéreimre, a szüleimre, az egész világra, pedig már nyitva volt az ajtó.) A kegyelem ajtaja nyitva áll, és mi még dúlunk, fúlunk. 

    Mindenki vétkezett… és ez nem kérdés. A törvény az, ami ezt a tényt le nem tagadható módon elénk állítja. Mint egy tükör. Amíg nem nézünk bele (vagy nem kényszerítenek erre), azt hisszük (vagy úgy teszünk), hogy minden rendben van. Sok esetről hallunk mostanában: nagymellényű, nagy tiszteletnek örvendő közéleti személyekről ilyen-olyan régi törvényszegések derülnek ki, és rögtön megváltozik a kép és a hang körülöttük. Pedig a bűn megvolt előtte is, csak a törvény még nem leplezte le. Szóval bűnös emberek vagyunk, de Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által. 

    Gyönyörű mondat. Be kellene vésni a szívünkben… Csodálkozom, hogy bár mi reformátusok különösen hangsúlyozzuk ezt a bibliai igazságot, mégsem került be igazán a köztudatba. Nincs meg ez a bizonyosságunk. Sőt: a bizonytalanságunk van meg: „ki tudja ezt?, nem érdemlem meg”. Hát ki érdemli meg! Ki az közülünk, aki azt hiszi, hogy ő megérdemli? Az nem kell többet templomba járjon, bűneivel harcoljon. Annak már ott lapul zsebében a mennyország kulcsa… nem a hiányosban, nem saját érdemünkben bízunk, vagy a hiánytalanban, a Krisztuséban.    

    Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által. Mások jobban hisznek be nem tartott törvényeikben, mint mi a tökéletesen elvégzett váltságban. Nem ezzel a mondattal van gond, ez Isten legnagyobb tettéről beszél, hanem a hitünk erőtlenségével. Másokat jobban érdekel a törvény, mint minket a kegyelem. (). Testvéreim, Isten ingyen kegyelmét – amiért ő a legnagyobb árat fizette - sokszor semmibe vesszük. Csúfot űzünk belőle (lásd kiürült templomainkat). 

    Pedig nem kevésbe került ez Istennek! Egyszülött Fia engesztelő áldozat lett, saját vére, élete árán szerzett bocsánatot. Mert Isten nem hunyhatott szemet a bűn fölött (igazságát tagadta volna meg). Isten nem igazságtalan módon kegyelmezett meg nekünk, hanem igazságosan: úgy, hogy egyszülött Fia megfizetett értünk. Mi szeretünk szemet hunyni a saját bűneink felett. Elhallgatni, elsunyiskodni azokat. Annál szívesebben beszélünk a másokéról. Nem ez a megoldás: hanem szembenézni a magunkéival, megvallani, bocsánatot kérni. Amíg nincs kegyelmi kérvény, addig nincs bocsánat. Azért élünk tovább bűneink terhével, jóllehet ingyen van a kegyelem, mert nem akarjuk beismerni azt, hogy vétkeztünk. Amit nem vallunk be, az megmarad. (Történet: hadvezér és a kártyázó katonák.) Mennyit vallasz be? Nem az a kérdés, hogy mennyit tulajdonítasz másoknak. Mi a mások bűnét készek vagyunk 100%-an bevallani. De a sajátunkat? 

   Isten igaz, és igazzá teszti Krisztusban azt, aki benne hisz. Érted, ezt jelenti: Isten igazságot szolgáltatott, nekünk akarja ajándékozni kegyelmét Krisztusban, ha elismerjük, hogy szükségünk van segítségére, és bűnbánattal, hittel elfogadjuk. Aki bűneit tagadja, az a Krisztus áldozatát tagadja. Olvastam egy történetet: egy özvegyasszony fia kimentette a tengerpart közelében a hirtelen támadt viharban felborult csónakból egy gazdag család két kiskorú gyermekét, közben ő életével fizetett… Az édesanya csupán annyit kért a családtól, hogy fia síremlékének felállításához járuljanak hozzá. Azt válaszolták: gyermekeik segítség nélkül is megmenekültek volna. A hálátlanságnak – ami a bűn legsúlyosabb formája - nincs határa. Nem kell az Isten kegyelme.  Nem a tanításunk tesz minket reformátussá, hanem az, hogy a kegyelem emberei vagyunk. 

  Ha Isten tett meg mindent, van-e amivel dicsekedjünk? Vallásunkkal, hitünkkel, hagyományainkkal? Semmivel. A hit Istentől van, és tőle van mindaz, ami hit által a mienk lesz. A hála cselekedetei is. 

    Sajnos, közismert kifejezés lett: keménynyakú kálvinista. És szomorú, hogy ez nem a kitartás, ragaszkodás, a hűség „keménységét” jelenti, hanem az önteltségét, a hitetlenségben való megmaradásét, rögeszméink fel nem adását… 

  „Nem nekünk, nem nekünk, Uram, tisztességet”, énekeljük egyik énekünkben (371)… Nem a mi cselekedeteink, nem a mi érdemünk. Az apostol azt tanítja: Istent, Krisztust, a kegyelmet nem sajátíthatjuk ki. Nemcsak a zsidóké, a pogányoké is. A reformáció nem a mienk, hanem azoké, akik annak lényegét megélik. Hiszem, hogy nem kevés „lelki református” van katolikus, ortodox, más vallású testvéreink között is. És talán egyre kevesebb közöttünk.

  Visszatér a döntő kérdés: akkor érvénytelen a törvény? Akkor tehetjük azt, amit akarunk? Pál kérdése minket is közvetlenül érint. Sokszor hallom az ostoba hányavetiséggel, hitetlenül kimondott bölcselkedést: a mi vallásunk nem tiltja… Mi italozhatunk, amennyit akarunk, még a káromkodás is belefér, a teljes kimaradás a közösségi életből… Az én szüleim kifejezetten soha nem mondták, hogy nem szidhatom, nem bánthatom őket. De vajon jóságuk feljogosítana ezekre engem? Ellenkezőleg. Szabadságunk nem lehet szabadosság. A törvény a kegyelem körében nyeri el igazi értelmét…

   Értjük tehát: nem kényszerből, hanem hálából. Szívünkből fakadóan szolgálunk az Úrnak, és tesszük az szent akaratát dicsőségére, és javunkra, üdvösségünkre. Ámen.