Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

Rom 1,8-15

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Róm 1, 8-15 (vas.de.)

 

8 Először is hálát adok az én Istenemnek Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy hiteteknek az egész világon híre van.

9 Mert Isten a tanúm, akit lelkemből szolgálok Fia evangéliumának hirdetésével, hogy szüntelenül megemlékezem rólatok,

10 mindenkor kérve imádságaimban, hogy Isten akaratából egyszer már el tudjak menni hozzátok.

11 Mert szeretnélek meglátogatni titeket, hogy megerősítésetekre valamilyen lelki ajándékot adjak át nektek,

12 azaz hogy együtt nyerjünk vigasztalást nálatok egymás hite által, a tietek és az enyém által.

13 Tudjátok meg, testvéreim: sokszor elhatároztam már, hogy elmegyek hozzátok, de mindeddig megakadályoztattam abban, hogy munkámnak némi gyümölcse lehessen közöttetek, amint a többi nép között is. ApCsel 19,21

14 Görögöknek és barbároknak, bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt adósa vagyok.

15 Azért szívem szerint kész vagyok az evangéliumot hirdetni nektek is, akik Rómában vagytok.

 

    A bibliaolvasó kalauzt követve a Római levelet vesszük újra elő. És megint rácsodálkozunk e régi levél üzenetének „újságára”, elevenségére, aktualitására.  Isten Igéje mindig jelen idejű. A megváltás igazsága, a Krisztus követésének nemes kihívása és reménysége ugyanazt jelenti nemzedékről nemzedékre.  És ugyanaz a kérdés is: vajon Isten kijelentése, a megváltásunkról szóló örömhír áthatja-e a szívünket, a rossztól visszatartó, a jóra ösztönző bölcsesség tud-e lenni számunkra? Hiszünk-e abban, ami megíratott, és abban, aki elküldetett? Készek vagyunk-e neki engedelmeskedni? Az Úr tegye számunkra áldássá, bátorító, vigasztaló erővé az evangélium szavait!    

    Először is hálát adok – ezzel a mondattal indul mai igeszakaszunk. Sokszor kimarad az életünkből ez az „először”. Pedig minden utat az első lépéssel kell kezdeni. Azt nem lehet átugrani. Az istenfélő élet kiindulópontja a hálaadás. „Ezért, azért, egyszóval mindenért”- írja Pilinszky János. A hála személyes köszönetnyilvánítás Isten gondviseléséért. A megváltásért. Azért a reménységért, hogy „akár élek, akár halok, nem önmagamé…”. Ha valaki valami nagy jót tesz velem, akkor nem viselkedem úgy vele, mintha semmi sem történt volna, hanem igyekszem hálámat mindenképpen kifejezni. És boldog vagyok, ha személyesen is lehetőségem nyílik erre.

    Van, amikor csak ennyit tehetünk. Baj az, ha ennyit sem teszünk. Persze, kérdés, hogy lehetünk-e hálásak a betegségben, gyászban, gondok, csalódások között… Biztos, hogy mindig van ok a hálára, ha adott helyzetben nem is érezzük úgy. Jób mély bölcsessége ez, amitől sokszor annyira távol vagyunk: az „Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve”. (Három vigasztaló gondolat van ebben a nagyon őszinte, hitből fakadó vallomásban: 1. Isten azt veszi el, amit ő adott, ami az övé tehát, 2. magához veszi, nem dobja el, hanem úgymond eredeti helyére viszi/állítja vissza, 3. ő mindig azért vesz el, hogy valami mást, többet adjon.)

   Az apostol hálaadásában Krisztusra hivatkozik… Valóban, a legnagyobbat kaptuk benne. A sok földi dolog, amiért annyit törjük magunkat, amiért képesek vagyunk elhanyagolni mindent: családot, közösséget, lelki javakat – értéktelen kacat ahhoz képest, amit Isten Krisztusban adni akar nekünk. Benne minden a tietek, írja az apostol. Vajon jól kalkulál, jól számol-e az, aki sok mindent megszerez, de a mindent elveszíti?

   Külön kiemeli az apostol: hiteteknek híre van az egész világon. Arra gondolhatunk, hogy a római gyülekezet tagjain (akik a birodalom központjában éltek) valóban rajta volt az akkori világ szeme: keresztyén testvéreké és a birodalom vezetőié. Fontos megbízatás jutott nekik a bizonyságtételben. Vannak ilyen hitvallásos helyzetek, amikor rendkívül fontos a helytállás, a kitartás, a hűség, a hitelesség. Mi azonban a magunk szerepét nem látjuk ennyire világraszólónak. Ugyan, min tudnánk mi változtatni a magunk kis körében, ahol – ráadásul - mindenki ismer?

   Azt hiszem, hogy túlságosan lebecsüljük magunkat. Tudnunk kell, hogy a legkisebb dolog is kihatással van a világra. A fizikában ezt a pillangó- effektusnak nevezik. Egyik tudós ezt így fogalmazta meg: “egy pillangó szárnycsapásai Brazíliából tornádót idézhetnek elő Texasban.” Mit számít, mondják sokan (talán hárításként is), ha nem jövök, ha félreállok: van, aki csinálja. Nagyon sok ilyen közömbös, félreálló emberünk van. És a sok közömbösség összeadódik, és pusztító lelki tornádót okoz. A múltkor felolvastam a fiataloknak egy idézetet, ami arról szól, hogy Európában rengeteg, egyébként magát keresztyénnek valló ember hagyja magára az egyházat, mert úgy gondolja, hogy elég az részéről, ha nyilatkozatok szintjén kiáll mellette, miközben a gyakorlatban semmit nem tesz érte. Igenis, a világ sorsát befolyásolja, hogy te a helyeden, a családodban mit teszel, hogy beszélsz, mit vállalsz… A nemtörődömség többet árt a rosszakaratnál.  

    Pál nagyon közvetlen hangon beszél arról, hogy vágyakozik találkozni a gyülekezettel. Isten a tanúmakit szolgálok Fia evangéliumának hirdetésével. Nagyon szoros kapcsolatról árulkodnak ezek a mondatok - Istennel és a gyülekezettel is. Aki ilyen jó viszonyban van Istennel, az tud helyes kapcsolatot ápolni az emberekkel is. A Krisztus ügye iránt elkötelezett ember tud igazán elkötelezett lenni mások iránt is. Aki teljes szívéből szereti az Urat, az képes szeretni felebarátját is, mint önmagát. Aki az Urat szolgálja, az embertársai javára él. 

  Szeretnélek meglátogatni, hogy erősítselek lelki ajándékok által, és én is erősödjem. Pál – a nagy apostol - nem restelli ezt leírni, és érezzük, hogy őszinték ezek a szavak. Nem azért akar eljutni Rómába, hogy majd kioktassa a gyülekezetet, ex katedra kijelentésekkel traktálja őket, hanem a hit közös kincsének megosztása által ő maga is gazdagodni szeretne, velük együtt vigasztalódni. A hit kölcsönhatásának törvénye ez. De sajnos a hitetlenség is így működik. (A gonosz mindig utánozza a jót.) Vajon mit osztunk meg egymással, miben erősítjük egymást?

    Az apostol lelki ajándékokat akar átadni és átvenni. Hogy állunk a lelki ajándékokkal? Egyáltalán fontosak-e nekünk? Úgy tűnik, hogy manapság nincs szükségük ezekre az embereknek, mintha kiveszett volna a lelki érdeklődés belőlünk: a gyerekek játszani akarnak, a fiatalok szórakozni, felnőttek pénzt keresni, az idősebbek kényelmesebb, vagy elviselhetőbb életet biztosítani maguknak. A Kísértő mindig gondoskodik valamiről, ami fontosabb legyen a lelkieknél, hogy a hit, a Krisztus követése csak amolyan mellékes dolog legyen. Egy kis vasárnapi élmény, amit aztán betemet a hétköznapok gondja.

    És hogy is állunk a közösséggel? Mintha ki-ki magában akarna boldogulni, csak magával törődne. Pedig sok csak a magam számára kevesebb, mint a kevés megosztva egymással. Felborult az egyedül- együtt egyensúlya. Elődeink talán jobban vigyáztak erre. Ezért voltak szegénységükben is lelki értelemben gazdagabbak, megelégedettebbek.  Együtt nyerjünk vigasztalást. Egyik egyedül élő asszonytestvér mondta: már az sincs, aki sírni segítsen nekem. Mert ha valaki segít sírni, az már vigasztalás. Jézus is sír Lázár halála miatt, hogy vigasztalhasson is: Én vagyok a feltámadás és az élet… Meg kell tanuljunk jobban figyelni megváltó Urunkra, jobban figyelni egymásra!  

   Nem tudjuk, hogy milyen akadályokkal találkozott Pál. Íme, az ő élete sem volt mentes a nehézségektől. Neki sem sikerül minden úgy, ahogy eltervezte. Egészségügyi, anyagi problémák jöhettek közbe. Ebben a világban élünk, ennek gondjaival szembesülünk, de ama másikba készülünk. Ott semmi akadálya nem lesz a jónak…

   Hogyha valami jót akarunk tenni, akkor azt várjuk, hogy tervünk simán, olajozottam menjen. De éppen a jó elé gördít a rossz gyakran akadályokat. Ha nem lennének nehézségek, nem lenne felülről való támogatásra szükségünk. Nekünk nem az akadályokra kell összpontosítani, hanem a célra. (Van egy kedves történet: egy bölcs embert meghívtak egy távolabbi helyre, elindult néhány tanítványával, meglepően jól haladtak, semmi nem jött közbe, és már majdnem megérkeztek a célhoz, amikor a bölcs visszafordult. Tanítványai értetlenkedésére azt felelte: ez nem az én utam, mert ezen nincsenek akadályok.) Hogy van az énekben: „Ó, sok keresztje van, de ez az én utam, mert hozzád visz, Uram.”

   Pál tehát azért szeretne eljutni a gyülekezethez, hogy átadjon valamit munkája, szolgálata gyümölcséből. Jobb adni, mint kapni. Tudjuk, Krisztus Urunk tanítása ez. Kevés ember van, akinek ez az életelve. Sok mindenre készek vagyunk annak érdekében, hogy kapjuk, de mit vállalunk azért, hogy adhassunk is? Pál ezer kilométereket gyalogolt, ezer veszélynek tette ki magát, hogy adhasson. Mit adunk a mieinknek, a közösségnek? Mert – ezt is tudjuk, csak könnyen elfelejtjük - végül az marad meg (számunkra is), amit adni tudunk. Azt jegyzik fel a mennyei nyilvántartásban. Egy beszélgetéskor hangzott el: egyre nagyobb földi gazdagságot hagyunk hátra, és egyre kevesebb hitet, bizodalmat, örömet. Így van ez?

   Adósok vagyunk. Krisztus megváltása örökre lekötelez minket. Aki biztos hittel elfogadta az ő ajándékát, az nem azon siránkozik, hogy túl keveset kapott az élettől, hanem attól fél, hogy túl keveset adott másoknak.

  Szívem szerint kész vagyok. Kész a szívem. Mire vagyunk készek? Miben tud Isten felhasználni minket? Mire mondjuk azt, hogy igen? Küldj, Uram, mert ezt megteszem, mert ezt elvégzem! Pál az evangélium hirdetését, szolgálatát tartja – önmagára nézve - ilyen vitán felüli, elsődleges feladatnak. Az evangéliumot olyan nélkülözhetetlen áldásnak tekinti, akár a mindennapi táplálékot. És ha ő kapta a megbízatást, akkor vinnie kell, hogy annak éltető ereje eljusson mindenkihez, aki sóvárog utána. Aki életre és üdvösségre vágyik.

  A megváltásról szóló tanúságtétel akkor lesz örömüzenet számunkra is, ha hittel elfogadjuk, ha ráhangolódik a szívünk. A gyűlölködő embernek nem örömüzenet az, hogy békességben lehet élni. Értitek, testvérek, meg kell értenünk az evangélium igazi lényegét, be kell látnunk, hogy életre-halálra szükségünk van rá, hogy egyedül Krisztus által lesz teljes az életünk, lesz igazi a békességünk, lesz valódi a gazdagságunk, élő a reménységünk, és örökre szóló a megtartatásunk. Ámen.  

 

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk megváltó Urunkban, Jézus Krisztus által a Szentlélek közösségében. Ahogy az Igében hallottuk, szeretnénk mi is hálaadással kezdeni könyörgésünket, megköszönve gondviselő jóságodat, megtartó kegyelmedet, és minket sok áldással körülvevő szeretetedet. Legyen áldott neved életünkért, családunkért, földi javainkért, a mindennapi kenyérért és erőért, de mindenekfelett lelki ajándékaidért: a te Igéd biztató üzenetéért, igazságáért, a gondok közt is megtapasztalt békességedért, megváltásunk bizonyosságáért, az üdvösség reménységéért.

   Megköszönjük az Ige mai tanítását, hogy emlékeztettél arra, hogy szavaiknak, tetteinknek, magatartásunknak kihatása van nemcsak szűkebb környezetünkre, hanem erre az egész világra is. Tégy minket a békesség, a szeretet, a reménység eszközeivé, hogy általunk ezek a lelki ajándékok áradjanak ki másokra! Így lehessünk – tőled kapva ehhez erőt - egymás bátorítói, vigasztalói, a krisztusi értékek képviselői ebben a világban: világosságának felmutatói, bocsánatának továbbadói, jóságának hirdetői minden gonoszság közepette is. Hisszük, hogy nemcsak minket akarsz megáldani, hanem általunk a világot is. Hadd ragyogjon rajtunk a Krisztus arca!

    Adj erőt, kitartás, bizodalmat az akadályok leküzdésében, hogy semmi meg ne tántorítson minket a Krisztus követésében, az iránta való és egymás iránti hűségben, a jónak a szolgálatában! Köszönjük, hogy szüntelen megváltó Urunk példájára tekinthetünk, és azokéra is, akik – előttünk járván - a nemes harcot megharcolták, a hitet megtartották.

   Értesd meg velünk, helyezd szívünkre, hogy Krisztus megváltó szerelme miatt adósok vagyunk a szeretettel, a szolgálattal, az evangélium jó hírével egymásnak, szeretteinknek, gyülekezetünknek, népünknek, egyházunknak!

   Könyörülj, mennyei Atyánk, gyülekezetünkön! Elődbe hozzuk betegeink ügyét, nyomorúságát, szenvedését, erőtlenségét, csüggedését, légy közel hozzájuk, gyógyítsd, erősítsd őket testben, lélekben.

Fohászkodunk gyászolóinkért, most kiváltképpen azokért, akik az elmúlt napokban veszítették el szerettüket, a férjet, édesapát, testvért, gyülekezetünk egykori tagját, aki mindvégig hűséges szeretettel ragaszkodott közösségünkhöz, és igaz hittel megváltó Urunkhoz. Vigasztald őket nemcsak a régi emlékekkel, hanem az örök élet reménységével, az üdvösség bizonyosságával! Áldd meg őket békességeddel!

  Légy a nehézségek, megpróbáltatások, kísértések közt levőkkel, adj erőt az erőtleneknek, szabadulást a megkötözötteknek, hálás szívet az örvendezőknek! Ezen az alkalmon is könyörgünk egyházmegyénkért, most elsősorban a Szabadi úti gyülekezetért. Áldd meg őket a szolgálatban, a közösségben, a hitben, a szeretetben. Imádkozunk bejrúti robbanás kárvallottaiért, akikre kimondhatatlan testi-lelki szenvedés, nyomorúság zúdult. Könyörülj rajtuk, munkáld a sebek gyógyulását és a nehéz helyzet jobbra fordulását! Könyörülj egész nyugtalan, sok gonddal, bajjal küszködő világunkon, melyet Fiadban megváltottál!  Nyisd meg az emberek szívét, hogy egyre inkább elfogadják békességedet!     

   Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök igaz Isten, áldj meg, tartsd meg minket, Krisztusért! Ámen.