Róm 4, 1-8 (9-14)  (vas.de.)

 

1 Mit mondjunk tehát, mit ért el Ábrahám, a mi ősatyánk a saját erejéből? *

2 Ha ugyanis Ábrahám cselekedetekből igazult volna meg, akkor volna mivel dicsekednie, de nem Isten előtt.

3 De mit mond az Írás? „Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.” 1Móz 15,6

4 Aki fáradozik, annak a bért nem jutalomként számítják, hanem azért, mert tartoznak azzal.

5 Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak Isten a hitét számítja igazságul.

6 Ahogyan Dávid is azt az embert mondja boldognak, akinek Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot:

7 „Boldogok, akiknek megbocsáttattak törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek bűneik. Zsolt 32,1-2

8 Boldog az az ember, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.”

 

 

   A Római levélben a hit és kegyelem, jócselekedetek és megigazulás nagy kérdései vetődnek fel. Mennyire fontosak ezek a mai ember számára, személyesen számunkra? Egyáltalán jelentenek-e valamit? Ha egyik barátodnak azt mondanád: „igyekezz jobban figyelni Istenre, életedben nagyobb teret engedni az ő kegyelme munkájának”, vajon hogyan reagálna?  Nagy valószínűséggel értetlenkedve bámulna rád… Óriási lelki lehetőségeket mulasztunk el (hagyunk kihasználatlanul). A felvilágosultság, a jólét, a fejlődés korában - spirituális értelemben – szegényen, megnyomorodva élünk, tengődünk. Isten Krisztusban megbocsátott nekünk, mi pedig kényszeresen egymás hibáival bajlódunk. Nagyszerű feladatokat bízott reánk, mi pedig nem tudunk túllépni kicsinyes önzésünkön, kétségeinken.   

   A hit és kegyelem mély igazságát soha nem tudjuk végleg szavakba, törvénybe foglalni. Pál apostol ezt a felismerést így fogalmazza meg a 11. részben: Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily megfoghatatlanok az ő ítéletei, és mily kikutathatatlanok az ő útjai! Mert „ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadója? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?” Bizony, őtőle, őáltala és őreá nézve van minden: övé a dicsőség mindörökké (Róm 11,33-36). Egy történet szerint neves lelki vezetőhöz fordul valaki azzal a kéréssel, hogy magyarázza meg neki a Jézus tanítását. Az azt felelte: megtenném, de félek, hogy éppen magyarázatom miatt félreértenéd az egészet. A magyarázatra figyelnél, és nem arra, aki szívedben meg akar szólítani téged.

    Mit jelent ez a hitvalló formulává lett, a Római levélben többször elhangzó kifejezés: kegyelemből hit által? A tékozló fiú példázata szemléletesen mutat rá a lényegére. Az apa jósága, bocsánata, befogadó szeretete a kegyelmet jelképezi. A fiú magába szállása, bűnbánata, felébredő reménysége, hazafele indulása a hitet. Nem ezek a gesztusok, megnyilvánulások késztették az apát arra, hogy visszafogadja fiát, de a fiút ezek „térítették haza”, hogy részesülhessen az apa feltétel nélküli bocsánatában.

   Emlékszünk, azt mondta magában: „Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben.”  Atyám tehát nagylelkű, kegyelmes, ezért én bátran elindulhatok ennek a bizonyosságnak a tudatában. Persze, már a hit megszületésében, megerősödésében, állhatatosságában is a kegyelem munkálkodik. Ha az apa nem lett volna kegyelmes, akkor nem jutott volna eszébe a fiúnak a hazatérés gondolata. Akkor nem vonta volna ez a kegyelem.

   A fiú és az apa találkozásánál végső soron a kegyelem dönt. Sőt, már eleve döntött. A hűtlen, lázadó, pimasz távozás pillanatában. Mert a kegyelem megelőzi a bűnt, a tagadást…

A hit azt jelenti: nem mondok nemet a kegyelemre. Engedem azt beteljesedni az életemben. Nem utasítom vissza, nem értem félre azt, hogy „fiam, mindenem a tied”. Van-e ennél nagyobb kijelentés? Mindenem a tied, mondja Isten: a legdrágábbat, egyszülött Fiamat adtam érted. Aki ezt a mindent elfogadja, annak semmi sem hiányzik. „Hol Isten, ott szükség nincsen.”

     Mit ért el Ábrahám az ő saját erejéből, teszi fel a kérdést Pál.  Az apostol találó példát választ. Ábrahám nemcsak közismert és már-már eszményített személy a jórészt zsidó olvasók körében (augusztus 20 közeledtén saját történelmünkben párhuzamot keresve: István királyt említhetjük), hanem valóban lenyűgöző, bámulatra méltó tetteket vitt véghez (akár szent királyunk). Lett volna mivel dicsekednie. Isten szavára elindul, több száz kilométert tesz meg, új hazát keres, új fejezetet nyit a történelemben… Döngethetné a mellét (akár – jelképesen – az utódok előtt is). De nem az Isten előtt. Emberi oldalról: bámulatos stratégiai érzék, sorsfordító, bölcs elhatározások,  hőstettek, de ha mennyei perspektívából, Isten szemszögéből nézzük, akkor igazából az elkészített út engedelmes végigjárása… Így tehát megigazulása, Isten kegyelmében részesülése nem cselekedeteinek eredménye.  Megvan a maguk dicsérete, jelentősége, de valami/valaki másra mutatnak. És ezt Ábrahám is tudja.   

    Minden lépését, minden gesztusát, döntését meghatározza az, hogy hisz (és engedelmeskedik) Isten szavának. Hitt Ábrahám, Isten ezt igazságul számította be neki. Az igazság elválaszthatatlan a hittől… Akkor van igazad, ha hiszel, azaz ha belátod: nincsen (nem lehet) igazad önmagadban, hanem elfogadod az Isten igazságát, és azt követed. Az igazság útján csak hittel lehet járni.

   Isten nem az Ábrahám semmit sem vállalását, számító kivárását, vágymentes lelki nyugalmát, hanem a hitét tulajdonítja igazságul. Hitét, ami személyesen hozzá kapcsolja őt. Ami engedelmességre ösztönzi, ami feléje indítja. Az Igazság csak a hozzá ragaszkodókat nyilváníthatja igaznak.  

   Az is hangsúlyos itt: valamit nekünk is tenni kell. El kell indulni, be kell vállalni. Ha hiszek, akkor ez céltudatossá tesz. Akkor nem tántorít meg semmi. A tékozló fiú hazafelé tartó útja nem volt könnyű… Kísértések fogták vissza, kételyek szólaltak meg benne, mások gúnyolódó, csipkelődő véleményét hallhatta: apád majd táncra perdül örömében, ha meglát ilyen állapotban. (Hát nem azt tette?) A kegyelem felé vezető út néha pokoljárás. A hit ad erőt, mert tudja: a kegyelem a legnagyobb. Ha megint aktualizálunk, akkor azt kérdezzük meg, hogy vajon nem azért gyengült meg küldetéstudatunk, nem azért adjuk fel olyan könnyen hitünket, nemzeti mivoltunkat, mert hiányzik belőlünk a hit élő és éltető ereje? Ha elveszítjük mennyei rendeltetésünkben való hitünket, akkor földi járásunk is bizonytalan lesz.     

   Aki fáradozik, annak a bért nem jutalomból, hanem fizetségként adják. Önérzetünket érinti ez a kérdés. Megszolgáltam megdolgoztam érte. Valóban: van, ami jár nekünk… Általában úgy gondoljuk, hogy több annál, mint amennyit kapunk. Pl. elismerésből, megbecsülésből a családban, munkában, társadalomban, stb. Isten azonban semmivel nem tartozik. Tőle van az életünk, a levegőnk, minden pillanatunk. Amit ő ad, az mind kegyelem. Kegyelem a kiindulópont, kegyelem a megérkezés. Jó ezt tudatosítani.  

   Van egy félreérthető mondat: aki nem fáradozik… Nem kell fáradoznunk? Karba tett kézzel kell ülnünk? Ábrahám ugyancsak igyekezett, de – értsük meg - nem az igazságért harcolt görcsösen, hanem hitből cselekedett. Nem azzal az elszántsággal vitézkedett: megmutatom, hogy meg fogok igazulni. Ezért nem érdemes törnünk magunkat. Nem kell, mert nem lehet kipréselni a kegyelmet (száraz homokból vizet szorítani), kivívni Isten elismerését, Isten segítsége nélkül megszerezni áldásait. Hanem azt kell motiváljon: mivel Istentől kapok mindent, azért igyekszem minden rám tartozót megtenni. Mivel biztos ígéretem van, azért biztos léptekkel haladok… A tékozló fiú nem azon fáradozott, hogy először jóvátegye hibáit, hogy ezzel imponáljon az apjának,  jó benyomást tegyen rá, hanem elindult bocsánatot kérni, mert tudta, hogy az kész van, csak haza kell mennie, el kell fogadnia, „át kell vennie”.

    Dávid is azt az embert mondja boldognak…  Az idézett zsoltárban a bűnbocsánatról van szó. Boldog, akinek Isten nem tulajdonít bűnt. Pedig tehetné. A mi tulajdonunk. Isten azonban elveszi. „Eltörlöm álnokságodat, elveszem adósságodat.” Hát nem esztelenség továbbra is ragaszkodni hozzá? Azt mondani: ez az én életem. Nem igaz!  A bűn lényegében nem tartozik hozzám: gyűlölködésem, hamisságom, szenvedélyeim,  amik eltorzítják testemet, lelkemet. Nem! Vegyük észre, hogy mi sokszor nem a magunk életét éljük, nem az eleve nekünk rendelt életet, hanem a bűn által lekorlátozottat, a harag, a közömbösség által meghatározottat. 

   Boldog az az ember… Valóban boldog vagyok, mert Isten megbocsátott? Képzeljük el, valakit becsapunk, bántalmazunk, a törvény szabadságvesztésre és hatalmas kártérítés kifizetésére kötelez, és akkor a felebarátunk (érthetetlen módon) megbocsát. Azt mondja: felejtsük el. Mit érzünk ebben a helyzetben? Örülünk, nemde? És mit kezdünk ezzel a helyzettel? Boldog, békességre törekvő emberekként élünk? Rólunk, gyülekezetünkről ez sugárzik?  Olvastam egy elgondolkoztató mondatot: mi sokszor csak örülni akarunk, és nem boldogok lenni. Isten igazi boldogsággal akar megajándékozni.  

   Emberi kapcsolatainkra, közösségi életünkre nézve is igaz az, amit hitről és kegyelemről elmondtunk. Ne mondjunk nemet a jóra, a szeretetre! Gyógyulás, megújulás, áldás származik belőle. Milyen nagy szükségünk van erre: nekünk, családjainknak, közösségeinknek, népünknek!

    Pál a következő versekben a pogányok apostolaként arra kérdez rá: van-e külső feltétele a kegyelemnek. Kikre nézve érvényes, kiknek szól? Csupán egyeseknek? Ez mindig kérdés. A templomba járóknak, azoknak, akiknek szülei is istenfélők voltak? A körülmetélteknek, bizonyos egyházhoz tartozóknak, bizonyos előírásokat követőknek, szokásokat, törvényeket, napokat megtartóknak?

  Nézzük meg Ábrahámot! Milyen állapotában fogadta el őt Isten igazaknak, azaz mondott igent az életére, tetteire: jól van, helyesen cselekszel, tetszik nekem, amit teszel. (Mennyire fontos ez nekünk: az emberek elismerése, mennyire ráhajtunk erre, vadásszuk a „lájkokat”, de közben nem érdekel, hogy mit mond rólunk Isten. Pedig az emberek véleménye olyan hamar változik.) Érdekel-e az Isten véleménye? Igyekszel-e arra, hogy neki tetsző legyen az életed?

   Szóval Ábrahámot Isten körülmetéletlen korában deklarálta igaznak. Ilyen állapotában tett neki drága ígéreteket, állt ki mellette, áldotta meg. Ábrahám semmiféle külső ceremoniális törvényt nem követett étkezésére, öltözetére, ünneplésére vonatkozóan. Még a körülmetélkedést is jelül kapta körülmetéletlen állapotában tanúsított hite miatt. Hitt Ábrahám… és atyja lett a törvényen kívül élő hívőknek is.

    Persze, szembe lehet szállni Pál érvelésével, akár Krisztus Urunk tanításával is, de akkor már nem a kegyelemről, nem az evangéliumról beszélünk. A tékozló fiú ismerte az otthoni rendet, törvényeket… de nem azok betartásáért fogadta vissza az apja: hanem hazatérő hitéért, bizalmáért. De mindenek fölött: saját, fia iránti szeretetéért. Ez a mi reménységünk legerősebb pillére. Isten szeret méltatlanságomban is, hogy méltó legyek szeretetére. Isten szeretete tesz engem méltóvá az ő szeretetére.    

   Az Ábrahám hitét követni a megmaradás feltétele. Sokszor elismételgetjük (fogyatkozásunk miatti aggodalmaink között): egyedül volt, hitt, és nagy néppé lett. Hadd alkalmazzuk magunkra: amíg él még egy magyar erős, Istenbe vetett, Krisztus megváltó irgalmába kapaszkodó hittel, addig nem reménytelen a helyzetünk. 

    Sorskérdéseink valójában az evangéliumi ügyéhez kapcsolódnak. A hit, a kegyelem függvényei. Fontosak vívódó kérdéseink, de a legfontosabb az, amit Isten válaszol azokra. Ő Krisztusban megáldja hitünket, megtartatást, üdvösséget ígér. Ámen!

 

   Istenünk, örökkévaló mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a Szentlélek közösségében, áldunk, és magasztalunk téged végtelen, mindent megelőző és mindent túlhaladó kegyelmedért, amellyel minket is kiválasztottál arra, hogy gyermekeid legyünk. Ha ezt az igazságot boncolgatni kezdjük, akkor egyre jobban megtelik a szívünk hálával, és az apostollal együtt valljuk: valóban kikutathatatlanok útjaid. És értelmünk számára felfoghatatlan, hogy Krisztusban mindent nekünk ajándékoztál: íme, mindenem a tied! Látjuk tékozló voltunkat, ugyanakkor szereteted csodálatos, megbocsátó hatalmát, dicsőségét. Adj hitet, hogy elfogadjuk azt, hogy te befogadsz: nem érdemeink miatt, hanem határtalan irgalmadból, Krisztus szerelméért! Köszönjük, hogy végső soron, mindent felülírva a te kegyelmed dönt.  

   Mivel dicsekedhetünk mi előtted? Mit értünk el saját erőnkből? Minden, amivel dicsekedhetünk, minden, amit elértünk, az a te kegyelmedből van, a te jóvoltodat hirdeti. És segíts, hogy valóban az legyen a legfontosabb számunkra: életünk hirdesse, milyen nagy, milyen szent, milyen jó, hatalmas, könyörületes vagy te! Így lehet részünk a te igazságodban, így lehet áldás az életünk, így kapcsolódhatunk be a te dicsőségedbe.

   Hadd legyünk tudatában ennek, hadd legyen ez a célunk, ebben ismerjük fel rendeltetésünket, küldetésünket: személyes életünkben, családunkban, gyülekeztünkben, népünk körében!

Mennyei Atyánk, nemzeti ünnepünk közeledtén kérünk téged, hogy áldd meg magyar népünket! Sok minden erőtlenít minket: hitetlenségünk, önzésünk, versengő lelkületünk, te győzd le ezeket bennünk és közöttünk, és Lelked által köss össze minket, újítsd meg minket a hitben, a reménységben, és adj nekünk helyes látást, biztos célt, erőt és áldást a szolgálathoz! Értesd meg velünk azt, hogy megtartásra való néped vagyunk, csak el ne vessük bizodalmunkat, csak fel ne adjuk megbízatásunkat! Imádkozunk népünk kisebbségben vagy szórványhelyzetben élő közösségeiért, segítsd őket különösen az egymásra figyelésben, a kitartásban, a hitben való megmaradásban. Aki benned hisz, mennyei Atyánk, az nem dobja el a tőled kapott kincseket.

  Imádkozunk anyaországi ismerőseinkért, a gyülekezetünkből elszármazottakért, a kisgyőri testvérgyülekezetért, művész barátainkért, tartsd meg őket békességedben, áldd meg őket kegyelmed gazdagságából minden testi-lelki jóval. És vezesd őket, mindnyájunkat Krisztus követésének útján, hadd tudjunk egymás javát és a te dicsőségedet szolgálni.

  Könyörülj gyülekezetünkön, kiváltképpen a betegkért, a gyászolókért, megpróbáltakért, gondokkal küszködőkért imádkozunk, megtartó kegyelmeddel, felemelő irgalmaddal, vigasztaló szereteteddel vedd őket körül!

  Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök, igaz Isten, légy velünk, tarts és áldj meg minket, és őrizz meg az üdvösségre együtt a te választottaiddal! Ámen.